Abban az időben nehezen fogadta el, hogy más, mint a többiek. A szobában együtt ültünk mind a hárman. A kisfiú, az édesanyja és én, a vendég. A gyerek minduntalan felállt, jött-ment szelesen, vagy kétszer is beütötte a könyökét és a lábát valamibe, felszisszent, holott tudta, hogy mi hol van. Nagy rend volt náluk, kiszámítható környezet. És azt hiszem, nagy-nagy fáradtság. Testi és lelki elfáradás ült rajtuk és ezt nem takargatták. És ekkor csengettek, és bejött, mit bejött, belibbent, beviharzott egy nagynéni. Az édesanya húga. Bár észlelte a feszültséget, nem vett róla tudomást és pár szó után ennyit kérdezett: 

– Mondhatok én is valamit?  

– Mit, Kereszt? – kérdezte a kisfiú. 

– Egy történetet. Nem is olyan régit. 

– Rólam? – kérdezte a kisfiú.  

– Ki tudja…? – nevetett a nagynéni.  

Akkor már az ölében volt a gyerek, látszott, hogy jóban vannak, ő meg, mintha egy felnőtteknek szóló mesét mondana, elkezdte.  

Volt egy kisfiú. Vidám, hancúrozó gyerek volt, a játszótéren ő mászott a legmagasabb csúszdára, a jégen versenyt futott a nagyokkal, az uszodában képes volt egy levegővel víz alatt átúszni a medencét.  

Hatéves korában egyik hónapról a másikra elveszítette a látását. Szülei mindent megpróbáltak. Hiába. Fájdalmak, fel-feltörő és elfojtott kínlódások. Aztán csak teltek a napok. A hónapok. Élni kellett. Először csak a szobában. Aztán a lakásban mindenütt. Később az utcán, idegenben. A kis ujjak ismerkedtek fiókokkal, zárakkal, fogantyúkkal. Újra találkoztak addig érdektelennek vélt holmikkal. És új jelentőséget kapott minden. Minden, ami tapintható. Az élek és a domborulatok, a horpadások és a göcsörtök. De a szagok és a hangok is. 

A kisfiú azelőtt a legjobban a vizet szerette. Uszoda, Balaton, Duna – mindegy volt. Óriásikat ugrott és viháncolt ebben a foghatatlan elemben, nyitott szemmel bújt a víz alá, megunhatatlanul élvezte a mélységet és a könnyűséget.  

Vaksága után nem úszott többé. Biztonsága csak a fogható dolgoknak lett, a bizonytalanba nem vágyott már.  

Aztán egyszer tengerparton nyaralt anyjával és a rokonokkal. Egy nagynénivel is. Vonattal, sátorral érkeztek, mint minden más kirándulásra. Ketten fogták a kezét, míg a vízbe óvakodott, s állandóan ott beszéltek mellette, hogy végre beljebb és beljebb merészkedjen. A harmadik napon lebukott a víz alá. És nemsokára kitapogatta a sziklát, amire – térdét horzsolva, könyökét sebezve – felmászott. És ugrott. Anyja nyugtató szavára, keresztanyja nógatására, a biztonság tudatával ugrott a vak, láthatatlan, ismeretlen mélységbe a kisfiú.  

Ugrott. Nem hagyta magát. 

A nagynéni elhallgatott. A kisfiú átkulcsolta a nyakát.  

– Ez én voltam – mondta halkan.  

– Nem voltál, ez te vagy! – nevetett a nagynéni, a hátát lapogatva, bátorítva megölelte a kisfiút, megpuszilta az édesanyját és úgy viharzott el, ahogy érkezett.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

és akkor elmesélemblogkisgyermekúszás