„A család az én igazi közegem”

Amikor tavaly tavasszal először olvastam arról, hogy Verebes Linda és férje, Pindroch Csaba színész a negyedik gyermeküket várja, mosolyogtam egy jót. Egyrészt nagy örömmel fogadtam ezt a hírt, másrészt pár nappal azelőtt tudtam meg, hogy nem csak hozzájuk érkezik a gólya már negyedszerre. Merthogy Telekes Péter (Pepe), akivel a Vígszínház májusi bemutatóján beszélgettem, akkor még háromszoros apukaként boldogan újságolta, hogy felesége, Csuja Fanni várandós, úgyhogy ősszel bővül a família. Azóta már mindkét családban megszületett a baba, sőt, Telekesék mindennapjaiba már bepillanthattunk a csalad.hu oldalon.  

Az érdekes egybeesés kapcsán Linda rögtön egy kedves történettel szolgál.

– Alig több mint egy évvel ezelőtt találkoztunk Pepéékkel, akik tavaly februárban vendégként jártak nálunk a tévében a Duna Családi kör című műsorában – meséli Linda. – Én akkor már tudtam, hogy várandós vagyok és mivel a színészet mellett atipikus fejlődésű gyerekeket tanítok színjátszásra, éppen kerestem valakit magam helyett, aki színész is, de rendelkezik valamilyen gyógypedagógiai végzettséggel. Amikor megtudtam, hogy Pepéék lesznek a vendégeink, kimondottan megörültem Fanninak, egyrészt mert nagyon szeretem őt, másrészt ő is diplomás gyógypedagógus.  Gondoltam is, ez nem lehet véletlen, hogy pont ők jönnek a műsorba. Aztán láttam, hogy a fiúk nagyon ölelgetik egymást nevetve. Kiderült, hogy ők is várják a negyedik babát…  

Amikor tavaly novemberben egy karácsonyra készülő cikk kapcsán beszélgettünk, azt mondtad, a negyedik gyermeketek érkezésével igazából már nem kellett belerázódnotok a nagycsaládos mindennapokba.  

– Valóban, az otthoni teendőket illetően már vagyunk annyira rutinosak, hogy abban nem éreztem, illetve érzek különösebb nehézséget. Ősszel, illetve a tél elején egyedül az jelentett egy kis megoldani valót, hogy ezúttal is betartottuk a picinél a kéthónapos „karanténidőszakot”, tehát nem vittük őt közösségbe, sem zárt térbe. Igazából nem mentünk vele sehova, ami a családi logisztikában, a nagyok iskolába és különórákra való szállításában okozott némi bonyodalmat. Azóta könnyebb az életünk, mert most már tudom hozni-vinni magammal Mórt, és mivel már Csabi is többet dolgozik, sokszor én viszem a gyerekeket a különóráikra. Ezzel együtt szerintem a mostani a legjobb időszak, és akkor lesz majd megint nehezebb, ha a kicsi fiam már nem akar a babakocsiban ülni, hanem inkább mászkálni szeretne. Akkor nem lesznek olyan kényelmesek ezek az edzések alatti várakozások, mert már nem lehet majd lefoglalni őt egy kis csörgővel.

Ezek szerint a pici most még jól viseli a jövést-menést?

– Abszolút. Elképesztően rugalmas kisbaba, egyébként is nyugodt és kiegyensúlyozott, nem lehet őt kimozdítani a harmóniájából, úgyhogy egy szavam sem lehet rá. Egyébként annak idején a nagyobbakkal is ugyanígy csináltuk. Talán emiatt is nagyon közvetlenek a gyerekeink, mert sosem voltak elszigetelve, és azáltal, hogy vittük őket, ahová csak lehetett, nem csak a saját korosztályukkal ismerkedtek. Pici koruk óta mindig jöttek velük, és mindenhol jól elvoltak, mert mindenhol elfoglalták magukat. Nekünk most is tele van az autónk, mint ahogy általában a táskám is a gyerekek holmijaival, mert ha útra kelünk, akkor mindenki hozza magával azt a korosztályának megfelelő dolgot, amivel eltölti az időt. Amúgy is sokat időzünk az autóban, mert az agglomerációban lakunk, és bármit kell intéznünk, az általában Budapesthez kötődik. Vagy például, ha Csabi vidéki fellépésre megy, akkor általában az egész pereputty vele tart, mert nagyon szeretünk együtt lenni. Egy ilyen alkalom mindannyiunk számára egy kis kikapcsolódást jelent.

Az első gyermekedet 28 évesen szülted. Most, túl a 40-en, hogyan élted meg a várandósságot?  

– Azt, hogy elmúltam 40 éves, leginkább talán a fizikumomon éreztem. Korábban minden egyes  várandósságom maga volt a mennyország, sose értettem, miért használják a terhesség szót az áldott állapotra. Most ezt megértettem, előjöttek a kis derék- és hátfájdalmak, fáradékonyabb voltam, kevesebbet bírtam, mint azelőtt. Ezt nehezen viseltem, mert ahhoz vagyok hozzászokva, hogy mindig ezerrel pörgök,  úgy éreztem, hogy semmivel nem haladok a magam megszokott ütemében. Igazából ennyiben éreztem másnak, lelkileg viszont ugyanolyan varázslatosan telt ez a 9 hónap is, mint a korábbiak, sőt, még nagyobb csodaként éltem meg azt, hogy még egyszer várandós lehetek. Nagyon jó volt a tükörbe nézni és pocakosan látni magam, és újra érezni, hogy fejlődik egy baba bennem. Negyvenen túl ez egy plusz ajándék nekem a Jóistentől, igyekeztem megélni ennek a csodás állapotnak minden egyes pillanatát.  

Bár a kisfiad még csak öthónapos, esetleg gondolkodsz már a munkába való visszatérésen valamilyen formában, vagy egyelőre messzire elhessegeted ezt a kérdést?

– Az az igazság, hogy négygyermekes anyaként már a visszatérésben is elég rutinos vagyok (mosolyog). Eközben áldom az eget, hogy a színészet a hivatásom, és így nem azon kell dilemmáznom, hogy 4 vagy 8 órában menjek vissza dolgozni. Ahogy mondani szoktam, szép lassacskán fogok visszaszivárogni a munka világába. Semmiképpen nem szakadok el a pici fiamtól, mindenhová viszem őt magammal természetesen, ez csak így tud működni. Egyrészt, mert anyatejjel táplálom, másrészt mert ez az időszak alapvetően róla szól. Ami a televíziózást illeti: tavaly januártól Csabival együtt vezetjük a Családi kör című műsort a Dunán: november elejétől pár adás erejéig a férjem egyedül vitte a műsort, de most már vissza kellett térnem mellé a képernyőre. Ennek az epizódjait már forgatjuk, ami havonta két napot vesz igénybe. Szerencsére a produkció alkotói mindenben segítenek nekünk, a felvétel ideje alatt pedig egy bébiszitter sétál a kisfiammal.

A tévézés után a tanítást szeretném visszavenni, ami heti 1 alkalmat, 2 órás elfoglaltságot jelent. Ezalatt a segítőnk itt is sétálhat egy kiadósat a kisfiammal, aki észre sem fogja venni a babakocsiban, hogy nem vagyok mellette. Emellett egy-két hónapon belül elkezdjük játszani Csabival a Mr. és Mrs. című kétszemélyes színdarabunkat, amit tizenkettedik éve nagy sikerrel adunk elő szerte az országban. Ott egy hétfős kis csapattal utazunk, beleértve a segítőnket, és a kisfiamnak csak arra a 2 órára kell nélkülöznie engem, amíg színpadon vagyok. Csak olyan munkát vállalok el, ami nem viseli meg a babát, és ahol nem kell hosszabb ideig külön lennünk, mert ez most rendkívül fontos. Még így is nehéz másra koncentrálnom és nem csak a kicsire. Ugyanakkor az egész pályám igazán szerencsésen alakult olyan szempontból, hogy mindig jól meg tudtam teremteni az egyensúlyt a munka és a magánélet között, úgy, hogy a babának is optimális legyen, meg nekem is legyen annyi kis csillogásom, amennyit igényelek. Már nem a színház az első számomra.

Egy ideje a férjed is szabadúszóként tevékenykedik, ami vélhetően megkönnyíti számotokra a mindennapok menedzselését.

– Az az igazság, hogy ezt a helyzetet most kimondottan élvezzük. Nyilván ez egy libikóka-játék, mert a színésznek az adja a biztos anyagi megélhetést, meg a biztos szakmai feladatokat, ha leszerződik egy színházhoz, de egyre inkább azt érzem, hogy a családi élet és a társulathoz való tartozás nem fér meg egymás mellett. Egyelőre nem vállalok új előadást, egyébként sem gondolom úgy, hogy bármiről lemaradok, ha csak kétévente van egy bemutatóm, nem pedig évadonként négy. Mielőtt Mór megszületett, a Veres1 Színháznál játszottam három produkcióban, emellett futott a saját kétszereplősünk. Ez a négy előadás, amit szeretnék majd visszavenni, havonta 5-10 napon ad esti elfoglaltságot. Ez a gyerekek szempontjából bőven elég, már csak azért is, mert ha úgy alakul, hogy Csabinak is előadása van, meg nekem is, akkor azokon az estéken bébiszitter fekteti le a gyerekeket. Most már arra is figyelek, hogy csak olyan munkát vállalok, amik jólesnek, amikben kedvemet lelem. Ha már itthon hagyom a gyerekeket és elmegyek dolgozni, akkor annak legyen értelme.  

Ma ünnepeljük a nemzetközi nőnapot. Számodra mit jelent, jelent-e egyáltalán valamit ez a jeles dátum?  

– Magának a napnak nincs jelentősége számomra. Nyilván, ha egyszer nem kapnék virágot a férjemtől március 8-án, akkor azt biztosan szóvá tenném (mosolyog), mert azért az jár, és nemcsak nekem, hanem a lányunknak is, meg Csaba anyukájának is, de nem élem meg ünnepként a mai napot. Ugyanakkor azt, hogy a nőket, vagy a nőiséget ünneplik, jó dolognak tartom, mert számunkra, nők számára jó érzés, ha a férfiak egy kicsit tisztelegnek előttünk, és ha ki tudják mutatni, mennyire fontosak vagyunk az életükben. Mondjuk, ezt nemcsak március 8-án, hanem az év minden napján szeretjük, szeretnénk érezni…  

Emlékszel arra, mikor fogalmazódott meg benned először az a gondolat, hogy nőnek lenni jó?  

– Mindig nagyon szerettem nőnek lenni, és mindig nagyon bele is helyezkedtem ebbe a „szerepkörbe”. Mindent, ami klasszikus női feladat, vagy ami a nőkkel kapcsolatos sztereotípia, boldogan éreztem a magaménak. Kislánykoromtól kezdve szívesen viselek szoknyát, előnyben részesítettem a lányos ruhákat, szerettem a rózsaszínt, babákkal játszottam… Az érdeklődési körömnél is mindig a női vonalat képviseltem és a lányomnak is ezt adom tovább, öltözködésben, megjelenésben és lelkületben is, ami a mai világban, ahol a farmer meg a sportcipő számít igazán trendinek, nem egyszerű. Sosem voltam túlságosan emancipált nő. Mondjuk egy olyan férj mellett, mint Csaba, nem is volt rá soha szükségem. Úgy gondolom, hogy igenis vannak női feladatok. Mert lehet, hogy egy neves étterem konyhájának a séfje férfi, de itthon alapvetően a nő terepe a konyha, ahogy a takarítás, a háztartás vezetése és a gyerekek körüli teendők is. Mi például a férjemmel elég klasszikusan osztjuk meg a napi feladatokat. Ez nem azt jelenti, hogy Csabi nem segít nekem, sőt, részt kell vennie a mindennapi életünkben. Ráadásul ő mindent megcsinál, talán a mosógépet nem tudja elindítani, de azon kívül minden másban besegít.

Gondolom, otthonról hoztad ezt a szemléletet, illetve hozzáállást?

– Elképzelhető. Anyukám is nagyon nőies nő volt, és nálunk végképp a klasszikus felállás működött, amíg nem váltak el a szüleim, apukám dolgozott, anyu pedig otthon volt velünk elég sokáig. A nagyszüleimnél is ezt láttam. Valakinek ez kényelmetlen, és van, aki nem tud, nem akar belehelyezkedni ebbe a szerepbe, de nálam ez könnyen megy (mosolyog). Egyébként azt szoktam mondani: ha csak az lenne a dolgom, hogy itthon legyek a gyerekekkel, akkor teljesen harmonikus lennék. Nem lennék feszült, sem fáradt. Ha együtt tanulok vagy játszom a gyerekekkel, vagy közösen mesélünk, az nem tud kibillenteni az egyensúlyomból. Ezzel szemben minden egyéb, például az intézni valók, a munka, az arra való rákészülés, és minden, amivel el vagyok maradva, feszültséget okoz. Azt érzem, hogy a család az én igazi közegem: akkor érzem magam a legjobban, amikor hatosban vagyunk.

Ha azt kérném, hogy említs néhány, az életed és/vagy a pályád szempontjából meghatározó nőt, kik jutnának eszedbe elsőként?  

– Legelsőként az anyukám, aki nőként mindenképpen követendő példa nekem, mindent tőle tanultam, ami a nőiességet, nőséget illeti. Egyébként az 5 évvel idősebb nővérem, Szandi is igen fontos szereplője volt kamaszként az életemnek, és nagyon hálás lehetek neki, amiért sok szempontból kitaposta az utat előttem, és ezért én általában mindenhez korábban jutottam, illetve sok mindent korábban kezdhettem, mint ő. Ami a pályámat illeti: az a helyzet, hogy én hihetetlenül tudok rajongani: nemcsak a kolléganőimért, hanem a férfi kollégákért is. Azt hiszem, így születtem (nevet). Kevéssé van bennem bármiféle irigység akár a saját kortársaim iránt, ugyanakkor nagyon el tudom ismerni másnak a szépségét, a tehetségét. Rendkívül szerencsés vagyok abból a szempontból is, mert már a pályám elején olyan fantasztikus nőkkel dolgozhattam együtt, mint Törőcsik Mari, Egri Márta, Hernádi Judit, Vári Éva, Tímár Éva, Sztárek Andrea, Császár Gyöngyi, hogy tényleg csak néhányat említsek az idoljaim közül, akik amellett, hogy nagyszerű színésznők, csodálatos nők is egyben. Bár rendkívül különbözőek, mégis mindegyiktől tudtam tanulni valamit, színésznőként és nőként egyaránt. És a kapcsolatunk nemcsak arról szólt, hogy együtt játszunk és én rajongva figyelem őket, hanem ők is figyelemmel kísérték a pályámat, a fejlődésemet, és mindig segítettek, ha kellett. Úgy hívtam őket, hogy ők az én színházi anyáim. Emellett, aki még nagyon hatott rám, az az egykori tanárom és mesterem, Fehérné Kovács Zsuzsanna, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karán a logopédia tanszék docense, akit szintén csodálok. Nagyon fel tudok nézni emberekre, ha látok egy olyan pályát, egy olyan életutat, amely számomra irányadóként, szakmailag és emberileg is mintaként szolgál. És bár a végére hagytam, ki ne felejtsem a sorból az anyai nagymamámat, aki egy kevéssé iskolázott rudabányai lány volt. Tőle örökölhettem azt a fajta szolgálatkészséget, amivel ő létezett a szerettei körében. Ő is elképesztően hatott rám, leginkább azzal, ahogy feleségként és édesanyaként is helytállt a mindennapokban. Követendő példát jelentett számomra abban is, hogyan kell szerető otthont teremteni a családomnak.