Van egy hely, ahol megcsöndesül a szél, ahol halkabban kopácsol a harkály, ahol a juharfák ágain halk rügyek készülődnek, a szarka nem rikácsol, a rigók puhán lebbenek tova a keresztekről, röptük, mint a bársony. Ez a hely egy kis falusi temető.

A domboldalba vágott lejtőn messze a Pilis hajlékony vonulatát látni, alattam a falu. Csönd van. Lesöpröm az öreg kőkeretet, mécseseket gyújtok. A lángot elfújja a szél, egyetlen bátor kis láng állja a sarat, minél nagyobb a fuvallat, annál vidámabban ég. Észrevették? Mindig van egyetlen bátor kis láng. 

Kifelé menet, a temető kapujánál egy sírnál megállok. Baross Péter 1926-1994 – ez áll a fehér márványba vésve. 

Baross tanár úr, dehogy mondtunk tanár urat a csobánkai iskolában – Baross tanár bácsi az osztályfőnököm és a magyar tanárom volt. Középiskolás éveimben egyszer, egy délután a Margit-híd lábánál nagy berregéssel megáll mellettem egy motorkerékpár, a nyergéből ezt kiáltja valaki, üljön mögém, kisasszony! Baross tanár bácsi volt. Ült az akkor már legendássá lett béemvéjén – micsoda tett volt, mennyi munka és bátorság volt a hatvanas években egy falusi tanárnak egy ilyen hatalmas, használtan is impozáns motort venni, és rajta beutazni szegényen és vagány derűvel egész Európát. Ült a nyeregben, nevetett és miközben valami halaszthatatlan dolga után rohant, kérdezett, mesélt, beszélt, ahogy szokott. Aztán intett és száguldott, röpült, lobogott tovább. 

Utánanéztem a macskaköves utcán. Ez a lobogás volt Baross Péter tanár úr életének leglényege. Lobogott, amikor Adyról vagy Petőfiről beszélt. Lobogott, ha osztályfőnöki órán, nyolcadikban, valami disznóságunk nyomán a tisztességről, a becsületről és a hűségről adott elő. Lobogott, ha dörgedelmes fenyítéseket helyezett kilátásba. Ilyenkor harsogó hangját hallották a földszinten is. És lobogott, amikor a focipálya mellett a fiúkkal megcsinálták a röplabdapályát. Lobogott, amikor a Háry János előadására készültünk, és akkor is, ha kirándulást szervezett. És lobogott ötvenhatban, fiatal rádiósként, akit aztán büntetésből eltávolítottak a mikrofon közeléből. Csakhogy Baross Pétert az emberek közeléből nem lehetett eltiltani.

Az a kötelező kirándulás egy pénteki napra esett. Az a péntek, éppen Nagypéntek volt. Akkoriban – a hatvanas évek elején járunk –, nem volt tisztelete az egyházi ünnepeknek, s az oda tartozó szokásoknak sem. Hivatalosan nem. Hogy otthon ki mit tartott, arról nem beszéltünk. Szóval, nem volt tanítás, kirándultunk. Kiránduláson pedig elmaradhatatlan a szalonnasütés. Akkor, ott, ahol a szentkúti búcsúsok sátrai szoktak állni, a réten leraktuk a cuccainkat. Azt hiszem Simonka Andris rakta a tüzet, a fiúk már faragták a nyársakat. Ketten, Kedl Mártival, azt mondtuk ma böjt van, mi nem eszünk. Nem eszünk szalonnát. De mást se. 

Baross tanár bácsi, húzni is tudta az embert. Froclizni. Humorral kevert iróniával próbált minket jobb belátásra, azaz evésre bírni. Bántottak a szavai. De a szemében más is lángolt, valami olyasmi, na lássuk lányok, álljátok-e a próbát?! Álltuk. Nem ettünk. Nyeltük a nyálunkat, dacosan nyeltem a könnyeimet, de tartottuk magunkat. 

És a rákövetkező osztályfőnöki órán, Baross Péter osztályfőnök az osztály előtt megkövetett minket. Azt mondta, legyőzni az éhséget, és megtartani egy fogadalmat, több mint jóllakni. Az ellenszegülésetek lányok, mondta, fölér egy győzelemmel.

Soha nem felejtem el, amit akkor mondott. S azt sem, ahogy nyaranta ült a motoron, szabad volt és lobogott. Üljön mögém, kisasszony, kiáltotta, és én büszke voltam arra, hogy a diákjai közé tartoztam. S hogy megtanultam tőle valamit. Azon a nagypénteken, azokban a szorosra fogott időkben megtanultam valamit a bátorság és a szabadság természetéről. S hogy mekkora ereje van a megkövetésnek. Annak, ha egy nagy ember, fejet tud hajtani egy nálánál kisebb előtt.