A torkos albérlő én voltam. Tizennyolc évesen, örökké éhesen. Talán ez a magyarázat arra, amire minden szombaton vetemedtem.  

Az albérlet Bora néni konyhájából egy fa fallal leválasztott valami volt. A cseléd lakott itt valaha, amikor még Bora néni nagy házat vitt. A fa fal nem ért föl a plafonig, mögötte egy vaságy fért el és egy keskeny szekrény. Az ágy mellett egy szék, erre pakoltam a könyveimet meg a csiptetős kislámpát, ha lett volna konnektor. De nem volt. Így a kislámpára se volt szükség. Maradt a gyertya. De azt letiltotta a főbérlő, azt mondta, még fölgyújtom a házat, olvassak nappal, vagy menjek könyvtárba.  

Mivel az én időmben már nemhogy nagy házat, de semmilyen háztartást nem vitt Bora néni, a márványlapos asztal, ahogy a nagykockás konyhakő is jéghideg volt. Egyáltalán: a konyhában még nyáron is meg lehetett fagyni. Itt soha nem főztek. A régi nagy ebédeknek – mert Bora néni állítólag fiatalabb korában tíz-tizenkét fős ebédeket adott – semmi nyoma. A Márton napi libasültek, a karácsonyi bejgli, a húsvéti sonka illata már a múlté. És az estéken felszolgált aszpikos hidegtálak! Mert a szóbeszéd szerint Bora néni esténként nagy társaságot hívott. S a hajnalig tartó kártyapartival végződő nagy vacsorái egyenesen kiverték a biztosítékot a csöndes Málna utca korán fekvő lakóinak életében. Így volt régen. Amikor Bora néni szép volt és fiatal. De, amikor odakerültem, Fellini filmjeibe illő hatalmas termete nőtt, zsörtölődött és nehezen járt. A konyhában pedig már nem volt élet.  

Csupán egyetlen nap gyulladt föl a gázláng az öreg tűzhelyen. Szombaton. Minden szombat délutánján. Ezen a napon a piros zománcos láboska fedője alól ínycsiklandó illatok felhőztek. Mária főzött.  

Mária volt a másik albérlő. Örök ellenlábas, Bora néni megveszekedett ellenfele, vitapartnere és kritikusa.  

– Bolond vagy, ha egy vasat is fizetsz ezért a lukért! – így tüzelt engem, amikor a hónap első napján leróttuk az albérleti díjat. Az övé volt az utcai szoba, ahol – ez szolgáltatta az állandó vitatémát – nem fogadhatott vendéget.  

– Negyvenéves nő vagyok! Vén satrafa! Hogy képzeli, hogy a magánéletembe beleszól! – ilyeneket kiabált Mária, és fittyet hányt a tilalomra. Így aztán hetenként egyszer a földszinti ablakon ugrott be hozzá a barátja. Neki főtt a konyhában a vacsora.  

Mária mindig ugyanazt főzte. Sajátos összeállítású egyszerű, gyors étel volt. Valami kis zsírra hagymát vágott, megpirította, erre rádobta a hentestől vett darált húst. Kavargatta egy darabig, aztán levével együtt jó adag savanyú káposztát adott hozzá. Megszórta egy pici cukorral és hagyta, hogy puhára főjön. Nagyon jó illata volt.

Hát Máriának a főztjébe torkoskodtam bele. Vagyis hát, beleettem. Egészen addig, míg egyszer Mária be nem viharzott a konyhába és tetten nem ért. És ahelyett, hogy haragudott volna, felkiáltott: ó, te szegény, nem elég, hogy fázol, még éhes is vagy!? Fogott egy kistányért és kiadagolta a részemet. Aztán kacsintott és a lábassal együtt bement a szobájába.  

Hát ilyen kis-nagy dolgok estek meg az emberrel tizennyolc éves korában a hatvanas évek végén...  

Amikor elmeséltem egyik unokámnak, csak nézett: Beleettél más kajájába?! Mért nem mentél el egy mekibe? 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemtörténet