Ambruska utazása
Szerző:Schäffer Erzsébet2022. 04. 29.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Most, hogy valamit engedett szorításából a vírus, többet utazom. Nemrég ugyanazon a tájon szaladt a vonatom, ahol évekkel ezelőtt tanúja voltam egy felejthetetlen jelenetnek.
Nem is jelenet, inkább jelenetek sora volt, hiszen majd két órát utaztunk együtt. Írtam én már róluk, de olyan megindítóan kedves és jó volt ez a három ember, annyi reményt adtak a törekvésről és az elfogadásról – máig őrzöm. Nem csak a szavaikat, de arcukat, mozdulataikat. S általuk az üzenetet: hogy rajtunk múlik minden… bárkinek is születtünk.
– Tedd le a lábod!
A mondat már harmadszor hangzik el. Nem haragosan, nem sürgetve. Inkább valami szigorú következetesség van a fiatal nő hangjában, ahogy halkan, hogy másokat ne zavarjon, de azért jelezve, hogy ő gondos anyja a fiának, rászól a gyerekre.
– Tedd már le a lábod, nem érted?
A kisfiú, fölhúzott térdével, mintha megmosolyogná túlbuzgó mamáját, tudja ő, nem kell tartania semmitől. De azért leveszi a lábát a vonatablak alatt húzódó fűtőtestről. Leveszi, ám így meg nem érnek le új cipői a földre. Hát fészkelődik. Harangozik a lábával, teszi a fenekét jobbra, teszi balra, az apró farmeröltöny nadrágja csúszik az ülésen, egyre jobban belejön a fickándozásba. Anyja egy ideig tűri, aztán elővesz egy zacskót és leteszi a gyerek elé az asztalra.
– Egyél és nyughass!
A gyerek nyújtózik, hogy elérje a zsákmányt, belemarkol, tele lesz a keze pattogatott kukoricával. Oldalt néz somolyogva az anyjára, sejti, hogy rá fog szólni, hát a teli markából kienged egy pár szemet, aztán a kezét az ölébe húzza és szemenként enni kezdi a kukoricát. Ropog a foga alatt. Az ínycsiklandó, olajos illat betölti a vagont.
A vékony, feketehajú cigány fiatalasszony az az inas, magát soha el nem hagyó fajta. Haját hátratűzve hordja, pólója kivágásába gyűlnek nyakából a színes bizsuláncok. Fülében hosszú, fémre fűzött gyöngyös fülbevaló. Szép a szeme, mandulavágású, ilyen a szája is. Finom, de nem érzéki, inkább erőről árulkodik, ahogy határozott, keskeny arcának minden vonása, keze, csuklója erőt sugároz. Pedig minden porcikája vékony. Nem mosolyog. Mintha vizsgán ülne, ahol a viselkedést osztályozzák, úgy ül a vonatban, ügyelve kettejük minden mozdulására.
A kisfia nem hasonlít rá. Kerek, koromfekete szeme mókásan ül az arcában, ha nem nevet, akkor is, mintha mindjárt szétszaladnának a vonásai. Sűrű fekete hajat kapott örökségül, rövidre vágták, de így is, mint egy vastag sapka, beborítja a fejét. Zömök az alkata, apró öltönyében olyan, mint egy kis felnőtt.
Sok csomaggal utaznak, az asszony mindent a lábuk közé, és maga mellé az ülésre pakolt. Talán, hogy egyedül is boldoguljanak, ne kelljen senkit megkérni semmire. Jó darabig csak a fiára néz, még a szemben ülő idős asszonyra se nagyon. A gyerek minden kezdeményezését azonnal leinti. Az asztalkán üdítő áll, a kisfiú megfogja, inna. Anyja kiveszi a kezéből.
– Tedd le, maradjon későbbre!
A gyerek rátámaszkodik az asztalkára. Azonnal leveszi az asztalról a kezét.
– Ambruska, ülj rendesen…!
Nincs ezekben a fegyelmezésekben semmi bántó. Se a hang, se az indulat nem árulkodik ilyesmiről. Talán ezért is marad jókedvű a kisfiú, nem ihat, hát nem ihat. Majd iszik később, nem is volt az olyan fontos. Pontosan érzi, anyjának fontos, hogy ők rendben legyenek, és ő nem akarja ebben a helyzetben cserbenhagyni. Nem szoktak ők utazni. Vonaton! Ez itt most ismeretlen, idegen terep. Össze kell tartani.
Már elhagytuk Sárbogárdot, mesébe illő zöld dombok közt húz a vonatunk. Ennyit ülni, mozgékony kölyök létére, csoda, hogy bírja.
Ambrus azért egy idő után kipróbálja, mit tud. Fejét félrebillentve farkasszemet néz az idős hölggyel. Az nem tudja szó nélkül állni a gyerek tekintetét. Előrehajol.
– Micsoda szemed van neked, hallod!
A gyerek után az anyjára néz.
– Mint a fekete gyémánt… Na, fognak majd sírni utánad a lányok…!
A fiatalasszony most először megenyhül. Ügyetlen bólintással köszöni a dicséretet, aztán elégedetten lecsíp belőle.
– Csak aztán nehogy ő sírjon utánuk…!
– Arról mi már nem tehetünk – nevet az asszony és beletúr a táskájába. Egy csomó régi, megírt képeslapot szed elő. Kirakja az asztalkára és a kisfiúra néz.
– Akarod ezeket? Szép képek vannak rajtuk…
A gyerek utánuk nyúl, anyjára sandít, de az most nem mondja, hogy tegye vissza. Inkább az asszonyra néz büszkén.
– Mindent összerajzol az óvodában. Nem győzöm papírral…
Az asszony arcán igazi álmélkodás.
– Hát óvodás!? Azt hittem, első osztályos legalább!
– Középsős. Csak ilyen nagy lett, kicsinek…
Nevetnek. Nézik, ahogy Ambrus, miután végigpörgette a képeslapokat, félbegyűri valamennyit és betuszkolja a nadrágja zsebébe.
– Add ide, elrakom – mondja a fiának.
– Enyém! – néz vissza a gyerek és rácsap a zsebére.
A fiatalasszony most végre megkérdezi az asszonyt, tudja-e, mikor kell leszállni Szentlőrinchez.
Az bólint, magára bök, de nem válaszol, mert ebben a pillanatban megszólal a telefonja. A füléhez emeli.
– Te vagy az! Hát mondtam, hogy így lesz! Egy hétig nem vagyok otthon. A lányomékhoz! Most utazom. Nem fogod kitalálni… Kutyát fogok őrizni! Igen, lakásban tartják. Kiskutya még, összerág mindent… Szabad neki, járkálhat minden szobában… Hát hallottál még ilyet, kutyapásztor leszek…!
Az asszony beszél, a fiatalasszony meg a gyerek hallgatják. Ambrus le nem veszi róla a szemét, anyja csak néha emeli fel a pillantását, de biztos, hogy nem veszteget el egyetlen szót sem. Nem is lehet. Hall mindent az egész kocsi.
– Na, megmondtam nekik, nem leszek ott sokáig. Még ha unokára vigyáznék! Majd akkor szóljanak! Hát igen, reménykedem én is… Fiatalok még… Na, puszillak, majd hívlak!
Elrakja a telefont. Szemben vele a kisfiú még mindig őt bűvöli.
– Látod, inkább rád vigyáznék! – nevet az asszony és kinéz az ablakon. Nyomban fel is kiált.
– Siessünk, mindjárt Szentlőrinc! Itt alig áll a vonat!
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
Kistestvér van a pocakodban, anya!
Békében, háborúban – kisbabák üzenete
