Hogy mi is ez a puhakötésű, nevettető és megríkató „családregény”? Röviden: egy olasz férj feljegyzései a hatvanas évekből. Amit amúgy egy feleség írt, a férje szemszögéből. Brunella Gasperini egy akkori olasz női lap újságírója. A könyv címe: Én és ők.  

S hogy miért veszem elő minduntalan? Miért szeretem? Talán mert a fiatalságom. Mert ilyen családot álmodtam magamnak. Mert olvasás közben hol mosolygok, hol nevetek, és olykor meg kell törölnöm a szememet…  

Hogy miért is van a könyvespolcom előkelő helyén rongyosra olvasva (az előkelő esetemben azt jelenti, hogy könnyen elérhessem) ez a könnyed könyvecske?  

Mert bárhol felütöm, nem tudom letenni. Mert életigenlő és segítő könyveim sorába tartozik. A szerző mindezt észrevétlenül teszi, még csak kísérlet sincs benne, hogy életigenlő és segítő legyen. Csak leírja, hogyan él egy milánói család, három gyerekkel, egy „álmatag” háztartási alkalmazottal, egy felnőni nem akaró kutyával, egy szeszélyes autóval, számtalan unokatestvérrel, baráttal, és egyéb üzletfelekkel körülvéve. Mondom, a hatvanas években.

Elmeséli, hogyan élik napjaikat nyárban és télben. Nyáron a déd- és nagyszülőktől örökölt javításra szoruló nyaralóban valahol a Luganói-tó partján. Télen a rémes, büdös, zajos városban, a rég kinőtt milánói lakásban, ahová a befogadott macskahölgy jóvoltából még három újszülött érkezik.  

Idéznék egy kis részletet a könyvből, csak a hangulat kedvéért. Egy kiránduláson van a kibővült család a tó egy kis szigetén egy öreg ladikkal, melybe még a tésztaszűrőt is bepakolták. Említettem, hogy a férj a mesélő. Már a kalandos nap vége felé járunk.

„Egyszer csak árnyékba borult az egész dzsungel, felettünk megnőttek a sötét hegycsúcsok.

– Mennyei tészta! – pattant fel hitvesem. – Lement a nap. Siessünk, emberek! – Ezzel ismét kézbe vette a szervezés irányítását.  

Nincsen tehát semmi meglepő abban, hogy a tó közepén elkapott bennünket a vihar. Ha a feleségem szervez valamit, már hogy is ne törne ki a vihar? Holtbiztosan kitör. Félúton, a tó kellős közepén. A vihar közeledett, fütyült a szél, háborgott a tó, melynek közepén hányódtunk mi. És velünk a fedélzeten egy csapat gyerek, a mieink és másokéi, csuromvizes fürdőköpenybe burkolt tagokkal, fejükön pedig szükségfejfedő gyanánt, hátizsákok, fazekak, tányérok.

– Juj, de csodás! – rikoltozott a kelekótya nőszemély, akit feleségül vettem. És ne higgyék ám, hogy ő valami bátor teremtmény, ugyan! A feleségem mindentől fél, még az olyan teljességgel ártalmatlan dolgoktól is, mint egy svábbogár vagy egy motorbicikli; de nem fél az „ő” tavától és az „ő” viharjaitól. Sőt, még becézgeti, hogy azt ne mondjam: biztatja, tüzeli őket. – Nézd, de gyönyörű! – kiabálta. – Nézd, milyen fekete! Most jön a légtölcsér, na mibe, hogy jön?!

A légtölcsér nem jött. De jött minden egyéb, ami csak jöhetett. A kelekótya, karjai közt a reszkető, üvöltő és görcsösen kapaszkodó Búval (a kutya), a hetedik mennyországban érezte magát. A gyermekek úgyszintén. Jómagam, a történelmi hűség kedvéért, eveztem.”

Aztán a família szerencsésen kikötött az öbölben. Csuromvizesen.  

„Sehogy se tudtam megkülönböztetni egymástól az expedíció tagjait; a legmeglepőbb köpönyegfélékkel álcázták magukat mindahányan, s mind egyformán vizesnek, izgatottnak és piszkosnak mutatkozott. Kénytelen voltam névsorolvasást tartani.  

Begyújtottunk a csukott veranda kis kandallójába, s köréje gyűltünk valamennyien szárítkozni, melegedni és az alkalomhoz illő nótákat énekelni. A tűz fényében minden arcnak százféle kora, százféle múltbeli és jövőbeni jelentése volt. Jól éreztük magunkat. Megfogtam a feleségem kezét és beledugtam a zsebembe; az ázott ruhák, megfáradt izmok, evező növesztette bőrkeményedések, eljövendő reumák mind szertefoszlottak a régi kandalló és a régi mozdulat melegében.  

Kevéssel utóbb megpillantottam a Paolo nevű ifjonc kezét, amint bizonytalanul kóvályog ég és föld között, visszahúzódik, ismét kóvályogni indul, habozva alább ereszkedik, s végül szívszorítóan gyöngéd mozdulattal kiköt a Nagylány kezén. A régi generáció fertőzése, gondolom.”

Hát, valami ilyesmi a hangulat, vagy még ilyenebb. A szerző úgy teszi le öröklött és tapasztaláson alapuló egyértelmű voksát a család mellett, hogy közben nem ver át. Kicsit sem. Nem negédes, nem von le tanulságot, nem hagyja ki a nehézségeket – egyszerűen csak mesél. Én meg láblógatva, mint valaha a gond nélküli vakációkban, az árnyékban belemerülök a Gamberini család kalandjaiba, nem szívesen dugom ki az orrom – olvasok.  

Hogy nem vagyok ezzel egyedül, onnan gondolom, hogy mások is hasonlóan gondolnak Brunella Gasperini könyveire (mert több is van, valójában egy trilógia), s ezek igen hasonlítanak a magaméhoz. Például: „Mennyei tészta! (ez a feleség visszatérő érzelemkinyilvánítása), de kellemes volt is! Nem az a hangosan röhögős, nem a hasad fogós, de az olyan igazán, végig mosolygós olvasmány. Igazi olasz család ez, anya, apa és egy rakat gyerek, kutya, macska, vén tragacs. A szülők közti szerelem annyira kedves és igaz, tizenhét év után is ott van lángolóan minden veszekedésben.”

Vagy egy másik, akár végszónak: „Én megszerettem ezt a dilis családot. A kicsit, a középsőt, a nagyot, a mezítlábas írónőt és a férjet. Jókat mulattam a kalandjaikon, tetszett mindennapjaik elevensége, a korszak, amikor még a kütyüknek nem volt ekkora szerepük, mint manapság. Fecskefarkú öreg autók, mechanikus írógépek, lemezjátszók… Micsoda korszak! 
Ajánlom szeretettel ezekre az olykor depresszív időkre, színt hoz és kedvet mindannyiunk életébe.”

Hozzáteszem, még családterápiának is kiváló…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értékirodalomnyaralás