Kicsi-kém

Nem kell nektek ecsetelnem, hiszen már annyiszor volt téma, hogy mennyi álmatlan éjszakánk volt. Azt hittem, ha túl leszünk ezen az időszakon, akkor mindent túlélünk. Én, naiv azt gondoltam, hogy ennél már úgysem lehet rosszabb semmi… és tévedtem. Az a rosszabb, ha túl vagyunk azon az időszakon. Nem értitek, mi? Nem csodálom, mert én sem. Mindenesetre, ha valaki azt mondja nekem anno, hogy visszasírom a babakort, először kinevetem, azután hisztérikus rohamot kapok és hangosan elzavarom melegebb éghajlatra. Félre ne értsetek, imádom, hogy már dumál, imádom, ahogy kifejezi magát, ahogy szeretget, de megcsapott az idő gyors múlásának a szele és bevallom, megrémültem. Egyrészről azért, mert azt hittem, az az igazi felelősség, hogy életben tartom, de az is hatalmas felelősség, hogy mit mondok neki, ha kérdez, ha fél, ha bizonytalan, ha bántják, ha nem ért dolgokat. Az is felelősség, hogyan tanítom meg értékelni az életet, az ételt, a játékait, a ruháit. Most már nemcsak egy kis csomag, aki a nap nagy részében alszik, az éjszaka nagy részében meg üvölt, hanem egy kis önálló individuum.  

Másrész pedig az ijesztő, hogy mióta Hannika van nekünk, általa látni, milyen gyorsan múlik az idő. Eszembe jutott nagymamám figyelmeztetése, miszerint egyet pislogok, és elrepül az élet. Eddig ez nem volt ennyire kézzelfogható, de három éve beültünk egy sugárhajtású repülőbe és eszméletlen sebességre kapcsoltunk.  

Visszatérve a kisasszony kibontakozó személyiségére, tényleg néha komoly dilemma, hogy mit mondjak neki, ha kérdez. Sőt, nem csak kérdez, de állandóan figyel. Ez többnyire vicces helyzeteket teremt, de bizony néha okozott már kínos perceket egy-egy belekérdezés. A lényeg, hogy nagyon meg kell már gondolnom, kinek, mit mondok előtte, mert kagylózik, mint egy FBI ügynök és utána faggat. Miért mondtad azt, hogy…? Ennél már csak az a szebb, amikor az illető családtag előtt kérdezi. Mert bizony előfordul, hogy családon belül is összezörrenünk valakivel és aztán kipanaszkodom magam a barátnőmnek. Illetve csak előfordult, erősen múltidőben, mert már van egy saját, két lábon járó poloskám. Nem is poloskám, egy téglám, aki állandóan beköp. 

A múltkor a Krauszomra panaszkodtam egy barátnőmnek, erre, amikor szerencsétlen uram hazajött, a lánya azzal fogadta, hogy „tudod, mit, nem érdekelsz, apa” … Köpni, nyelni nem tudtam, fülem, farkam behúzva osontam be a gardrób szobába és vártam, hátha elfelejti, hogy esetleg én lehettem a bűnös. Azóta ott lapulok… Szóval az én radarozó Marcsám előtt már vigyázni kell, kinek mit mondok, mert árulkodik és ráadásul úgy mond vissza mindent, mint egy diktafon. Ugyanez a tulajdonsága azért csodát is tud eredményezni. Összesen talán, ha kétszer gyakoroltam itthon a Gyöngyhajú lányt az elmúlt hetekben. Már el is felejtettem, mert látszólag ez nem érdekelte annyira, mint amikor a barátnőimmel beszélem ki az apját. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor pár napja elkezdte énekelni a refrént. Szinte tökéletesen végigénekelte. Mondanom sem kell, hogy elbőgtem magam.  

A másik, amin mindig meghatódok, amikor ő kéri azt az altatódalt, amit már akkor énekeltem neki, amikor a hasamban volt. Ez a „Csíja csíja aludj Penja (Esti csendben-Altatódalok). Ebben a dalban van egy sor, aminek már az első betűjénél sírok: „Kislány, nagylány, 10 év, 20 év, Hintó jön már érted”. Ez a dal, és különösen ez a sora annyira gyönyörűen leírja, amit érzek és amit fent írtam! Az én kisbabámnak énekeltem, amikor még akkora volt, mint egy borsó, szinte fel sem fogtam, hogy megérkezett és már elfújt három gyertyát a születésnapi tortáján és pont ugyanilyen gyorsan fog eltelni a következő három év, és az azt követő. Biztos, hogy a közelgő óvoda is előhozza belőlem ezeket az érzelmes sorokat. Furcsa lesz, amikor már nem (csak) mi leszünk számára a minta, és amikor majd először a fejemhez vágja, hogy „anya, ez nem így van, mert Julcsika az oviban azt mondta, úgy van”. És anya nyilván nem tudhatja jobban, mint a szintén három és féléves Julcsika. (Nem tudom, lesz-e ilyen nevű csoporttársa, nehogy valaki magára vegye!) 

A lényeg, hogy mindjárt érettségizik a Hanni (azt hiszem, picit előre szaladtam), és én már kezdem érteni a mondást, miszerint „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”. És nem, nem az az igazi nagy gond része, hogy nem tudok előtte már egy jóízűt káromkodni, nem is az, hogy sokkal jobban érzékelem, én is öregszem. Hanem hogy eddig nem fogtam fel, hogy már nemcsak arra kell vigyázni, hogy ne essen el, ne ugorjon le a mászókáról, ne boruljon ki a hintából, hanem a lelkére is kell vigyázni. A kis szívére is kell vigyázni. A világra, amiben felnő, és amit itt hagyok majd neki, arra is kellene vigyázni, de ahhoz én egyedül már kevés vagyok. Mit csinálok, amikor már nem rajtam múlik, hogy vigyázzon magára? Mit csinálok, ha összetörik a szívét? Mit csinálok, ha nem tudom a válaszokat a kérdéseire…?