Úgy jön, mintha járvány lenne

Nem használ a szájmaszk, a fizikai távolságtartás, a folytonos kézmosás sem, ahogy vitaminokat vagy gyógyszert szedni sem lehet ellenük. A következményeik viszont gyakran súlyosak. Ilyen a diabétesz is.

Ám talán ennél is fenyegetőbb az, amilyen ütemben képesek terjedni. Az egészségügyi világszervezet (WHO) adatai szerint a diabéteszesek száma – a mai nagyszülők gyerekkorától számolva – 35 év alatt megnégyszereződött. A kilátásaink sem jobbak: 2030-ig további mintegy 20 százalékos növekedéssel számolnak. A hazai helyzet is éppen eléggé riasztó. A KSH adatai szerint 1999 és 2019 között, azaz csekély húsz év alatt megháromszorozódott a cukorbetegség előfordulása a felnőttek között.

Az érintettek döntő többsége, mintegy kilenctizede 2-es típusú diabétesszel él, ez az a változat, amely jellemzően évek alatt az életmód és a környezet hatásaira alakul ki. Így reálisan azzal lehet számolni, hogy ha a körülmények nem változnak meg lényegesen, akkor mire a mai gyermekek felnőnek, háromszor-négyszer annyi cukorbeteg lesz közöttük, mint a szüleik generációjában. Ráadásul e betegség hozza magával – az érrendszer tönkretételével – a lehetséges szövődményeket is: szívrohamot, agyvérzést, veseelégtelenséget, látás- és végtagvesztést. A végső következmény pedig, ahogy Wittmann István, a Magyar Diabetes Társaság elnöke is figyelmeztetett egy minapi rendezvényen, a várható élettartam csökkenése 5-10 esztendővel.

Mit tehet ilyen körülmények között egy szülő?

Hogyan lehet bölcsebb, mint körülötte a fél világ? Sokak nehéz feladata ez ma. Ha a civilizációnk nem is indul el hirtelen más irányba, az egyes embereknek lehetnek olyan szokásai, amelyek védik őt az úgynevezett "civilizációs betegségek" ártalmaitól. Ezek kialakítása pedig nagyrészt a szülők-nagyszülők kezében van. Ami persze nagyon nehéz, mert leginkább a saját példájukkal adhatnának mintát a családjuknak. Ismerjük a legfontosabb rizikótényezőket: a dohányzás, az elhízás, a túlzottan csekély fizikai aktivitás – ezek mind erős tényezők a 2-es típusú diabétesz kiprovokálásában. Aki ezeket elkerüli, az már sokat tett a megelőzésért.

Azért is nehéz a szülők dolga, mert ha meginog a bölcsességük és az éppen könnyebbnek látszó utat választva engednek valami napi csábításnak, látszólag akkor sem történik semmi rossz. Az egészséges szervezet szinte vég nélkül türelmes. Nem áll rögtön bosszút egy végigücsörgött napért, a második cigiért, a harmadik tortáért, vagy a századik szelet pizzáért sem... Az így leélt évek halmozódó hatása visz majd el esetleg a betegségig. Ám ezen az úton sem működnek vészcsengők. A kezdődő 2-es típusú diabétesznek rendszerint nincsenek tünetei. Sőt, az azt gyakran megelőző-előkészítő, máskor csak hozzá kapcsolódó magasvérnyomásnak, koleszterin-problémáknak sincsenek időben riasztó jelei. Így egyáltalán nem mondható, hogy addig biztosan nincs baj, amíg nem látszik.

Az említett bölcsesség azt is jelenti, hogy a mozgásgazdag élet, a kiegyensúlyozott étkezés, a méregmentes stresszoldás családi hagyományait akkor is építik-ápolják a szülők, ha azzal nem jár gyors jutalom. A WHO egy közelmúltban kiadott jelentése pedig arra is rámutatott, hogy ezt a tudatos szokás-építést igen korán kellene elkezdeni. Azt vizsgálták, hogy az egyes országokban mivel ösztönzik az emberek nagyobb fizikai aktivitását. A rendszeres sportolástól ugyanis azt lehet remélni, hogy önmagában is képes 20-30 százalékkal csökkenteni a korai halálozást. Ám a világszervezet jelentése azt találta, hogy a vizsgált 194 ország kevesebb mint felében van erre kidolgozott politika, s e stratégiáknak is csak töredéke működik. Amit pedig különösen hiányoltak: a kisgyerekek, az 5 év alattiak testmozgására kifejezetten kevés figyelmet fordítanak.

E figyelmetlenségnek persze lehet oka az is, hogy e korosztályt emberemlékezet óta úgy ismerhetjük, hogy ha hagyják őket játszani, egész nap meg nem állnak! Tehát ha a szülők észreveszik, hogy már ezt sem oldja meg helyettük "a természet", és mozgásra késztetik a csemetéjüket, akkor azzal meg is kezdték a diabétesz-prevenciót.