Nellivel és Gáborral 2021 tavaszán találkoztam, amikor is a jó hangulatú beszélgetés végén a fiatalasszony mosolyogva osztotta meg az örömteli hírt a csalad.hu olvasóival: ősszel bővül a családjuk, ugyanis szeptember első felére várják a kisbabájukat.

Azóta eltelt közel két esztendő, Nelliék annak rendje és módja szerint szülők lettek, és mivel a látássérült házaspár pozitív hozzáállása és irigylésre méltó életigenlése már az első alkalommal magával ragadott, nagyon kíváncsi voltam arra, miként alakult az életük és hogyan telnek mindennapjaik a kisfiukkal.  

Annak idején a pandémia miatt csak a világhálón keresztül tudtunk társalogni, így most különösen nagy örömmel vettem a házaspár szíves invitálását a dunakeszi otthonukba. Nelli és Gábor a telet meghazudtolóan esős, és emiatt kissé komor februári napon is a tőlük megszokott kedvességgel, mosolyogva vár bennünket. A 18 hónapos Donát nem kevésbé barátságosan fogadja háromfős csapatunkat, amihez persze az is hozzájárul, hogy a fotós és a videós kollégáim munkaeszközei rögtön felkeltik a másfél éves fiúcska érdeklődését. Doni ugyanis imádja a kütyüket, és az új „csodák” annyira elbűvölik, hogy az éppen esedékes uzsonnázás is csúszik, mert a zabos-túrós barackos süti egyelőre nem veheti fel a versenyt a mikrofonnal, a fényképezővel és a kameraállvánnyal.

Kismamaként sem hagyott fel a sporttal

Miután kényelembe helyezzük magunkat a nappaliban, először a babavárás időszakáról kérdezem Nellit. Közben, ha csak rövidke időre is, de csatlakozik hozzánk a kis Donát, aki édesanyja ölében ülve, huncut mosollyal figyeli az eseményeket.

– A várandósságom teljesen problémamentesen zajlott – kezdi Nelli. – Mivel a toborzás-kiválasztás területén, HR-esként dolgozom egy multinál, az utolsó hónapig hetente 2-szer bejártam a munkahelyemre a home office mellett. A sport is megmaradt az életemben hál’ istennek, a babavárás időszaka alatt is végig tornáztam, nyilván mértékkel. A futás körülbelül a félidőtől már nem esett jól, meg nem is ajánlották, úgyhogy vettünk itthonra egy futópadot, és azon edzettem. Még a szülés előtti nap reggelén is „emelkedő-sétáltam” 30-40 percet, úgyhogy megvolt a kondim, amikor eljött a szülés ideje. Szükségem is volt rá, mert Doni 3750 grammal született.

„Nyilván voltak félelmeink”

Nelli őszintén mesél arról is, milyen félelmekkel kellett megküzdenie azzal kapcsolatban, hogy látássérült édesanyaként vajon meg fog-e tudni oldani minden feladatot a kisbaba körül. A beszélgetésünk közben felidéződnek bennem a két évvel ezelőtti mondatai: „A bal szememmel egyáltalán nem látok, a jobbal pedig csak 3-4 százalékot, de nyilván egy dolog az, hogy papíron mennyit látok és más, hogyan tudom ezt a mindennapokban használni, vagy hogy mit teszek mellé...”

– Azt gondolom, hogy Gáborral mindketten eléggé talpraesettek vagyunk, és ahogy az élet más területein eddig is mindent megoldottunk, ezzel az optimizmussal álltam ehhez a kérdéshez is – magyarázza. – Nyilván voltak félelmeink, hogy lesznek olyan helyzetek, amik láttássérültként kihívást jelentenek majd. Tartottam attól is, hogy el tudom-e úgy látni a gyermekemet, ahogy én szeretném. Szerencsére rátaláltam egy alapítványra, amely látássérülteknek szóló rehabilitációs szolgáltatásokkal foglalkozik, például csecsemőgondozással is. Egy pár alkalommal konzultáltam egy hölggyel, aki látássérülten felnevelt négy gyereket úgy, hogy közben teljesen elveszítette a látását… Az ő története és a vele való beszélgetés adott egy kis magabiztosságot. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, és ha kérdésem van, vagy ha valamivel nehezebben tudok megbirkózni, akkor bátran fordulhatok hozzá tanácsért.  

„Nálunk evés közben lehet malackodni”  

Az édesanya azt is hozzáteszi: a kisfiuk születése után, az elején mindenképpen szerettek volna egyedül, azaz a férjével és az újszülöttel hármasban itthon lenni, hogy lássák, miként boldogulnak segítség nélkül.

– Anyukám közel lakik hozzánk, ezért tőle azt kértük, hogy a gyermekágyi időszakban leginkább a háztartásban, a főzésben segítsen, mert így nekem csak a gyerekre kellett figyelnem – mondja Nelli. – A pelenkázásnál eleinte féltem attól, hogy rendesen tisztába tudom-e tenni Donit, de szerencsére gond nélkül ment az is. Illetve az etetés volt még a nagy félelmem, mert nem könnyű a kanállal beletalálni a kisfiam szájába, de ennek a technikáját is ügyesen kialakítottuk együtt. Más gyereket nem tudok megetetni, a tesómék kislányánál próbálkoztam korábban, mielőtt Doni született, de ott kudarcot vallottam, mert az unokahúgom megszokta, hogy beteszik a szájába a kaját. A kisfiam pedig már rutinosan „ráhajlik” a kanálra, amikor viszem a szája felé, ezzel nagyban megkönnyítve a dolgomat. Doni elég hamar elkezdett önállóan enni, a kezével. Nyilván nem tudom szépen etetni őt, úgyhogy nálunk evés közben lehet malackodni (mosolyog). A kisfiammal közösen kellett kialakítanunk azokat a módszereket, rutinokat, amelyek mindkettőnknek megfelelnek, illetve, nálunk vannak speciális dolgok, amikhez Doninak alkalmazkodnia kell.

Egyre ügyesebben alkalmazkodik

– Egy ritka betegséggel, retinoblastomával születtem, ami a látóideghártya rosszindulatú daganata – mondja Gábor, aki elmondása szerint a gyakorlatban sokkal többet lát, mint „papíron”. – Tudtuk, hogy a betegségem örökletes lehet, és hónapokat kellett várnunk, mire kiderült, hogy a kisfiam hála istennek nem örökölte.  

És hogy a másfél éves fiúcska hogyan viszonyul ehhez az egész helyzethez?

– Az biztos, hogy elég jól érzékeli, hogy mi nem látunk jól, és már most elfogadott minket úgy, ahogy vagyunk, és egyre ügyesebben alkalmazkodik – meséli az édesapa. – Például viszonylag hamar leszokott arról, hogy mutogasson.  

– Ha valamit nem értünk, vagy ha valamit szeretne, odateszi a kezünket, hogy „tessék, erről beszélek, ezt add ide nekem, vagy erről mondd el, hogy ez micsoda” – teszi hozzá a felesége. – Doni egyre többször mutogat úgy, hogy a mi kezünket használja. Ha pedig valamit nem találunk, akkor szívesen segít nekünk.  

– Bennünket is nagyon meglepett, hogy ennyi idősen ilyen szinten érzékeli és tudja kezelni ezt a helyzetet. Hihetetlen, hogy milyen jól tud reagálni rá – méltatja Gábor a kisfiát.

Nem nehézség, hanem megoldandó feladat

Bár a szülők hamar ráéreztek a Donáttal kapcsolatos teendőkre, nem tagadják, hogy azért akadnak kihívások a mindennapok során.

– Azt egy kicsit nehezen viselem, hogy a kisfiam mindent (el)pakol, mert ha bizonyos dolgok nem ott vannak, ahol megszoktam, vagy ahol számítok rájuk, akkor nem biztos, hogy megtalálom – említ egy nehézséget Nelli. – Mondjuk, Doni többnyire megmutatja, hogy mit hová tesz, de azért időnként már szeret kicselezni. Múltkor el akartam vinni őt sétálni, de neki nem volt kedve kimenni a házból, ezért eldugta a cipőjét. Kérdeztem, hogy hová tette, mire roppant „segítőkészen” körbevitt a házban, és közben több helyen is mutatta, hogy oda tette a cipőt, de mindenhol félrevezetett (mosolyog). Végül nagy nehezen előkerült a lábbeli. Egyébként, ha valamit nem találok, akkor általában a mosógépben vagy a szennyestartóban meglelem, amit keresek.

–  A mobilitással kapcsolatban is akadtak próbatételek – folytatja az édesanya. – Az elején babakocsiztunk: nyilván próbáltam ismerős helyen tologatni őt, mert azért bennem van a félsz, hogy esetleg nem veszem észre a lépcsőt… Később elkezdtem használni a hordozót, amitől néhány ismerősöm frászt kapott, pedig világosban látok annyit, hogy ha ismerem a terepet, akkor elboldogulok. Sötétben van gond, mert olyankor fehér bottal közlekedtem régebben. Idegen helyre viszont nem szívesen indulok el a gyerekkel.  

– Ezekre a kihívásokra nem nehézségként tekintünk, hanem mint megoldandó feladatra – szögezi le Nelli. – Nyilván jó pár dolgot másképp kell csinálnunk, mint másnak, mondjuk, ha kettesben indulunk el Donival, akkor kevésbé tudom elengedni őt rohangálni, mert folyamatosan szemmel kell tartani.

– Itthon is állandóan a közelében kell lenni ahhoz, hogy lássuk, minden rendben van-e vele – jegyzi meg Gábor. – Nyilván, ahogy egyre értelmesebb lesz, egyre kevésbé kell majd erre figyelni. A kisfiunk 13 hónaposan kezdett el járni, és attól kezdve rohan, nagyon résen kell lennünk, a lépcsőnél különösen. Itthon felszereltük az összes élvédőt, például az asztal sarkánál, de másnap leszedte őket… Voltak és vannak is félelmeink azzal kapcsolatban, hogy észrevesszük-e, hogy mit vesz a szájába, vagy mit akar éppen megenni.

Hogyan telnek a mindennapok?

Gábor elmondása szerint számára a pandémia legpozitívabb hozadéka az volt, hogy a home office-lehetőségnek köszönhetően a kisfiuk születése utáni nyolc hónapig folyamatosan itthonról dolgozott, így együtt lehetett a családdal, és sok időt tudtak hármasban tölteni.  

– Doni szeptember elején született és csak áprilistól kellett bejárnom az irodába, akkor is csak heti 2, majd 3 napot – mondja a családfő. – A feleségemnek valóban nagy segítség volt, hogy nem egyedül kellett megbirkóznia az új helyzettel.

Az édesapa időközben munkahelyet váltott, de a mostani cégénél is többségében home office-ban végzi a munkát, heti 2 nap kivételével.

–  Napközben igyekszünk minél tartalmasabban lefoglalni magunkat: sétálunk, játszótérre megyünk, baba-mama foglalkozásra járunk, megnézzük a vonatokat, az a kisfiam egyik nagy szenvedélye – sorolja a legkedvesebb napi elfoglaltságaikat az édesanya. – Ma pocsolyában ugráltunk, ez volt a kinti program. Doni egyébként rendkívül aktív kisfiú, nem az a típusú gyerek, aki sokáig megül egyhelyben. Minden érdekli.  

– A fürdetés az én reszortom, a pelenkázás most már inkább Nellié: egy időben én is sokszor tettem tisztába Donit, de minél nagyobb, annál mozgékonyabb, és én egyre inkább kikoptam ebből a feladatból – teszi hozzá az édesapa.

– Az etetésbe viszont bevontam Gábort, mert hál’ istennek Doninál eljött az apás korszak, és mostanában kifejezetten kéri, hogy apa adja neki a finom falatokat – újságolja Nelli, miközben a mosolygós fiúcska a kukásautó, traktor és távirányítós jármű-bemutató után a kézi porszívót hozatja be a nappaliba az édesanyjával, majd lelkesen „takarítani” kezd.

További képekért kattintson a fotóra!

„Megváltoztak a hangsúlyok az életünkben”

Annak idején a róluk szóló cikk egyik apropóját a fiatal látássérült házaspár közös szenvedélye adta, merthogy a mozgás mindkettejük életében régóta fontos szerepet játszik. Vajon amióta kisgyereket nevelnek, mennyi idő jut a legfőbb hobbijukra?

– A sporttal most hadilábon állok, nagyon kikopott a mindennapjaimból – ismeri el Gábor.  – Ez a folyamat már a covid idején elkezdődött, akkoriban kevésbé fókuszáltam rá. Elmaradtak a versenyek, és így megcsappantak a motivációk. Aztán megszületett a kisfiam, és más lett a prioritás az életünkben. Időnként vannak fellángolásaim, amikor elhatározom, hogy újrakezdem, mert nagyon hiányzik a testmozgás, és olyankor belefogok, de egy idő után alábbhagy a lelkesedésem. Mostanában keveset sportolok, de szeretném, ha meglenne a kellő motiváció, és a rendszeres testmozgás visszajönne a mindennapjaimba.

– Doni 3-4 hónapos korában elkezdtem babakocsival futni itt a környéken, ami sokak számára hajmeresztő ötletnek bizonyult, mert a környezetem nem értette, hogyan indulhatok el egyedül a gyerekkel, pedig abszolút ismerős helyen kocogtam. A kisfiunk most már nem marad meg a babakocsiban, így ennek vége szakadt. Doni már a hordozást sem viseli jól, ezért csak úgy tudok vele elmenni bárhová, ha ölben viszem, mert bár szeret sétálni, általában az ellenkező irányba, mint amerre én szeretnék. Ha időm engedi, súlyzóval erősítek, és szobabiciklizni is próbáltam, de a kisfiunk 15-20 percél többet nem hagy tekerni. Amióta ő megszületett, megváltoztak a hangsúlyok, és a gyerek mellett most nehezen találom meg a sport helyét az életemben. Nekem is hiányzik, és dolgozom is rajta, hogy újra a napjaim része legyen, mert nekem mentálisan is szükségem van rá: segít átvészelni a mindennapok nehézségeit, és levezetni a stresszt.

Boldog és büszke szülők

Nelliék azt tervezik, hogy Doni ősztől bölcsődébe jár, a szülők szerint jót fog tenni a kisfiúnak a közösség. Elmondásuk szerint idővel szeretnének kistestvért Doninak, ideális esetben jó lenne, ha nem lenne nagy a korkülönbség a gyerekek között. Egyelőre azonban a huncutul mosolygó másféléves fiúcska az életük középpontja.

– Szülőként nagyon jó érzés látni azt, hogy a kisfiunk mennyire értelmes – mondja Gábor. – Korábban nem gondoltam, hogy egy 18 hónapos gyerek már ennyi mindent tud.

– Doni nagyon intenzíven él meg mindent, az örömöt és a bánatot is – teszi hozzá az édesanya. – Hatalmasakat tud kacagni. És igazán leleményes, nagyon jópofa játékokat talál ki. Ha neki jó napja van, vagy ha valamit láthatóan nagyon élvez és olyankor extrán cuki, az a mi napunkat is megszépíti. Jelenleg ő a legnagyobb örömforrásunk.  

– Tényleg annyira aranyos tud lenni, amikor látszik, hogy örül valaminek, odajön és puszit ad – erősíti meg az édesapa.

– Az is nagy boldogság számunkra, amikor valami új dolgot csinál, és látjuk, ahogy fejlődik. Fantasztikus dolog, hogy figyelemmel kísérhetjük, amint a kisfiunk napról napra felfedezi a világ csodáit.