- Anya, mikor szállunk már le? 

- Majd amikor átszállunk.

- Nem akarok másik vonatot!

- De az visz a nagymamához…

A kislány ott állt anyja térde között, egyik kezével befogta a mamája száját, a másikban egy mezítelen barbibabát lóbált. Addig se játszott vele, kitekerte a tagjait, pörgette, fejre állította. Fura a vonaton egy ilyen mezítelen barbibaba. Az anyja nevetve lefejtette kislánya kezét a szájáról. Ne bolondozz, máskor is így utaztunk, mondta és elővett egy törlőkendőt, a nyafogó gyerek arcát kezdte dörzsölni. Mitől vagy te ilyen maszatos? A kislány, hatéves forma, szőke haja négyes fonással körbefogja a fejét, kunyerálni kezd. Anya, add nekem, kéri és elveszi a törlőkendőt. Szétteríti a tenyerén és odamegy az ablakhoz. Visszanéz. Anya, takaríthatok? A nedves kendőt ráborítja az üvegre és tisztítani kezdi. Aztán az asztalka lapjának áll neki. Majd sorban az ülések karfáját dörzsöli át. A kendő már szürke. Anyja elővesz egy másikat. A kislány lassan elkészül a maguk négyes ülésével, kezében a kendővel körbenéz. Velük átellenben nagyszájú diáklányok ülnek. A kislány némi hezitálás után odamegy hozzájuk. Takaríthatok? kérdi. A lányok visszafojtják a nevetésüket, aztán kamaszos áhítattal bólintanak. A kislány meg nekikezd. Először a karfáknak. 

                                       ---

– Mama, meddig tart a végtelen? – kérdezi Fanni, aki négyéves, s mint az ilyen korú gyerekek általában, ha kérdez valamit, azt megfontoltan teszi. A végtelennek nincs vége, mondom határozottan, de magam is érzem, ezzel nem mondtam eleget. Mindennek van vége, állítja Fanni, az utcánknak is. És mutatja a Ráby Mátyás utcát, ahol állunk éppen. Ott van vége, a kozmetikus Zsuzsa néniék házánál. És a háznak is van vége, ott a kéménynél. Mindennek van vége zárja le a fejtegetést. Akkor a végtelennek is van. De hol?

Már nem emlékszem, hogy mit mondtam, hogy meddig mértük a felhőket, meddig számoltuk a napokat és a csillagokat. Nem értünk a végére. És Fanni nyilván csak látszólag egyezett bele abba a blőd válaszba, amit feltehetően kitaláltam, s amire – igazolandó mennyire rögtönzött lehetett – most már nem is emlékszem. A végtelen azóta többször is szóba került, de Fanni többet nem erősködött, csak mintha morfondírozna hol lehet a vége…?

Hónapokkal később, március táján Erdélybe utaztunk. Harsogó tavasz volt. Az utak mellett, a réteken, a faluban, a legelőjén, ahol vendégeskedtünk, mindenütt birkanyáj. S a nyájakban sok-sok kisbárány. Néhány hetes, alig pár napos, finom, törékeny barikák.  Fanni báránytól bárányig utazott. Óvatosan ment a közelükbe, simogatni nem akarta, csak elbűvölve nézte őket. Visszautunkban is a bárányok foglalkoztatták. 

Mama, ezek a bárányok mind megnőnek? Igen. Birkák lesznek belőlük? Igen. És a nagy birkáknak megint lesznek kisbárányaik? Igen, jövő tavaszra. És azoknak a kisbárányoknak is lesznek barikáik? Igen, azoknak is. És majd azoknak is, azoknak is? Igen, azoknak is. És majd azoknak is, azoknak is? Igen. Mindnek. Mama, akkor ez olyan, mint a végtelen. A kisbárányoknak sincs vége, mondta a kislányom, s mi csak hallgattunk, és valami hálafélét éreztünk. Ki tudja, kinek, miért?

                                          ---

A hároméves unokám dobálja a dobozba a tobozokat. De irigylem! Hogy miért? Talán azért, hogy minden pillanatban azonos tud lenni önmagával. Hogy teljes odaadással és végtelen bizalommal, kétségek és kérdések nélkül a jelenben él. Itt és most. Fölbucskázik, leporolja, tovább megy. Dobálja a dobozba a tobozokat. Semmi más nem érdekes, csak a doboz, a toboz és a távolság. Tán a távolság se. Mert vagy beletalál, vagy nem. Nincs még üdvrivalgás, ha beletalál, de szomorúság sincs, ha mellé dob. Nem fontos a találat, a siker, egyedül a tevékenység a fontos. A reggel nála boldog mosollyal kezdődik, mert nem tud másképp kezdődni. Valami ősbizalom sugárzik belőle ilyenkor, annak tudása, hogy minden jól van. Hogy lenni jó. Hogy én a legjobb helyen vagyok itt, veletek… Áldott pillanataiban egy felnőtt is tudja ezt érezni. Ezt nevezzük boldogságnak. Ez a hároméves kisfiú folyamatosan boldog. Nem tudja, nem fogalmazza meg, csak éli.  

S hogy miért irigylem? Hát ezért… 

 

 

blog