Egyre többen tudják önről, hogy a színházi, filmes és televíziós munkák mellett a versmondás is fontos része az életének. Mióta tart ez a szenvedélye?

Fotó: Krasznai Zoltán

– Gyerekkorom óta. A szülővárosomban, Hajdúnánáson kezdődött, ahol ötéves koromtól fogva az én csodálatos nagyanyám folyamatosan verseket tanított nekem. Hamar kiderült, hogy fogékony vagyok a költészetre, ráadásul nagy kedvvel szavaltam, annál is inkább, mert rögtön ki is próbálhattam magam közönség előtt. Esténként ugyanis átjártunk a szomszédba, ahol alkalmanként húszan-harmincan is összegyűltek, és amikor a felnőttek kifogytak a pletykákból, mindig azt mondták: „Imi, mondj egy verset!” Így lett az önálló estemnek is ez a címe…

Ezek szerint inkább szereplős gyermek volt, mint sem lámpalázas?

– Volt bennem némi izgalom, de ezen felülkerekedett az az élmény, hogy ott helyben, élesben megtapasztaltam, milyen, amikor nem csak a családomból 2-3 embernek szavalok, mert esetenként 30-35 ember is rám figyelt, és hallgatta, amit mondok. A jelenlévők hol kuncogtak, nevettek, hol elérzékenyültek, pityeregtek, és olyan is volt, amikor egyszerűen csak beállt a nagy csend… Engem pedig már kissrácként is jó érzéssel töltött el, hogy hatok az emberekre. Ők voltak az én első közönségem, és számomra ott derült ki, hogy mi az a katarzis, csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják. Szóval elég régóta tart nálam ez a szenvedély. Az általános iskolában már rendszeresen szavaltam, a gimnáziumban pedig színjátszó körbe jártam. Úgyhogy 17 évesen egyszer s mindenkorra megfogalmazódott bennem, hogy a színészet az én utam: akkor döntöttem el, hogy jelentkezem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A nagyanyám gyakorlatilag a tudta nélkül felkészített engem erre a pályára.

A költészet iránti rajongása azóta sem hagyott alább.

– Szenvedélyesen szeretem a verseket! Olyannyira, hogy már 13 éve folyamatosan járom az országot az önálló estemmel, és az tapasztalom, hogy nagyon nagy igény van a költészetre.  

A színházcsinálás csapatmunka, míg az önálló est egy egyszemélyes produkció. Leginkább mi ösztönözte arra, hogy ebben a műfajban is kipróbálja magát?

– Egyrészt az inspirált, hogy a nézők ne csak az „Ízirájder-gyerek”-ként tartsanak számon. Másrészt láttam, hogy sok kollégám készít önálló estet és örömüket lelik benne. Maga a műfaj is vonzott: szerettem volna megtapasztalni, milyen érzés egyedül kiállni a színpadra, mert ez azért egy nagyon magányos műfaj: amennyire felemelő, ugyanannyira ijesztő is kiállni mondjuk 150-200, vagy esetleg még több ember elé és lekötni a figyelmüket közel másfél órán keresztül. De hála istennek, működik és sikerül (mosolyog).

Az önálló estjén vélhetően a legkedvesebb költeményeiből nyújt át egy színes csokrot a közöségnek.

– Valóban, a számomra legkedvesebb, legfontosabb versekkel lépek fel, de egyáltalán nem volt könnyű összeállítani a műsort, mert nagyon sok, a szívemnek kedves magyar költemény van. Egyrészt olyan műveket választottam, amiket gyerekkorom óta kedvelek, másrészt olyanokat, amikről úgy éreztem, hogy közérdeklődésre tarthatnak számot. Ady-versek, Babitstól a Jónás könyve, meg klasszikus úgynevezett slágerköltemények Petőfitől, Aranytól, József Attilától, Kosztolányitól… Ezeket igyekeztem felfűzni egy vezérfonalra: a versek között beszélek egy keveset a gyerekkoromról, meg arról az egy évről, amikor a gimnázium után elmentem dolgozni: az ottani élményeimet is megosztom a közönséggel, mintegy a feszültség oldásaként, illetve a költemények közötti átvezetésként. Egészen megható a fogadtatása ezeknek a verseknek.

A profi előadásmód, a tartalmas és színvonalas műsor mellett a pozitív fogadtatás nyilván az ön személyének is szól.  

– Annyiban talán igen, hogy erről az oldalamról ritkábban mutatkozom meg. Azok, akik elsősorban a filmvászonról vagy a tévéből ismernek, tehát Csokiként az Üvegtigrisből, Balaként a Valami Amerikából vagy éppen Pajkaszeg polgármestereként A mi kis falunk sorozatból, időnként meg is lepődnek. Számomra ezek mindig felemelő pillanatok.  

Négyszeres nagypapaként az unokáinak is szokott verset mondani?

– A három nagyobbnak igen: Marci nyolcadik osztályos, Matyi negyedikbe jár, Anna pedig másodikos. A legkisebb, Zsiga viszont másfél éves. Időnként szavalok nekik, bár az utóbbi időben inkább ők örvendeztetnek meg azokkal a költeményekkel, amiket az iskolában tanulnak. Inkább én hallgatom meg őket, és akkor van egy kis sikerélményük. Velük kapcsolatban van egy különösen kedves verselős emlékem: három évvel ezelőtt nyáron, a Balaton-parton az esti szalonnasütés közben elmondtam nekik Arany Jánostól a Családi kört. A vejem, Pepe (Telekes Péter színművész – a szerk.) megörökítette a családi verselést. Utána pedig elmondtuk együtt az Anyám tyúkját, mert azt mindegyikük tudta. Nagyon helyesek voltak a srácok!  

Fotó: Horváth Judit

Ha már itt tartunk, tapasztalata szerint a mai fiatalok hogyan viszonyulnak a költészethez?

– Én úgy látom, a gyerekek fogékonyak rá, és szeretik a verseket. Nemrég Nagykőrösön zsűriztem egy balladamondó versenyen, ahol rendkívül ügyesen szavaltak a résztvevők. Az pedig, hogy 260 diák jelentkezett egy ilyen versenyre, önmagáért beszél. Annak is örülök, hogy bárhová hívnak zsűrizni, azt látom, hogy a gyerekek nagyon értelmesen és jól értelmezve adják elő a verseket, ami jórészt a magyartanárok érdeme. Le a kalappal előttük! Egyébként az önálló estjeimen is igen vegyes a közönség, vannak idősebbek, középkorúak, fiatalok, de 8-10 éves gyerekek is el szoktak jönni. Sosem felejtem el, egyszer, sok évvel ezelőtt Kapolcson 35-40 kisiskolás gyerek ült az első sorban, akkor még a bábos változatban adtam elő Babitstól a Jónás könyvét. Meg is ijedtem egy kicsit, hogy vajon ez a korosztály hogyan fogja megérteni az előadást, de a báb meg a szöveg így együtt annyira lekötötte őket, hogy egy pisszenés nélkül végighallgatták az egészet. Ami pedig egészen friss élményem: nemrég összeraktam egy Petőfi-estet gyerekeknek és felnőtteknek. Ez egy 40 perces összeállítás, Kiskunhalason volt a bemutatója, rendhagyó irodalomóra formájában, és úgy képzelje el, hogy amikor egyszer csak bemondtam, hogy Tisza, merthogy az a vers következett a műsorban, a gyerekek olyan ovációban törtek ki, mint ahogy egy popkoncerten visítoznak az énekesért rajongó tinilányok. Annyira örültek annak, hogy ismerik a verset, hogy sikoltoztak az örömtől. Aztán persze megnyugodtak, és áhítattal, néma csöndben hallgatták Petőfi csodálatos költeményét.

Egy pár évvel ezelőtti beszélgetésünkkor ön azt mesélte, hogy annak idején az Anyám tyúkja kezdő sorait még a papagájuknak is megtanította.

– A vejemnek, Pepének volt egy arapapagája, aki képes volt beszélni. Hetekig foglalkoztam vele: órákon át ültem a kalitkája előtt, és ismételgettem neki a jól ismert Petőfi-verset, de megérte a fáradságot, mert megtanulta és aztán lelkesen szajkózta az első két sort: „Ej mi a kő! tyúkanyó, kend. A szobában lakik itt bent?”  Irtó vicces volt!

Apropó! A versírással hogy áll?

– Sehogy! Ahhoz nincs tehetségem, sem affinitásom, sosem próbálkoztam vele. Megtanulni igen, azt mindig örömmel tettem, és teszem, de eszembe sem jutott, hogy én is írhatnék.

Ma van a magyar költészet napja. Ön szerint miért jó verset olvasni, mit adnak nekünk a költemények?

– Ha csak az önálló estemre gondolok, valamiféle jóleső megtisztulást adnak ezek a versek az előadónak és a közönségnek is. Amikor befejezem a Jónás imáját, nem ugrok fel hirtelen a székről, hogy meghajoljak és bezsebeljem a tapsot, hanem ülünk egy pár percig és nézzük egymást a közönséggel. Ez egy óriási élmény nekik is, nekem is: akkor és ott megállítjuk egy kicsit az időt, hogy elgondolkodjunk a költő sorain. Az a csönd minden pénzt megér.  

 

Csuja Imre a következő verset ajánlja a csalad.hu olvasóinak a magyar költészet napján.

 

Ady Endre:

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel 
Fogom meg a kezedet, 
Már vénülő szememmel 
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán 
Ősi vad, kit rettenet 
Űz, érkeztem meg hozzád 
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel 
Fogom meg a kezedet, 
Már vénülő szememmel 
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig 
Maradok meg még neked, 
De a kezedet fogom 
S őrizem a szemedet.