Az imént fejezted be a délelőtti, négy és fél órás edzésedet. Ilyenkor mennyire vagy fáradt?

– A vívóedzések inkább mentálisan fárasztanak le, de most egy erőnléti edzés is bejött mellé, ami azért fizikálisan is megteszi a hatását (mosolyog).

A napi két tréning már az olimpiai felkészülés része, vagy általában ennyit edzel?

– Év közben ez a bevett felkészülési edzésmennyiség. Nálunk a szezon úgy épül fel, hogy nagyjából havonta van egy-egy világkupa vagy Grand Prix verseny, és a szezon csúcspontja szokott lenni vagy a világbajnokság, vagy négyévenként az olimpia. Az elkövetkező hónapokban is vár még rám jó pár verseny, szóval nem fogok unatkozni az olimpiáig. Még közel fél év van hátra az ötkarikás játékokig, úgyhogy a mostanit még nem nevezném a közvetlen felkészülésnek, de azért fél szemmel már Párizs felé tekintek.

Az ötödik olimpiádra bizonyára már rutinból készülsz. Vagy tévedek?

– A 16. szezonomat taposva a felnőtt mezőnyben már valóban nagyrészt rutinból csinálom a dolgokat, illetve a felkészülés nagyon hasonló minden évben. Egyrészt próbálok folyamatosan adaptálódni az aktuális helyzethez, mert változnak a versenyprogramok, jöhetnek apró sérülések, betegségek, és ilyenkor mindig picit alakítani kell a „menetrendet”. Az edzőmmel minden évben megpróbálunk valami újjal is előrukkolni, például igyekszünk új felkészülési módszerekkel változatosabbá tenni a programot, hogy ne legyek kiszámítható, a vívásomban is legyen megújulás, illetve, hogy nekem se legyen unalmas, és elkerüljem a kiégést.

Háromszoros olimpiai bajnokként van-e valami, ami plusz motivációt jelent számodra a párizsi megmérettetésre való felkészülésben?

– Nincs szükségem plusz motivációra. Abszolút motivált vagyok. Eredményes szeretnék lenni, ott szeretnék lenni a legjobbak között, nincs ennek különösebb kiváltó oka az eddig meglévőkön kívül. Talán annyi, hogy most csapattal is ismét szeretnénk a legjobbak között szerepelni, és látom a többiek szemében is ezt a tüzet, illetve, egyéniben én vagyok a most már háromszoros címvédő, úgyhogy már csak ezért is illene jól felkészülnöm.

Kimondva vagy kimondatlanul, egy többszörös olimpiai bajnoktól szinte mindenki azt várja, hogy a soron következő ötkarikás játékokon ismét a dobogó legfelső fokán álljon. Mennyire megterhelő számodra ez az elvárás az emberek részéről, már ha egyáltalán foglalkozol ezzel?

– Egy olimpián minden sportoló aranyérmet szeretne nyerni (mosolyog). Én is azért utazom, hogy ha már ott vagyok, akkor küzdjek a bajnoki címért, de nem rakok magamra feleslegesen ilyen lelki terhet. Aki ismeri a sportágunkat, az rám sem rak, hiszen pontosan tudja, hogy az adott napi formán múlik, milyen eredmény születik az olimpián. Ebben benne van az is, hogy kifogok egy rossz napot, reggel nem jó lábbal kelek fel, vagy nem jönnek össze az akcióim, és jön egy ellenfél, aki önfeledten, felszabadultan vív, és kikapok mondjuk a legjobb 32, vagy a legjobb 16 között. A mi sportágunkban ez előfordul, és ezzel megtanultunk együtt élni az évek alatt. Én a legjobb tudásom szerint felkészülök és versenyzem, erről szól a sport. Itt mindenki elfogadja ezeket a szabályokat, de nincs egy olyan külső elváráshalmaz, amivel nekem meg kell küzdenem, és amit fel kell dolgoznom. Szerencsére nem érzem azt, hogy kívülről nagyon erősen elvárások gyötörnének.

A megfelelő fizikai kondíció mellett gyakran hangsúlyozod a mentális felkészültség fontosságát. Miért tartod ezt elengedhetetlennek, és te magad mit teszel ezért, hogy megőrizd a mentális egészségedet?

– Egyrészt egy olyan sportágban tevékenykedem, ahol a másodperc töredékrésze alatt dől el egy-egy tus, egy-egy asszó, egy-egy bajnoki cím. Ezekben a kiélezett helyzetekben rendkívül fontos, hogy tudjak koncentrálni, és hogy a legjobb mentális állapotban versenyezzek, nehogy elcsússzak egy banánhéjon, egy demotivált vagy akár csak inbalanszírozott, rossz állapon. Úgyhogy 12 éve dolgozom mentális szakemberekkel, akik segítik a munkámat. Közben magam is érdeklődtem a téma iránt, olyannyira, hogy elvégeztem a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia alapképzését. Alapvetően azt gondolom, hogy az embereknek foglalkozniuk kell a mentális egészségükkel, többet, mint amennyit átlagosan megteszünk ezért. Én igyekszem az életemet olyan egyensúlyban tartani, ahol a családnak is, a munkának-karriernek, tehát az élsportnak is megvan a helye, és amiben teljes értékű életet tudok élni. Alapvetően abban hiszek, hogy az ember akkor tud jól teljesíteni, ha egyensúlyban van az élete.  

Az, hogy pszichológusi végzettséget szereztél, segít a mentális egészséged megőrzésében, vagy a versenyekre való felkészülésben abszolút rábízod magad a szakemberekre?

– Annyiban segít, hogy ha valaki pszichológiát tanul, akkor nagyon sokat olvas: ez egy önismereti folyamat is, tehát ilyenkor az ember folyamatosan visszakapcsol a saját életére, adott élethelyzetére. Emlékszem, hogy annak idején az egyetemen én is kitöltöttem minden egyes tesztet, és miközben magamat is elemeztem, sok olyan dolog előkerült, amiről nem tudtam, vagy nem foglalkoztam vele, vagy új volt számomra. Úgyhogy leginkább az önismeret az, amiben az ember fejlődni tud, ha ezzel a témával foglalkozik. Természetesen, ha egy versenyre készülök, akkor a mentális felkészítőimre hagyatkozom, és ők vezetnek végig ezen az úton. Ők mutatnak olyan módszereket, amik hasznosak lehetnek, de a velük való munkát is megkönnyíti az, hogy egy nyelvet beszélünk.

A budapesti Fazekas Mihály Gimnázium matematika tagozatán érettségiztél, mégis teljesen más területen tanultál tovább. Az élsportnak köze volt ahhoz, hogy érdeklődni kezdtél a pszichológia iránt?  

– Tulajdonképpen igen. Érettségi után egyszer csak rájöttem, hogy mégsem vagyok olyan „reálos”, mint amennyire gondoltam, és inkább a társadalomtudományok, illetve a pszichológia felé fordultam. Ebben a két témában végeztem el két alapképzést az élsport mellett: a pszichológia szak után az Eötvös Loránd Tudományegyetem nemzetközi tanulmányok szakán diplomáztam. Emellett a sportpszichológusaimmal való közös munka is valamelyest ebbe az irányba terelt.

A versenyzés mellett szakosztályvezetőként is tevékenykedsz, valamint komoly sportdiplomáciai terveket is dédelgetsz. Miközben a vívótermen kívül is tudatosan építetted a jövődet, és most az előbb említett két diplomádra utalok. Ezek szerint élsportolóként is fontosnak tartottad, hogy gondolj, illetve készülj az aktív pályafutásod utáni időkre, életedre.

– Eddig nem távolodtam el az élsport világától. Az, hogy a versenyzés mellett itt a Vasasban vállaltam a szakosztályelnökséget, vagy hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sportolói bizottságában én lettem a magyar jelölt, közel áll a sportolói karrieremhez. Amikor majd befejezem az aktív pályafutásomat, ami nem tudom, mikor lesz, el kell majd gondolkodnom azon, hogy azzal a tudással, tapasztalattal, ambícióval, abban az élethelyzetben, amiben vagyok, milyen lehetőségek állnak előttem, mit bírok vállalni, milyen irányba menjek el. De bármennyire is próbálom tervezni ezt, előre nem látok egy kikövezett, egyenes utat, amelyen majd haladni fogok. Inkább azt gondolom, hogy vagy jön majd egy konkrét lehetőség, vagy, egy picit hátralépve mindentől, jobban magamba nézve, és természetesen a családommal is konzultálva, velük közösen átgondolva, majd egyszer csak eldől, hogyan folytassam az életemet. Az élsportolók helyzete nem könnyű a pályafutásuk befejezése után. Nem voltam még benne, úgyhogy nem is tudom igazából, hogy ez milyen, csak igyekszem minél jobban felkészülni rá. De itt mindenképpen egy duális karrierről beszélünk, mert az élsportot nem folytathatom nyugdíjas koromig, ugyanakkor szeretnék egy aktív, építő része maradni a társadalomnak. De hogy ezt miként fogom tudni megvalósítani, azt nagyon nehéz előre eltervezni. Pillanatnyilag nem tudom elképzelni, hogy teljesen elszakadjak a vívástól, de nem tudom, hogyan fogok érezni ezzel kapcsolatban 5 vagy 10 év múlva. Nem hiszem, hogy edzői pályára adom a fejemet, nem abba az irányba tartok, de valóban felhalmoztam már annyit tudást, tapasztalatot, hogy azt talán hasznosítani tudom majd ebben a sportágban.  

Napjainkban a vívás népszerű sportágnak számít a gyerekek, fiatalok körében? Sokan választják maguknak?

– Abszolút. Sőt, a vívás itthon és a világban is szépen megtalálta a helyét, azt, hogy kiknek való, és milyen típusú gyerekek szeretik ezt a sportágat. Itthon is növekszik a bázis, ezt jól látjuk itt az egyesületünkben, hiszen nálunk már abszolút telt ház van, és nemzetközileg is a legtöbb országban ezt tapasztalják. Amerikában, Kelet-Ázsiában és Európában is gombamód szaporodnak az egyesületek, bővül az utánpótlásbázis, és most már a felnőtt világkupa és Grand Prix versenyeken is azt látjuk, hogy egyre több induló van, egyre több országból. Azon már meg sem lepődünk, ha jön egy egyiptomi, iráni, vagy grúz ellenfél, akik ott vannak a legjobbak között. Kiszélesedett a mezőny e tekintetben is, és itthon is nagyon pozitív folyamatokat látok. Ráadásul egy olyan elképesztő versenyben a sportágak között, ahol mindenki megpróbál már minél hamarabb „odaérni”: sok gyerek már óvodában ovi-vívásra, ovi-judora, ovi-teniszre jár. Egy ilyen piaci versenyben helytállni, megmaradni, népszerűnek maradni, és még az eredményességet is megőrizni nem kis teljesítmény, úgyhogy erre büszkék lehetünk.