Az ugrás
Szerző:Schäffer Erzsébet2022. 03. 18.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Emlékszem a beszélgetésre. A vak kisfiú akkor már tizenegy éves volt, életüknek egy olyan nehéz időszakát élték, amikor sokat vagdalkozott az övéivel, türelmetlen volt, s amilyen sosem, agresszív.
Abban az időben nehezen fogadta el, hogy más, mint a többiek. A szobában együtt ültünk mind a hárman. A kisfiú, az édesanyja és én, a vendég. A gyerek minduntalan felállt, jött-ment szelesen, vagy kétszer is beütötte a könyökét és a lábát valamibe, felszisszent, holott tudta, hogy mi hol van. Nagy rend volt náluk, kiszámítható környezet. És azt hiszem, nagy-nagy fáradtság. Testi és lelki elfáradás ült rajtuk és ezt nem takargatták. És ekkor csengettek, és bejött, mit bejött, belibbent, beviharzott egy nagynéni. Az édesanya húga. Bár észlelte a feszültséget, nem vett róla tudomást és pár szó után ennyit kérdezett:
– Mondhatok én is valamit?
– Mit, Kereszt? – kérdezte a kisfiú.
– Egy történetet. Nem is olyan régit.
– Rólam? – kérdezte a kisfiú.
– Ki tudja…? – nevetett a nagynéni.
Akkor már az ölében volt a gyerek, látszott, hogy jóban vannak, ő meg, mintha egy felnőtteknek szóló mesét mondana, elkezdte.
Volt egy kisfiú. Vidám, hancúrozó gyerek volt, a játszótéren ő mászott a legmagasabb csúszdára, a jégen versenyt futott a nagyokkal, az uszodában képes volt egy levegővel víz alatt átúszni a medencét.
Hatéves korában egyik hónapról a másikra elveszítette a látását. Szülei mindent megpróbáltak. Hiába. Fájdalmak, fel-feltörő és elfojtott kínlódások. Aztán csak teltek a napok. A hónapok. Élni kellett. Először csak a szobában. Aztán a lakásban mindenütt. Később az utcán, idegenben. A kis ujjak ismerkedtek fiókokkal, zárakkal, fogantyúkkal. Újra találkoztak addig érdektelennek vélt holmikkal. És új jelentőséget kapott minden. Minden, ami tapintható. Az élek és a domborulatok, a horpadások és a göcsörtök. De a szagok és a hangok is.
A kisfiú azelőtt a legjobban a vizet szerette. Uszoda, Balaton, Duna – mindegy volt. Óriásikat ugrott és viháncolt ebben a foghatatlan elemben, nyitott szemmel bújt a víz alá, megunhatatlanul élvezte a mélységet és a könnyűséget.
Vaksága után nem úszott többé. Biztonsága csak a fogható dolgoknak lett, a bizonytalanba nem vágyott már.
Aztán egyszer tengerparton nyaralt anyjával és a rokonokkal. Egy nagynénivel is. Vonattal, sátorral érkeztek, mint minden más kirándulásra. Ketten fogták a kezét, míg a vízbe óvakodott, s állandóan ott beszéltek mellette, hogy végre beljebb és beljebb merészkedjen. A harmadik napon lebukott a víz alá. És nemsokára kitapogatta a sziklát, amire – térdét horzsolva, könyökét sebezve – felmászott. És ugrott. Anyja nyugtató szavára, keresztanyja nógatására, a biztonság tudatával ugrott a vak, láthatatlan, ismeretlen mélységbe a kisfiú.
Ugrott. Nem hagyta magát.
A nagynéni elhallgatott. A kisfiú átkulcsolta a nyakát.
– Ez én voltam – mondta halkan.
– Nem voltál, ez te vagy! – nevetett a nagynéni, a hátát lapogatva, bátorítva megölelte a kisfiút, megpuszilta az édesanyját és úgy viharzott el, ahogy érkezett.
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?