Persze mindenki tiltakozott, ki a megérzést, ki a szenvedélyt, a szerelmet, ki a meggondolt tervezést, ki a szerencsét kiáltotta ki két ember sorsszerű találkozásának. Biztosan meséltem már Shamaláról – ő jutott eszembe. Az ő története, ami a házasságáról szólt. 

Shamala templomi táncosnő, az indiai Keralából való. Ötven éves lehetett, amikor először láttam. Később több alkalommal találkoztunk, s az évek múlásával ez a varázslatosan táncoló asszony egyre szebb lett. A gondolkodása, véleménye az életről, a világról rabul ejtett, s nem hagyta elfelejteni a találkozásainkat. 

Emlékszem, a házasságot is találkozásnak mondta.

- Minden találkozás adomány.  Vannak, akiknek kezében ez az adomány ajándékká lesz. És minden találkozás, alkalom. Lehetőség. Adomány.  Üres blanketta, amit kitölthet bárki, ízlése, kedve, rokonszenve, bátorsága és vágyai szerint.

Náluk, a legtöbb családban még ma is a szülők választják ki gyermekeik társát, a csillagjegyek egyezése szerint. Shamala így mesélt erről. 

- Amikor elérkezett az idő, hogy párra kell találnom, emlékszem, egyszer apám és anyám addig soha nem látott szemekkel nézett rám. És abban a percben tudtam, hogy eldőlt a sorsom: kiválasztották azt a férfit, akivel az életemet végig kell élnem.     

Shamala finoman félrehajtotta a fejét, és csendesen azt mondta, a sors rendelte így. 

- A mi családjainkban nem szokás ellentmondani. A horoszkópunk kilencnél jóval több ponton mutatott egyezést – a szokásaink szerint kilenc egyezés szükséges –, és a két család megállapodott.  Én sem tiltakoztam, de fohászkodtam, hogy nekem tetsző ember legyen. Nemsokára elhozták leendő férjem fényképét, láttam, komoly ember, kicsit alacsony, hajóskapitány. Csak fontoskodó ne legyen, fohászkodtam, s reméltem, hogy derűs kedélyű. Így volt. Amikor először jött hozzánk, és feltűnt a kerti úton, kilestem az ablakon. Tényleg kistermetű, gondoltam. Összeházasodtunk. És akkor mindjárt tettem egy kísérletet.

Gyerekkorom óta vágytam táncolni. A szüleim beszélni sem akartak erről. Az iskolában egyszer, valamilyen ünnepen táncoltam. Utána egy idős asszonytól kaptam egy medált e szavak kíséretében: 

- A táncodban Isten lakozik. Neked táncolnod kell! 

Elmondtam férjemnek ezt a történetet és a régi álmomat. Ő pedig azt mondta: 

- Shamala, egy életed van. Ha táncolni szeretnél, tedd azt.

Ekkor már a hajóján éltünk, jártuk az óceánokat. Egyszer a férjem zenekíséretével megtanultam egy táncot, és egy ünnepen a hajó legénységének előadtam. És innentől, ha csak lehetett, táncoltam.

Tizenkét évet éltünk a hajón, fiúnk született. Neveltem őt, olvastam, kötöttem, úsztam, filmeket néztem. Néha táncoltam a legénységnek és a négy asszonynak, ennyien voltunk nők, a hajón. De az álmomat nem feledtem. És eljött a pillanat, amikor nem szálltam többé tengerre. Döntöttem, táncolni akarok tanulni. A férjem beleegyezett. Harmincnégy éves voltam ekkor, féltem, túl öreg. De a mesterem biztatott. Másfél évig minden áldott nap, még éjszaka is, nyolc-tíz órákat gyakoroltam.

A családom kétségbeesett. 

- Elhagyod a férjed, a fiad. Egy asszony már nem lány, nem járhat külön utakon - mondták. 

De a férjem mellettem állt, gyönyörködött a táncomban és boldog volt a nekem szerzett örömben. 

Aztán hirtelen megbetegedett, egy éve elment közülünk. Mégis úgy érzem, mindennap vele vagyok. Tudom, hogy jó férjet választottak nekem, s hogy nélküle nem valósulhatott volna meg az álmom. Ma már fiatal lányokat tanítok, és még mindig táncolok. Az elégedetleneknek – és ez a házasságra is vonatkozik a fohászomat próbálom megtanítani. 

Reggelente és esténként mondom, s hiszem, hogy segíti az életemet egyenesben tartani: „Istenem, segítsd elfogadnom azt, ami megváltoztathatatlan. És bátoríts, hogy változtassak azon, amin tudok. Végül add, hogy ezt a két vágyat össze ne keverjem soha…”