Nem mondtam, hogy az idő a nyolcvanas évek eleje. Vagyis elég régi a történet. De maradandó, ahogy majd látni fogják.  

Március van, odakint még hó, a közeli kis utcák kereszteződésében a jókora jégpályán most is koriznak. Idebent, a konyhában három kis tál – vendéglátóim sportos emberek, nem nagyevők. Kivételt akkor tesznek, ha paprikáscsirke vagy gulyás van az asztalon, na meg töltött paprika, ja, és töltött káposzta… szigorúan csak itt, magyar környezetben. Akkor szünetel a sportos diéta.  

De most a hideg északon vagyunk, a három kis tál kása mellett ott van a szokásos három főtt tojás, némi nyers zöldség, sárgarépa, cékla, káposzta szépen felvágva. Ezt esszük minden reggel. Sajnálkozni nem kell, mert kiváló erőnlétben van a mérnök férj, Erkki és tanárnő felesége, Kirsti. Ropogtatom a kedvenc és igen drága, lapokra sütött kétszersült rozskenyerüket, a feledhetetlen happankorpuját, és kérdezem, mióta él bennük a magyar nyelv iránti szerelem.  

Kiderül, hogy Kirsti az édesapjától kapta ajándékba a nyelvünket. Ő még a harmincas években tanult meg magyarul, és kislányát – játékból – még egészen kicsi korában megtanította néhány magyar szóra, mondatra. S amikor Kirsti nagylány lett, beiratkozott egy nyelvtanfolyamra. Amikor pedig mi sok évvel később találkoztunk, egészen jól beszélt magyarul, ő lett a tolmácsunk – búcsúzáskor kiderült, hogy sokkal több annál –, és ezzel a barátságunk megpecsételődött.  

Voltak nálunk, vendégeskedtem náluk, kis erdejükben a füstös szauna forrósága után meghemperedtünk a hóban, rénszarvassonkát ettünk és fokhagymás sajtos pirogot. Lassan megtapasztaltam, hogy finn barátaink csöndes hűsége és ragaszkodása több, nem csupán jóérzést és vonzalmat szült bennem, de tanultam is tőlük, nem keveset.  

Egy alkalommal valami nemzetközi sífutóverseny zajlott. Erkki, akit Patakocskának hívtunk – a Jokinen családnév patakot jelent –, szóval, ő, mint sportrajongó ott csüngött a képernyőn és egyszer csak szokásától eltérően üdvrivalgásban tört ki. Finn fiú lett a bajnok, őt üdvözölték ott a pályán, és itt a szobában. Pár perc múlva a sísánc aljában dobogóra állt, felhangzott a finn himnusz. Ekkor a harmadik emeleti lakás nappalijában az egész Jokinen-család, a szülők, a két lányuk, felálltak a fotelből és vigyázzállásban, szívükre tett kézzel énekelték az ő nemzeti imádságukat. A sífutó bajnok tiszteletére. Könnyek csak az én szememben voltak, a finnek tudvalevően fegyelmezett, érzéseiket nehezen kimutató nép.  

Az ígért történet akkor, azon a régi márciuson zajlott. Ott, a kása mellett Kirsti elém tette a naptárt: március tizenötödikét mutatott. Én a havas finn márciusban teljesen elfelejtettem, bevallom, eszemben sem volt. Házigazdáim számontartották. És akkor Kirsti elővett egy nagy csomagot, kibontotta. Egy hatalmas, vászonból varrott piros-fehér-zöld lobogót csomagolt ki belőle. És elmesélte, hogy a szülei és azok barátai varrták 1956 októberében. Akkor, amikor megtudták, mi zajlik Budapesten. Két emelet magasságban le is lógatták a házuk tetejéről.

Azóta őrzi a család. És akkor reggel nekem adták. Ha jól emlékszem, nem csak én sírtam, Kirstinek és Patakocskának is könnyes volt a szeme.  

A zászló most, amikor e sorokat írom, kint lobog az öreg házon, ahol lakunk. Megfakult, háromméteres hosszából valamennyit le kellett vágni a javításhoz. Mert negyven év alatt a szél, az eső megtépázta. De nem tépázott meg az idő semmit abból a barátok és hazájuk iránti szeretetből, aminek a jegyében Kirsti szülei annak idején varrták, őrizték, és aztán a gyerekeik odaajándékozták nekünk. A finnek piros-fehér-zöldje hazakerült.  

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?