Kórházból ki, dobozokba haza pár napra, majd Verához, és utána panzióba. Itt már éreztem Hannikámon, hogy már nem olyan buli számára ez az egész, mint mondjuk még a nővéremnél, de ahhoz képest viszonylag jól viselte. Amikor húsvétra Palkonyára jöttünk, az legalább ismerős közeg volt a számára és sok időt tudtunk levegőn tölteni, rengeteg izgalmas élmény, inger érte, de aztán visszajöttünk és újra a panzió következett, csak egy másik szoba, majd egy másik szállás. 

Mostanra nagyon elfáradt szegénykém és bevallom, mi is. Viszonylag ugyan jól tud aludni idegen helyen, mégis az, hogy nem tudjuk tartani az eddigi napi rutint, a megszokott ritmus teljesen felborult, egyre érzékenyebbé teszi és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem vagyok egyre feszültebb. A végtelenségig próbálom tolerálni a hisztiket, hiszen tudom, hogy neki legalább olyan nehéz, ha nem nehezebb, mint nekünk, de emberből vagyok, nem csak anyából, így bizony már vannak közöttünk csaták. Ráadásul az utóbbi időben az időjárás sem kedvezett nekünk és jóval kevesebbet tudtunk levegőre menni. Kevésbé tudtuk lekötni, hiszen azért közben költözünk is, tehát nincs mindig +1 fő, akinek csak az a dolga, hogy Hannika animátora legyen. Így a dackorszak… hogy is mondjam finoman…. „picit” felerősödött. 

Néha azt érzem, hogy megszakad a szívem, mert tudom, hogy nem nagyon érti, mi történik valójában. Igyekszünk elmagyarázni neki, hogy amikor készen lesz, neki lesz a legszebb szobája a földön, de a kis drágám még nem fogja fel, hogy ez pontosan mit jelent. Amikor sír, hogy haza akar menni, akkor hatalmas lelkifurdalásom van és elbizonytalanodom, hogy biztosan jó döntést hoztunk-e, de aztán elmegyünk az építkezésre, kiállok a teraszra és tudom, hogy itt leszünk otthon. 

Pont itt szeretném felnevelni a lányomat. Ilyen közel a természethez, ilyen levegőn, ilyen környezetben. Itt tudom én magam is megkapni azt a nyugalmat és békét, amiből merítve számára is biztosítani tudom a felhőtlen gyermekkort. És amikor erre rávilágítok, akkor belátom, hogy a mostani nehézségek, csaták, sírások ellenére is a lehető legjobb döntést hoztuk, mert érte történik minden. Bízom benne, hogy amikor végre beköltözünk és meglátja a gyönyörű kis birodalmát, akkor ő is megnyugszik majd és pár hét alatt akklimatizálódik. 

Mint olyan sokszor az elmúlt három évben, mióta írom a blogot, most is rengeteg levelet kapok, amiket nagyon köszönök. Abszolúte kölcsönösen működik köztünk ismét a segítség. Ti megnyugtattok, vigasztaltok engem, sokan írnak hasonló történeteket, biztosítotok róla, hogy minden rendben lesz, és ezek a sorok rengeteget segítenek, amikor kicsit elcsüggedek. Ugyanakkor sokan kérdeztek is, illetve páran írták, hogy nekik is rossz érzés, hogy a gyermekük is kénytelen elviselni ezt a sok költözéssel járó változást, feszültséget. Nekik üzenem, hogy ők se érezzék rosszul magukat! Gondoljanak bele, hogy milyen otthont, milyen családi fészket, milyen biztonságot tudnak majd nyújtani a gyermekeiknek ezáltal, és erősítsék meg magukban a hitet, hogy a legjobb tudásuk, őszinte hitük szerinti lehető legjobbat próbálják nyújtani nekik.