Amelyhez valaha valami közöm volt. S amihez az ember egyszer közel került, sosem feledi. Akár saját történet, akár a másé, akár hallottad, akár részt vettél benne – már örökre a tiéd. 

Pakoláskor kezembe került egy kukoricamorzsoló. És rögtön fölúszott egy kisfiú arca…   

Győrbe hívtak egyszer, egy földszintes kis iskolába, amit Forrásnak neveznek. Az osztályteremben körben ültek a gyerekek, középen színes irkák, virág, gyertya. Valaki gyufát gyújt, meglibben a kis láng, nappal van, alig látszik a libbenése, de ott van és üzenetet hoz, ismeretlen világok és nagyon is ismerős emlékek üzenetét. Egy tiszta arcú kisfiú kezdett egy mesét, aztán én is meséltem, mindenféléről. Vágni lehetett a csöndet, jó volt ott nekem a gyerekek között.   

Nem tudom, hogyan került szóba a kukoricamorzsoló. Az a kézre húzható, vasból készült dupla farkasfog, amivel gyerekkoromban úgy hántottam le a kukoricacsutkáról a szemeket, hogy nem volt az munka, csak játék. Ronggyal be is tekertük, mert bő volt, meg kellett védeni a vékony kislánykezet, ne lötyögjön a vas a tenyerem alatt. Szerettem morzsolni. Egyedül is, társaságban is. A látványt, s a hangot, ahogy elszakad a mag a fészekből, ahogy a fémmel érintkezik, nem untam meg csodálni.   

Egy ilyen kukoricamorzsolóra vágyom, meséltem ott az iskolában, elkallódtak abban a régi házban a mieink, ahogy majdnem minden öreg holmi elkallódott. Eltűnt a gazdasággal, el azzal a régi élettel, amiben rend volt kint és rend volt odabent.   

Már elköszöntem, amikor az osztály ajtajában elém állt egy kisfiú. Egy barnahajú, barnaszemű legényke. Azt mondja:   

– Nekünk van ilyen morzsolónk, de nincs kukoricánk. Elküldöm magának…   

Megsimítottam a fejét és kifordultam az ajtón. Nem tudom, miért kellett sírnom. És azt sem tudtam, miért vártam olyan izgatottan a kukoricamorzsolót. Ami megjött. Egy kis dobozban. Mellette verébfejű betűkkel: „Ez már a magáé, küldi Tóth Misi harmadikos” 

 

                                    -------------- 

A legkisebb unokám hároméves. Nézem, nézem, egészen belefeledkezem abba, amit csinál. Szinte irigyelem. Hogy miért?  

Talán azért, hogy minden pillanatban azonos tud lenni önmagával. Hogy teljes odaadással és végtelen bizalommal, kétségek és kérdések nélkül a jelenben él. Itt és most. Fölbucskázik, leporolja, tovább megy. Dobálja a dobozba a tobozokat. Semmi más nem érdekes, csak a doboz, a toboz és a távolság. Tán a távolság se. Mert vagy beletalál, vagy nem. Nincs még üdvrivalgás, de szomorúság sem. Nem fontos a találat, a siker, egyedül a tevékenység a fontos. A reggel nála boldog mosollyal kezdődik, mert nem tud másképp kezdődni. Valami ősbizalom sugárzik belőle ilyenkor, annak tudása, hogy minden jól van. Hogy lenni jó. Hogy én a legjobb helyen vagyok itt, veletek… Áldott pillanataiban egy felnőtt is tudja ezt érezni. Ezt nevezzük boldogságnak. Ez a hároméves folyamatosan boldog.  

Gondolom, ezért irigyeltem…                                  

                                                ------------ 

Sok évvel ezelőtt guggolok Helsinki csöndesnek éppen nem mondható repülőterén egy vitrin előtt. Jaj, ezt a lapp sarut, ezt még meg kéne vennem…, amikor valaki beledörmög a nyakamba.  

– Ne mozdulj…! Úgyse hiszem az egészet… 

És leül mellém a földre az a fiú – fiú! –, akivel huszonöt éve elveszítettük egymást, s akire pontosan tíz nappal ezelőtt gondoltam. Finnország felé repültem akkor, és odafönt, ég és föld között, egy ilyen emlékezésre alkalmas pillanatban őrá gondoltam. A fiúra, aki kapta magát, és amikor még csak nagyon kevesen vágtak neki az ismeretlennek, elhatározta, hogy elmegy. A messzi északra vágyott. A tundrára, ahol a természet ural embert és állatot. Erős fiú volt. Azt hittem akkor, talán túlságosan is erős. Nem hallottam hírt róla sokáig.  

Egyetlenegy levelet írt. Tíz év után. Hosszú levelet, benne egy fényképpel. Hogy elhiggyem.  

Rénszarvasnyájat őrzött, a saját állatait, fönt, a sarkkörön túl. A képen mellette egy vékony fiatal nő állt, copfja a vállát verte. Mindkettőjük karján egy-egy szőke kislány ült, közöttük állt két sárga csizmás, lenszőke kisfiú. Feladót, címet nem találtam se belül, se a borítékon. A levél utolsó sora így szólt: Az eszed meg a szíved legyen mindig a helyén…  

Hát ő volt.  

Az első szavak után föl se álltunk. Csak ültünk ott a reptér várójában egymással szemben a földön, a fekete válltáskám mellett az ő bőr hátizsákja. Fogta a vállam, az arcunk, a térdünk összeért. Alig negyedóránk volt. A mindenség szakadt ránk… Aztán indult a gépem. Nem akartam elérni. Ő rántott föl, rohant velem. Olyan gyorsan történt minden, hogy sírni se maradt időm.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

és akkor elmesélemschäffer erzsébetblogcsalád mint pozitív értékgyermeknevelés