Ilyenkor, ha a felnőtt gyerek teheti, családostul visszaköltözik a szülői házba. Ideiglenesen. Míg fel nem húzzák a tetőt, el nem készül a terasz helyén a nappali, satöbbi. És egyszeriben többgenerációs együtt élő család lesznek. Ideiglenesen. Ha azt hiszik, ez olyan egyszerű, tévednek.  

Van az a mondás, hogy olyan távol lakj az anyósodtól, hogy ne tudj papucsban átmenni hozzájuk. Aztán van az az indiai bölcsesség, miszerint, ha meg akarod tudni, hol tartasz önmagad fejlődésében, költözz össze vér szerinti rokonaiddal: szüleiddel, testvérekkel, felnőtt gyerekeddel – bármilyen variáció nagy tanulságokkal és felismerésekkel jár.  

Ha meg akarod tudni, hol tartasz önmagad fejlődésében, költözz össze vér szerinti rokonaiddal…

Tapasztalatból állítom, mindez igaz. Amit most elmesélek, az csupán a saját érzeményem (próbálom humorba csomagolni), s megállapításom. Hogy sehol sem tartok az önfejlődésben, az egom az egekben, kibírhatatlanul kritikus vagyok (mennyit ostoroztam emiatt szegény anyámat) és igazságtalan, én akarom megmondani a tutit és egyáltalán. Ha belegondolok, kibírhatatlan alak vagyok. És mindennek felismeréséhez elég volt az összeköltözés.  

Ebből már gondolhatják a történet eredőjét. Igen, úgy esett, hogy néhány hónapra hazaköltözött egyik felnőtt gyerekünk, férjjel, kamaszodó fiukkal és annyi retyerutyával, hogy míg óvatlan szemlét tartasz fölöttük, azt hiszed, örökké itt akarnak táborozni.   

Hozták a hűtőt, a komódot, a gyerek íróasztalát, ágyneműt, ruhát, cipőt, fűszereket, mosószert, hajszárítót, szobanövényt és az összes társasjátékot, tornafelszerelést, bicikliket és rollert, ha lenne, hozták volna a madár kalitkáját madarastul, de az szerencsére nincs. No, meg persze átköltözött ezernyi nélkülözhetetlen mütyür.  Ja, és hoztak több csomag vécépapírt. Ami az ő ebbéli szokásukat tekintve, nem baj. 

Átadtam a szobákat, megmutattam a kapcsolók és konnektorok, a konyhában az edények és az eszcájg helyét. Elmondtam a virágok locsolási rendjét, a mosógép működését, a nyári árnyékolás bevált módszerét. A mosogatás helyi szokásait – nincs mosogatógép – és a gyufával való takarékossági mániámat, ez utóbbit helyből megvétózták. Pedig egyszerű: ha ég valami láng a lakásban, a tűzhelyen a másik gázrózsa vagy egy gyertya – akkor egy használt gyufaszállal arról veszem a tüzet, nem gyújtok újat. Egyedül az unokám honorálta nagyanyámtól tanult szokásomat, a szülők arckifejezését jobb, ha nem próbálom ecsetelni. De legalább nem mondtak semmit. Igaz, rendre kidobják a használt gyufaszálakat.  

Már az elején lefektettünk bizonyos szabályokat, melyeket rugalmasan kezelünk: ki főz, ki mosogat, ki mikor fürdik és a többi. Hogyan vásároljunk, ki megy piacra, én csak írjam a listát, mondták.  

Kétszer kritizáltam nevelési módszerüket – nem kellett volna.

Ők papucsot használnak, én nem, de ezt elfogadták. Ők, ha lehet, későbben kelnek, én nagyon korán – ezt meg én fogadtam el.  

Egyszer voltam indulatos – bocsánatot kértem –, félreértettem valamit. Kétszer kritizáltam nevelési módszerüket – nem kellett volna.  

És egyszer, amikor mit sem sejtve benyitottam az előszobába, elfeledve, hogy nem egyedül lakom, hangos kiabálás fogadott: 

– Itt vagyunk, nagymama! Társasozunk. Nem szállsz be?! 

Ott voltak mind a hárman a nappaliban, mogyorót ettek játék közben. Milyen érdekes, ezúttal elfelejtettem lenézni a szőnyegre, hogy elpotyogtatták-e a mogyorót. Beszálltam. És persze kiestem. Mégis jó volt. De milyen jó!  

Aki megfejti, hogy vajon miért volt nekem olyan jó, még egyet dobhat... 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?