A találkozás – adomány
Szerző:Schäffer Erzsébet2025. 03. 07.Családban élni jóblog
A társaságban a házasságról beszélgettünk, s arról, hogy igaz-e, hogy az égben köttetnek…
Persze mindenki tiltakozott, ki a megérzést, ki a szenvedélyt, a szerelmet, ki a meggondolt tervezést, ki a szerencsét kiáltotta ki két ember sorsszerű találkozásának. Biztosan meséltem már Shamaláról – ő jutott eszembe. Az ő története, ami a házasságáról szólt.
Shamala templomi táncosnő, az indiai Keralából való. Ötven éves lehetett, amikor először láttam. Később több alkalommal találkoztunk, s az évek múlásával ez a varázslatosan táncoló asszony egyre szebb lett. A gondolkodása, véleménye az életről, a világról rabul ejtett, s nem hagyta elfelejteni a találkozásainkat.
Emlékszem, a házasságot is találkozásnak mondta.
- Minden találkozás adomány. Vannak, akiknek kezében ez az adomány ajándékká lesz. És minden találkozás, alkalom. Lehetőség. Adomány. Üres blanketta, amit kitölthet bárki, ízlése, kedve, rokonszenve, bátorsága és vágyai szerint.
Náluk, a legtöbb családban még ma is a szülők választják ki gyermekeik társát, a csillagjegyek egyezése szerint. Shamala így mesélt erről.
- Amikor elérkezett az idő, hogy párra kell találnom, emlékszem, egyszer apám és anyám addig soha nem látott szemekkel nézett rám. És abban a percben tudtam, hogy eldőlt a sorsom: kiválasztották azt a férfit, akivel az életemet végig kell élnem.
Shamala finoman félrehajtotta a fejét, és csendesen azt mondta, a sors rendelte így.
- A mi családjainkban nem szokás ellentmondani. A horoszkópunk kilencnél jóval több ponton mutatott egyezést – a szokásaink szerint kilenc egyezés szükséges –, és a két család megállapodott. Én sem tiltakoztam, de fohászkodtam, hogy nekem tetsző ember legyen. Nemsokára elhozták leendő férjem fényképét, láttam, komoly ember, kicsit alacsony, hajóskapitány. Csak fontoskodó ne legyen, fohászkodtam, s reméltem, hogy derűs kedélyű. Így volt. Amikor először jött hozzánk, és feltűnt a kerti úton, kilestem az ablakon. Tényleg kistermetű, gondoltam. Összeházasodtunk. És akkor mindjárt tettem egy kísérletet.
Gyerekkorom óta vágytam táncolni. A szüleim beszélni sem akartak erről. Az iskolában egyszer, valamilyen ünnepen táncoltam. Utána egy idős asszonytól kaptam egy medált e szavak kíséretében:
- A táncodban Isten lakozik. Neked táncolnod kell!
Elmondtam férjemnek ezt a történetet és a régi álmomat. Ő pedig azt mondta:
- Shamala, egy életed van. Ha táncolni szeretnél, tedd azt.
Ekkor már a hajóján éltünk, jártuk az óceánokat. Egyszer a férjem zenekíséretével megtanultam egy táncot, és egy ünnepen a hajó legénységének előadtam. És innentől, ha csak lehetett, táncoltam.
Tizenkét évet éltünk a hajón, fiúnk született. Neveltem őt, olvastam, kötöttem, úsztam, filmeket néztem. Néha táncoltam a legénységnek és a négy asszonynak, ennyien voltunk nők, a hajón. De az álmomat nem feledtem. És eljött a pillanat, amikor nem szálltam többé tengerre. Döntöttem, táncolni akarok tanulni. A férjem beleegyezett. Harmincnégy éves voltam ekkor, féltem, túl öreg. De a mesterem biztatott. Másfél évig minden áldott nap, még éjszaka is, nyolc-tíz órákat gyakoroltam.
A családom kétségbeesett.
- Elhagyod a férjed, a fiad. Egy asszony már nem lány, nem járhat külön utakon - mondták.
De a férjem mellettem állt, gyönyörködött a táncomban és boldog volt a nekem szerzett örömben.
Aztán hirtelen megbetegedett, egy éve elment közülünk. Mégis úgy érzem, mindennap vele vagyok. Tudom, hogy jó férjet választottak nekem, s hogy nélküle nem valósulhatott volna meg az álmom. Ma már fiatal lányokat tanítok, és még mindig táncolok. Az elégedetleneknek – és ez a házasságra is vonatkozik a fohászomat próbálom megtanítani.
Reggelente és esténként mondom, s hiszem, hogy segíti az életemet egyenesben tartani: „Istenem, segítsd elfogadnom azt, ami megváltoztathatatlan. És bátoríts, hogy változtassak azon, amin tudok. Végül add, hogy ezt a két vágyat össze ne keverjem soha…”