El nem mondom, hol, azt sem, hogy mikor. Hogy kivel? Hát erről is csak hézagos információkkal fogok szolgálni. Nem másért, csupán azért, nehogy megbántódjon (bár nem az a megbántódós fajta) az illető. Aki egyébként szegről-végről öreg barátnő, gömbölyded alakkal, kicsit süket fülekkel, fájós lábakkal. Mindezek ellentételezéseként hétmérföldes szeretettel, feneketlen humorral és fáradhatatlan kutatási és kutakodási vággyal megáldva.  

Kutatásainak és kutakodásainak tárgya a másik ember. Annak közérzete, lelkének állapota, örömének vagy bajainak eredője. Ha egy kis rést talál, ahol be tud nyomulni – benyomul. A cserkészek jelmondata: Légy résen! – nála értő fülekre, még inkább tettekre talál. Ugyanis a megszerzett adatok birtokában nyomban akcióba kezd. Útját levelek, imák, pogácsahalmok és jól alkalmazható, frappáns és bölcs idézetek özöne kíséri. És briliáns humor, bővérű önirónia, soha nem bántás, mindig az a gyermeki, tiszta ésszel meglátott kifacsart helyzet, amin csak nevetni lehet. Én végigkuncogom, ha nem harsányan végig rö…na, jó, mulatom a leveleit és a találkozásaink jó részét is. Ellenállhatatlan nevetést vált ki talán még a szentekből is, akikhez fohászkodik. És közben bölcs, szemlélődő és kíváncsi, mint egy neveletlen kölyökkutya.

Ezzel a szeretett perszónával találkoztam egy téren, fél óránk volt, gondoltam, leülünk egy padra, fél óra elég, aztán megy ki-ki a dolgára. Késtem tíz percet, pad nem volt, esett az eső. Ott állt ernyő nélkül, leülne, mondta. Jaj, mondtam, mindig baj van veled. Körülnéztem. A téren sehol semmi. Se kávézó, se kocsma, se büfé. Reménytelen. De soha semmi nem reménytelen. Hopp, a tér sarkán egy üvegfalú közönségszolgálat. Benne szép kerek puffok. Ember sehol, csak sorban az üvegablakok. Nézd, mondtam, oda mi szépen le fogunk ülni. Nyomultunk is be libasorban.

Odabent kedves ember állja el az ajtót. Tessék sorszámot venni, mondja. Mire lehet? kérdezem. Mutatja. Semmit nem akartunk ügyintézni, viszont így nem juthattunk a puffokhoz. Hát nyomtam egy gombot. Kibújt a cédula, 497. Szabad a bejárat, leülünk az igazán kényelmes puffokra. Barátnőm felélénkül, azonnal érdeklődni kezd, hol is vagyunk, hogy jutottunk be, meddig maradunk… mindezt sztentori hangon, merthogy nagyothall. Csitítom, de válaszolni nincs idő, harangszócska és az egyik üvegablak fölött pi-pi-pi, villog a számom, 497!  

Az ablak mögött szigorú hölgy. Ott aztán megtörtem, bevallottam mindent. Fájós láb, eső, pad sehol. A hölgy megenyhült. Szólhattak volna az őrnek is, mondta, de erre már nem válaszoltam, csak megköszöntem, hogy kedves volt. Mert az őrben azért nem voltam biztos. Barátnémmal még értekeztünk egy darabig, aztán elhagytuk a puffokat. Kifelé menet az őr mosolygott. Sejthettem volna, mondta megbocsátón.

A villamosmegállóban kiderült, voltak padok. A kíváncsi perszóna már nem ült le, jött a villamosa.  Győztesen integetett. Tuti, hogy kiimádkozta.  

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

családban élniblogschäffer erzsébetés akkor elmesélembarátságlelki egészség