Érdemes lassítani, s nem űzni az időt. Meg kell tanulni a várakozás művészetét – sokkal nagyobb élményt hoz, mint a sürgető rohanás.
 

Egy egyedül tett hosszabb utazás végén, a családom után eredtem. Vidéken voltak a nagymamánál, gyerekek, apjuk, mindannyian. Nem telefonáltam, gondoltam, legyen meglepetés. Egy jó óra és ott vagyok. 

Már a vonaton éreztem, valami készülődik. Fülledt meleg volt, az ablakok nyitva, de a huzat sem segített. A nyakam mintha be lenne rozsdásodva, a derekam nem egyenesedik ki, a lábaim egymásba akadnak, a kezeim úgy lógtak ernyedten, mint esőben a kertbe teregetett, kint felejtett, mosott ruhák. 

Ó, eső! Napok óta szomjazott, esőre várt mindenki. A sárgára aszalódott fűszálak, alattuk a meghasadt kérgű föld, a tikkadt torokkal tátogó idei rigók, a nyálukat a házuk ajtajára forrasztó csigák, még a nesztelenül surranó kis gyíkok a forró kövek között, ők is enyhülésre vágytak. Friss permetre, áztató csöndes esőre, de már egy kiadós, félórás zápor is megtette volna. Az a fajta nyári zápor, ami után mélyet lélegzik az ember, s érzi, hogy az illatokkal terhes friss levegő nem csak a tüdejét, de minden porcikáját átmossa. A kókadt körömvirágok, legényrózsák és estikék kihúzzák magukat, szinte látni, ahogy szárukba szalad a víz, visszatér leveleikbe, kisimuló szirmaikba az élet. A hőségbe ájult rigók és gerlék újra neszeznek, tollaikat rendezik, egy-egy gyors, rövid röpüléssel átszelik a kertet. A kavicsok közt megült tócsában verebek fürdőznek… 

Erre vágyakoztunk.

És amire nagyon vágyakozik az ember, abban része lesz. Jól éreztem én a vonaton… Mert amikor leszálltam a kis falusi állomáson, már nagy pöttyöket festett az eső az aszfaltra. Fölnézek, hát az arcomba hull egy pötty. Akarom mondani csöpp. Aztán kettő. Aztán sok…! Már vizes az aszfalt, porzik az esőcseppektől a gyalogút.  Ennek fele se tréfa! Nézem, hova menekülhetnék. Usgyi, be a réges-régi váróterem elé. Igaz, már rég nem váróterem, csak egy kis fedett menedék, de hát zuhé ellen éppen elég. Többen is odamenekültünk, nézzük az esőt. A hirtelen nőtt pocsolya tetején buborékot vet az egyre sűrűbben záporozó víz. Egy biciklijéhez támaszkodó férfi, agyoncigarettázott hangján ennyit mond: 

– Na, ennek nem lesz egyhamar vége…!

Emlékszem, ezt mondta a nagyanyám is.

– Ha buborékosak esőben a pocsolyák, ne csukd össze az esernyőd…! 

Sürgettem volna, legyen már vége, mennék tovább. De csak szakadt. Aztán vagy nem voltak igaziak a buborékok, vagy már ebben a bolond világban a régi bölcsességeknek nincs helye, egy röpke óra múlva elállt az eső. Én akkor már tűkön ültem, mentem, rohantam volna a gyerekekhez. 

Amilyen gyorsan kezdődött, olyan hirtelen állt el a zápor. Kiderült az ég. És mintha nem is esett volna, hét ágra sütött a nap. Hosszú, ferde árnyékokat vetett, mert délután volt már, főtt kukorica illatú, júliusi késő délután. 

Indulok a gyalogúton az öreg fenyves felé, ahol semmit nem sejtenek, s ahol már ott szeretnék lenni. Annyira vágyom a találkozásra velük, izgatott vagyok, a tócsákat se kerülöm. S ahogy szaporázom, észreveszem, hogy nem fáj a derekam, a lábaim már nem akadnak egymásba, szaladnak, teszi a bal magát a jobb elé, a jobb, a bal elé, szaporáznak, mint régen. A kezeim zsibbadása is a múlté, kaszálok velük előre, hátra, lendítem egyiket a másik után, viszik ők is a testemet sietve.

Hogy minél előbb odaérjek. S az izgatott nagy vágyakozásnak jutalma lett. Az utca végén feltűnik három rohanó kis alak, felém szaladnak, egyikük ernyőt lóbál, integetnek, az apjuk mögöttük jön komótosan, látom, ahogy nevet, s nevetünk mind és összefogódzkodunk, amikor odaérnek, lehúznak a vizes fűbe. Nem is állunk föl egy darabig. Megérkeztem.