Hát akkor elmesélem, hogy mire képesek… 

Már hagyomány, hogy nyáron Bulcsú unoka és barátja, Balázs eljönnek a szurdokok ölelte kis présházba és ott mindenfélét csinálunk. Vagy nem csinálunk semmit, csak élünk a gyíkok, szarvasbogarak, színes pillangók, rókák, őzek, vaddisznók, a forrás, a várrom, a nyári viharok és a csillagos esték, hogy úgy mondjam, társaságában. És ez néha több, mint elég.  

Vannak rítusaink, és ezeket mániásan betartjuk: átkompozunk a félszigetre, onnan a vidámpark öreg hullámvasútját meghazudtoló hullámos lejtőn leszáguldunk a falutábláig, ahol felharsan a titkos csatakiáltás (nem árulhatom el). Aztán amikor lefordulunk a földútra, kikapcsoljuk a biztonsági öveket, hátul lehúzzák az ablakokat, s míg imádkozva araszolok a kátyúk, gödrök, kövek és ágak között, hogy épségben fölérjünk, addig ők ketten állnak és kilógnak az ablakon, harci kiáltásokat hallatnak, zsákmányt szednek, s ez így megy, míg meg nem érkezünk.   

Akkor aztán irány a forrás, megnézik, megvan-e még, folyik-e a víz, fölmennek a kilátóhoz, megszámolják, annyi helyen csillog-e a Balaton, mint tavaly, csak aztán veszik birtokba a szobát, a helyet és szétpakolnak, hogy aztán majd csak visszainduláskor pakoljanak össze.  

Az idén annyi volt a változás, hogy a becsípődött derekammal semmit nem tudtam emelni, még egy lábost se. Elmondtam, mint nehezítő tényt, és hát látták is.  

Megbeszéltük a napirendet, aztán az étrendet, fantasztikus készleteink voltak, lecsó és lecsó és túrógombóc és tonhalas tészta, valamint a vajas-mézes kenyerek és a sajtos, szalonnás katonák, kovászos uborka falatok és dinnye és otthoni meggy és barack – volt hát miből válogatni. De nem válogattak, ettek, mintha fizetést kaptak volna érte. Igaz, le is dolgozták.  

És ez volt, ami meglepett. Ez a két Huckleberry Finn-be öntött tizenkétéves Tom Sawyer akkora kedvvel és leleménnyel munkálkodott, hogy csak néztem.  

A baráti szolidaritás és támogatás iskolapéldáját láttam kettejük viszonyában. 

A szurdokok vidékén a tisztasági civilizáció lavórokból, szélöblítéses budiból, magasra szerelt kempingzuhanyból áll, amit újra és újra fel kell tölteni. Én ezúttal a fizikai cipelésből kiestem, legfeljebb jelszavakat tudtam sorolni: víz kellene a két vödörbe, a zuhanyokba, a szódákat felhozni a pincéből, teli lecsós lábast levinni az ebédhez a pajtába – ilyeneket. S a két férfi – mert azok voltak – hozták, vitték, töltötték, de nem akárhogyan. Miközben zsilipet építettek a patakra, kitalálták, hogy szaporátlan egy-egy kannával hordani a vizet. Összeszedték az összes üres vizespalackot, kiszámolták, hogy húsz másfélliteres palack, az harminc liter. Gazdaságosabb, mintha a kannákkal fordulnának. Fogták a talicskát, bepakolták a palackokat és abban hozták a vizeket. Egyik töltötte, a másik rakta, aztán cseréltek. A zuhanyok alá sámlira álltak, így érték el, így töltötték fel. Balázs lábáról pár napja vették le a gipszet, sántított rendesen, de nem kímélte magát, bár erre felszólítást kapott. Ennek kapcsán a baráti szolidaritás és támogatás iskolapéldáját láttam kettejük viszonyában. 

Szóval, mindig volt víz, teljes komfort uralkodott. A csúcs viszont az akácfa lehordása. Kánikulai napok voltak. Egyik reggel mondtam, hogy a szél rádöntött egy öreg akácfát a jobb oldali szőlősorra, ott hevernek a hasábok fölvágva, csontszárazak már, de fogalmam sincs, hogy fognak lejutni a pajtába. – Gyerünk, megnézzük! – mondta Bulcsú, és fölmentek. A szemle után lelohadt lelkesedéssel, de kemény elszántsággal kijelentették, majd délután, akkor már árnyék lesz.  

Az emberderéknél is vaskosabb tuskók a lejtős szőlődombon ott álltak halomban. Kitalálták, hogy egy darabig gurítják, aztán majd lesz valahogy. Később jöttem rá, nem volt veszélytelen a lejtőn elengedni a súlyos hasábokat, de ügyesek voltak, s szerintem az Égiek is segítettek. Csak egyetlen hatalmas fahasáb gurult tovább, s törve-zúzva landolt lent a tábortűznél. Oda kellett eljuttatni a többit is. De addig még volt két lejtő. Tom Sawyer és Huckleberry sokáig agyaltak. Talicska kötéllel, hogy fékezni lehessen? Fóliaszánkó? A műhelyben találtam két vastag kötelet. A láttukon felcsillantak. És kitalálták. Minden egyes hasábot – volt vagy harminc – körbekötöttek a kötéllel, megcsomózták, és mintha kutyát sétáltatnának, a lejtőn lehúzták a következő állomásig. Majd frászt kaptam, amikor néztem. mert ez a „kutya” mozdíthatatlanul nehéz volt és gurult, húzta őket lefelé. Itt a gógyi!- felkiáltással küzdöttek, s ők voltak az erősebbek. A sétáltatás végén kicsomózták a „pórázt”, és a hasábot legurították a tisztásra. Ez már élvezet volt, találgatni, hová érkezik. 

Csillogott a szemük, az izmaik ott erősödtek a szemem láttára, (…) boldog vigyorral az arcukon, na, ez férfimunka volt! 

Néztem a két férfipalántát, ahogy egyik ment az üres kötéllel, másik húzta a hasábot. – Jó napot, szomszéd! – köszöntek egymásnak félúton, csillogott a szemük, az izmaik ott erősödtek a szemem láttára, s amikor az utolsó hasáb is legurult, csak bólogattak öregesen, boldog vigyorral az arcukon, na, ez férfimunka volt! Halálfáradtak lehettek, de nem mutatták. Az esti mosdáskor a lavórban a víz sötétszürke volt, vacsoránál dupla adag szalonna, kolbász, hagyma és paradicsom fogyott. Mindannyiunk mesterére, a Tüskevár Matula bácsijára gondoltam, és igen, töltöttem egy félujjnyi borral kevert szódás nagyfröccsöt. Mindannyiunknak. Mert az meg járt! 

Este az ágyban azon gondolkodtam, meddig él a gyerekekben a segítés ilyen nagy vágya, és az elvégzett nehéz munka utáni tiszta öröm. Azt hiszem, egészen addig, míg – kényeztetéssel, kíméléssel, hagyd, én jobban tudom, te ezt nem bírod, engedd csak el és így tovább – ki nem öljük belőlük.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?