Hogy miért? Mert anya-lánya harcokról, félreértett mondatokról, még inkább félreértett életekről szóló levelek ma is érkeznek.

Azzal a kedves fiatal nővel, aki az alábbi sorokat írta, személyesen is találkoztam. Olvasóból lett jó ismerősöm. Amiről ebben a levelében írt, nem tudtam.  

Drága Erzsi!

Nagyon régen írtam Neked, remélem, soraim jó egészségben találnak. Régóta készülök írni, de nem tettem, mert csak szomorút írhattam volna. Nem tudtam másfelé figyelni, csak egyfelé, Anyukám felé. Mintha be akarnék pótolni mindent, egy szuszra, megtenni a lehetetlent és jó gyerek lenni, segíteni, vele lenni.  

Nem olyan régen olvastam egy interjút, amit veled készítettek. Azt mondtad, „már nem akarsz mindent”. Ahogy olvastam, sok mindenre ráébresztettél, de leginkább egy mondat fogott meg: „Nekem is kellett idő, és így megéltem, hogy felnőttfejjel megszerettem az anyukámat. De ez a szeretet már más volt, mint korábban, inkább a figyelmes és elfogadó megismerésről szólt.”  

Tavasszal Anyukánál rákot diagnosztizáltak, előtte nagyon régen találkoztunk. Féltem a találkozástól és boldog voltam, amikor örült nekem. És innentől fogva sokat találkoztunk, ismerkedtünk, beszélgettünk, mint még soha. És mesélt, mindenféléről, és mondta, hogy nyugodtan kérdezzek, mindent szívesen elmond, ami érdekel. És ez által, ahogy írtad, felnőttfejjel megszerettem, ahogy még soha.  Tele voltam/vagyok lelkifurdalással, ugyanakkor hálával is, mert Vele lehettem az utolsó pillanatig.  

Igen, így betegen megismertem, megszerettem, elfogadtam őt, önmagammal egyre vádaskodtam. De minden rosszat magunk mögött hagyva, igyekeztünk mind a ketten szívvel nyitni egymás felé. Nagyon rövid és kevés időnk maradt együtt, és azt mondta, hogy csak úgy tud majd elmenni, ha a lelke megnyugszik a múlt nehézségei, kettőnk kapcsolata miatt.  

Azt mondják, majd az idő segít elviselni a veszteséget, de nekem ez nem elég, szeretnék valamit, de nem tudom, mi az. Minden nap sokat gondolkozom Anyukámon, igyekszem megérteni a dolgokat, talán ez az, amin az idő segít, megértet velem olyan helyzeteket, melyeket korábban nem értettem.  

Ha írsz pár segítő mondatot, megköszönöm.  

Öleléssel, Sz.  

Drága Angyalom!

Nemsokára megjelenik az a könyv, ami az anyuval kapcsolatos utolsó időkről szól, a mi kettőnk „találkozásáról”. Tele vagyok aggodalommal, vajon nem bántok-e ezzel a könyvvel. Mert próbáltam őszinte lenni – saját magammal elsősorban, anyuval szemben. S félek, nem bántok-e meg másokat, és nem bántom-e meg anyu emlékét...

Sokat sírtam, míg összeraktam, meg újraírtam ezt a vallomást. Nem olyan lett, amilyenre először gondoltam... de talán igaz. Egy kicsi emléke két ember, egy anya és felnőtt lánya találkozásának.

Azért írtam le mindezt, mert hálásan köszönöm a leveled. Mert tudd meg, hogy nálad, aki nagyon kedves vagy a lelkemnek, sejtettem ezt a fájdalmat. Látod, sokszor az idegenek ismerik fel előbb az emberben dúló érzelmi viharok okát, eredőjét.  Sokan visznek hasonló hátizsákot. Azt hiszem, mindenki cipeli ezeket a kételyeket, ki nagyobbakat, ki könnyebbeket, van, aki kimondja, van, aki nem.

Ne gyötörd magad. Ezt nemcsak vigasztalásul mondom, hanem azért, mert a nagy egészben a dolgok nem fekete-fehérek, nem édesek és keserűek, nem így van. Számít minden, minden pici rezdülés. A Jóisten, nevezhetjük sokféleképpen, nem patikamérleggel mér. Irgalommal mér. És az pontosabb mindennél. Ezért nem kell félnünk, ezért lehet mindig újrakezdeni. Megbánás, megbocsátás és a jóra való vágy ott van bennünk, a szerint próbálunk élni, de nem mindig megy minden kereken.  

Sokan, nagyon sokan küzdenek hasonló gondolatokkal. Te nagyon sokat tettél kettőtökért. És az édesanyád is. Van egy mondat, amit kétszer is leírtam: Az élet utolsó öt perce elég a teljes életre...  

Ölellek nagyon, vigyázz a tieidre. Minden tanulás... Amit megéltél, ott van benned, és tudod használni a további életedben. Én is így vagyok valahogy, nagy hátizsákkal, nagy lelkifurdalásokkal, nagy tanulságokkal.  

Most meggyújtok egy gyertyát, ahogy minden reggel... és rátok is gondolok.  

Szeretettel, Erzsi

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értéklelki egészséganya