Szakértőnket, dr. Szántó Szilvia mentálhigiénés segítő szakembert és írót e probléma gyökeréről, a jó párválasztásról és a társas magányból való „kigyógyulásról” kérdeztük.  

Mit jelent a társas magány?  

dr. Szántó Szilvia

– A társas magány azt jelenti, hogy együtt vagyunk, kapcsolatban, mégis magányosan, egyedül érezzük magunkat. Azaz nincs meg a másik féllel a megfelelő kapcsolódás, egymás mellett élünk, de nem együtt, egymással. Ez egyébként nemcsak párkapcsolatban, hanem családon belül, vagy akár baráti kapcsolatban is jelentkezhet. Míg azonban a családi kapcsolatainkat nem választhatjuk meg, addig az egyéb kapcsolatainkat igen.

Hogyan lehetséges, hogy valaki magányos egy párkapcsolatban?  

– Az is lehet, hogy eltávolodtak a pár tagjai egymástól, de akár az is, hogy eleve nem voltak közel egymáshoz. Nem mindegy, hogy jól választottunk-e társat, vagy csak megállapodtunk valaki mellett, mert így szokás és/vagy kényelmes. Gyakran két olyan ember alkot egy párt, akiknek gyerekkorból hozott sérüléseik rezonálnak egymásra. Az egyik azt tanulta meg, hogy nem biztonságos kötődni, ezért igyekszik elkerülni a szoros kapcsolódást, a másik pedig épp a közelségre vágyik. Ő lesz az, aki magányosnak érzi majd magát, mert nem tud kapcsolódni a partneréhez. Ez valószínűleg mindkettőjük számára ismerős a gyerekkorból, ahol érzelmileg elérhetetlen volt az egyik vagy mindkét szülő, esetleg fizikailag hiányzott az egyik, gyakran épp ellenkező nemű felnőtt. A társas magány rímel erre: létezik a társ a fizikai valóságában – ezzel együtt lehet olyan munkája, ami miatt sokat van távol –, de érzelmileg nem elérhető és lehet, hogy mi sem vagyunk elérhetőek az ő számára. A társas magányban nem számíthatunk a másikra, a kapcsolat a felszínesség vagy a gyakorlatias teendők szintjén működik. Nem történik meg a problémák átbeszélése, az egymásra irányuló valódi figyelem, a közös érdeklődés, hobbi, közös élmények átélése, az igazi testi-lelki intimitás.

Mi lehet az oka ennek, mi vezethet el idáig?  

– Olyan tévhitek például, hogy párkapcsolatban kell lenned, mert akkor vagy értékes. Sokan nem mernek egyedül lenni. Inkább benne vannak egy nem működő kapcsolatban, minthogy szembenézzenek az egyedüllét kihívásaival. Lehet, hogy a közös gyermek születése távolította el a feleket. Az is lehet, hogy az egyik önismeretileg dolgozni kezdett magán, a másik fél pedig nem. Sok minden meghúzódhat a háttérben, amit érdemes kideríteni.

A praxisodban mostanában gyakrabban találkozol ezzel a problémával, mint korábban?  

– Ez szerintem társadalmi szintű jelenség, de az okok elsődlegesen a családi háttérből jönnek. A korábbiakhoz képest arányában nem látok jelentős változást.  

Honnan ismerhetjük fel, ha mi is egy ilyen kapcsolat felé haladunk, vagy már benne is vagyunk?

– Ha jól érezzük magunkat egy párkapcsolatban, ki vannak elégítve az érzelmi szükségleteink, érzelmi biztonságot élünk meg a társunkkal, aki figyel ránk, kölcsönösség van köztünk, akkor jó a másikkal. Ha azonban azt érezzük, hogy a másik fél nem tud ránk figyelni, nem osztja meg a belső világát, a kapcsolat felszínes, akkor már benne vagyunk a társas magányban. Ha egyre többet szorongunk, azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, kételkedünk magunkban, depresszív tüneteket érzékelünk magunkon, egyre kevésbé bízunk a másikban – ezek mind arról üzennek, hogy magányosak vagyunk a társunk mellett. Valójában szerintem érezzük, hogy mi az igazság, maximum nem merünk szembenézni vele, mert félünk változtatni, félünk kilépni az ismeretlenbe. Azonban a kényelemnek van a legnagyobb ára, ezt tapasztaltam a több mint 15 éves mentálhigiénés tanácsadói munkám során. A szőnyeg alá söpört problémák egy ideig nem láthatóak, de aztán történik valami, ami miatt hirtelen a nappali közepére „borul” minden. Akkor már kezdeni kell vele valamit.

Mit tehetünk, hogy megelőzzük ezt a fajta párkapcsolati magányt?  

– Először is, érdemes jól párt választani. Olyan társat, aki képes az intimitásra, akivel lehet jót beszélgetni, aki tud kapcsolódni az érzelmeihez, fel tudja vállalni és meg tudja mutatni önmagát. Természetesen ezt mi is biztosítsuk. Jó párválasztás esetén, és ha mindkét fél beleteszi a részét a párkapcsolatba, akkor nem állhat fenn a társas magány veszélye. Ha a kezdetekben megvolt az érzelmi összekapcsolódás, később következett be az eltávolodás, akkor érdemes megnézni, hogy azt mi idézte elő. Ugyanakkor leggyakrabban a nem megfelelő párválasztás áll a háttérben. „A párkapcsolatban az a személy elérhető érzelmileg, aki megbízható és nem fél az elköteleződéstől. Nincsenek idealizált elképzelései a kapcsolatokról, kiértékelte és lezárta az előző párkapcsolatát. Természetességgel tud beszélni az érzelmeiről és szándékairól, nem játszmák mentén igyekszik fenntartani partnere érdeklődését, figyelmét. Elfogadja magát, önazonos, önirányított, érzelmileg stabil, felelősségteljes, türelmes és hatékony. Van életcélja és a viselkedése ezt alá is támasztja.” (idézet Dr. Szántó Szilvia: Napocska-projekt, Szabadulás és gyógyulás az érzelmi bántalmazásból-Gyakorlati útmutató című könyvéből, 261. oldal) Nagyon fontos az is, hogy elég jóban legyünk önmagunkkal egyedül is, így ugyanis nem fogjuk beérni egy nem működő párkapcsolattal, vagy nem hozzánk illő párral.

Mennyiben játszik szerepet az elmagányosodásban a kütyüzés, a telefon nyomkodás? Az, hogy munka után, hazaérve mindenki a saját kis sorozatát, YouTube csatornáját nézi?  

– A kütyüzés, filmnézés egyfajta menekülőút, hogy ne kelljen kapcsolódni. De ez csupán a jéghegy csúcsa, egy eszköz, tünet. Két egymáshoz illő, egymás számára érzelmileg elérhető ember a másikkal való minőségi idejében nem telefont fog nyomogatni.  

Mi van akkor, ha már eltávolodott egymástól a pár két tagja, és nehezen találnak ismét közös érdeklődést? Ilyenkor hogyan lehet dolgozni a kapcsolaton?  

– Kezdjünk el erről őszintén beszélgetni! Menjünk el akár párterápiára, nézzünk szembe azzal, hogy mit is szeretnénk egymástól. Ha mindketten teszünk a rendbehozatal irányába erőfeszítéseket, akkor menthető a kapcsolat. Ha nem, vagy mondjuk csak az egyik fél, az szintén beszédes. Egy másik embert nem tudunk megváltoztatni, csak a saját életünkre van ráhatásunk. Induljunk el az önismeret útján, és nézzünk szembe azzal, hogy kik is vagyunk, mire vágyunk, ki is illik mellénk, és ne érjük be kevesebbel. Természetesen, mindemellett időre és türelemre is szükség van, de nem a végtelenségig.