Elég, ha kellő kíváncsisággal ott ülsz egy kis belvárosi játszótér üres padján, mondjuk kéziratot javítasz, s közben nézelődsz. Ma volt, szeptemberi napsütés, délidő…  

Szépen kitalált és kivitelezett játszótér. Nem új, nem kopott, karbantartott, tiszta. Bekerítve, rácsapható, felsőzáras kapuval, árnyékot adó fákkal. A homokozó most éppen napfényben, de van árnyas szöglete is. A hinta, a mászóka és a csúszda alatt gumiszőnyeg. Szanaszét hever néhány lábbal hajtható kis műanyag motor, tologatható babakocsi, labda. Átlátható a tér, de azért egy gyereklábnak jókora távolság.  

Mint a járni nemrég tanulhatott kislánynak, akinek az akaratánál csak az energiája nagyobb. A játék babakocsit tolja maga előtt körülbelül olyan elszántsággal, mint aki a Himaláját készül megmászni. A tempója félelmetes. Az előbb még a csúszda létráját kerülte ki épphogy, most semmi akadályt nem ismerve a hinta felé vágtat. Az édesanyja farmeres lófarkas fiatal nő, látszik, edzésben van, kislánya mögött tartja a tempót, csak akkor ugrik előre, ha veszély közeledik. Mint most.  

– Ancsi, állj! 

Ancsi nem áll meg, én viszont reflexből felugrok, bár több méter távolságra ülök a hintától. De erre semmi szükség. A lófarkas mama nyilvánvalóan tudja, hogy kislánya nem fog megállni, keresztbe áll a babakocsi elé. Ancsit nem lehet kizökkenteni, oldalt fordítja kis járgányát és vágtat tovább.  

A gömbmászóka takarásában három mezítlábas. Vékony, öt-hatéves forma kisfiú, vékony anyukája, magas, vékony apukája. A szülők negyven felé. Apánál aktatáska, anyán kis hátizsák. A nyár végéhez képest mind a hárman sápadtak. A kisfiú óvatos, de próbálkozó. A gömbmászókára nem könnyű feljutni, elszántan próbálja. Apa padra teszi az aktatáskáját, odamegy a gömbhöz, nézi a gyereket. Az lassan mászik fölfelé. Apja áll a mászóka mellett, szenvtelen hangon tanácsokat ad.  

– A jobb kezeddel fogj fölé, a balt tedd át a másik oldalra. Figyelj a lábadra. Mindjárt fönt vagy.   

A kisfiú valóban fönt van. Győztesen hasal a gömbön, markolja a fémet erősen. Apja megnyugodva leül a padra, ahol anya olvas. Múlik az idő. A kisfiú már nem győztes, látszik, lassan lejönne. A szülei beszélgetnek, most éppen nem figyelnek rá. A gyerek fönt a gömbön fárad, nem mer lefelé indulni. Nem segélykérőn, inkább tárgyszerűen odaszól a pad felé. 

– Apa, mit tegyek? 

A vékony, hosszú férfi odaugrik a gömbhöz és felnyúl a gyerekért, az ölébe húzza a magasból, onnan aztán a kisfiú győztesen leugrik a földre. Az anyukája fölnéz rájuk, de ügyes vagy! mondja, és visszalapoz a könyvbe.  

Hirtelen hangos sírás veri föl a játszótér déli csöndjét. Alig kétéves forma szoknyás kislány sír dühödten. Nem akarja azt, amit az anyukája, hogy üljön föl a kis műanyag motorra. Anyuka kezében telefon, le akarja filmezni a kislányát, ahogy motorozik. De a gyerek nem motorozik. Már jó ideje huzakodnak, anya fölülteti, hátrál, filmez, kislány leszáll a motorról, egy labdát gurít. Anya újra próbálkozik, felülteti, bíztatja, hátrál, filmez, a gyerek leszáll… Anyuka nem adja föl. 

– Hajtsad, megmutatjuk apának, milyen ügyes vagy! – mondja, és a kislány tényleg hajtja a lábával, gurul, aztán hirtelen leszáll, belerúg a motorba és sírni kezd. Ezt már anyukája sem akarja, föladja a filmezés iránti vágyát. Még lenne ötlete, de látszik, a szép szoknyás kicsi lány elfáradt. Amikor beleülteti a magas babakocsiba, tiltakozik, már dühödten sír, kidobál mindent, amit ér, babát, sálat, poharat… 

– Jól van, megyünk aludni – szedi össze a mama a holmikat és tempósan tolja a babakocsit a kijárat felé. Mire a kapuhoz érnek, a gyerek elbágyad, újra csönd van a játszótéren.  

Nem sokáig. Fülén telefonnal ötvenes hölgy érkezik, nagy értekezésben van, miközben fél kézzel ügyesen kiveszi a babakocsiból a kedvesarcú, kissé duci kisfiút, aki még inkább mászik a földön, mint jár, később derül ki, föl-föláll és kézen fogva megy néhány lépést. De most mászik. Kísérője kényelmesen követi, s közben egyfolytában beszél. A telefonba. Nem közvetítem, mi mindent tudtam meg, végülis szeretetteli telefonbeszélgetés volt, betöltötte a hangja a teret és nagyon sokáig tartott. A rábízott kicsi fiú már bekúszta-mászta a játszótér legnagyobb részét, a veszélyes helyekről mindig odébb tette a kísérője. Aztán amikor végre elköszönt, beültette a hintába kis védencét, igaz, akkor meg őt hívták és újra fülére szorította a telefont. Nem nagymama volt, azt hiszem. Inkább segítő gyerekpásztor. Ügyesen tette-vette a kisfiút. Csak ne beszélt volna folyton a feje fölött. Mindig másokkal. 

Ekkor a kapunál nagy csatakiáltás, két iskolás fiú érkezett az édesanyjukkal. A kisebbik sérült lehetett. Együtt mentek a hintához, szeretettel hintáztatták. A nagy gumikerékre ketten feküdtek szorosan, anyja és fia – szép, melegséges pillanatok voltak, lendültek együtt, előre-hátra. A gyerek vállát átfogta az anyukája. Mintha kapaszkodna belé. Volt persze sok hangos szó, de elveszett a fák alatt. Nem maradtak sokáig, a fiúk, amit tudtak, kipróbáltak. aztán a kisebb elfáradt. Torz sírással tiltakozott, amikor elmentek, anyja nyugtatta, mindjárt lefekszel, pihenünk, jó lesz. 

Közben a mezítlábasok lábat mostak a csapnál, a kisfiú dödögött, minek ez? Anyja megölelte és féllábazva megtörölte a lábát… 

Lejárt az időm, mennem kellett. Rácsaptam a kapura a felső zárat, de emlékeimre nem tudtam rácsapni semmit. Ott maradt a kis játszótér közönsége. Gyerekek és a hozzájuk tartozó felnőttek. Ismeretlen sorsukkal, örömeikkel és megsejtett bánatokkal, tévedéseikkel és jószándékukkal. Életek, pillanatok felvillanó vakufénynél… 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

és akkor elmesélemblogschäffer erzsébetjátszótérjátékkisgyermek