A rólad szóló cikkekben, a veled készült beszélgetésekben javarészt a futással kapcsolatos elképesztő teljesítményeidről olvashatunk, hallhatunk. De azt is észrevettem, ahol lehet, megemlíted, hogy számodra a családod a prioritás minden mással szemben.

– Ez abszolút így van. Nyilván az emberek elsősorban futóként ismernek, míg a másik oldalról, a privát életemről valóban keveset beszélek, már csak azért is, mert a gyerekeim nem szeretnek szerepelni. Úgyhogy bármilyen büszke vagyok a fiaimra, a családommal kapcsolatban sosem tárulkoztam ki túlságosan, pedig azt gondolom, hogy ez a legsikeresebb terület az életemben.  

Így még inkább örülök annak, hogy a csalad.hu oldal olvasóinak most egy kis betekintést engedsz a privát szférádba. Ha már itt tartunk: számodra mindig egyértelmű volt, hogy szeretnél majd családot alapítani, gyermeket vállalni?

– Mindig tudtam, hogy szeretnék gyerekeket, lehetőleg hármat. Annak idején már az egyetemen is rettentően irigyeltem azokat az évfolyamtársaimat, akiknek már volt gyerekük, és a kicsi mellett végezték az iskolát. Minél előbb szerettem volna anyává válni, és ez a vágyam viszonylag hamar teljesült. Nyilván ebben szerencsém is volt, mert már az egyetemen megtaláltam azt a társat, akivel el tudtam képzelni, hogy családot alapítsak. Ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, és vele valahogy minden olyan magától értetődően zajlott. Gyurival összeházasodtunk, majd az egyetem elvégzése után, de még a szakvizsgám előtt megszületett az első fiunk. Az sem volt kérdés, hogy Olivérnek lesznek testvérei, mert imádom a gyerekeket. Kislányként nagyon vágytam egy tesóra, de ez nekem későn adatott meg: már szinte kirepültem otthonról, amikor megszületett a húgom.  

Olvastam, hogy a nagymamád sok szempontból meghatározó személy volt az életedben.  

– Igen, anyukám anyukája, akivel rengeteg időt töltöttem együtt, és akihez borzasztóan ragaszkodtam.

Mi mindent tanultál tőle, amiért az egyik példaképednek tekinted őt?

– Egyrészt hihetetlenül tudott szeretni. Másrészt rengeteget mesélt az életéről, amit imádtam. Közben általában rajzoltam, mert nagyon szerettem rajzolni. A legszebb emlékeim gyerekkoromból, amikor nála vagyok, és ő órákon át mesél nekem. Az az érzés, hogy hozzábújok és a gyermeki kíváncsiságommal hallgatom őt, máig megmaradt bennem. A nagymamám mindig kedves volt és jókedvű, holott nem kímélte őt az élet, borzasztó nehézségeken ment át. Hét gyereke volt, közülük hármat még életében elveszített, aminél fájdalmasabbat nem tudok elképzelni. Mégsem hallottam őt soha panaszkodni. Mindig mindent teljes lendülettel csinált, fáradhatatlanul. Nagyon sokat gondolok rá a futások alatt, a versenyek közben is gyakran eszembe jut, és olyankor mindig ott van velem.

A kitartását, az energikusságát és az irigylésre méltó munkabírását láthatóan örökölted.  Rendkívül sűrű és pörgős életet élsz, mégsem panaszkodsz soha.

– Nincs is miért.

Elképzelni is nehéz, hogyan tudod összehangolni az elfoglaltságaidat és menedzselni az életedet úgy, hogy minden beleférjen a mindennapjaidba...

– Az egésznek az a lényege, hogy csupa olyan dologgal foglalkozom, amit szeretek.  

Ezt értem, de neked is 24 órából áll egy nap.

– Valóban, és ez a 24 óra sokszor elég nagy kihívást jelent (nevet). Ezt a beszélgetést is azért tudtuk ilyen nehezen összehozni, mert tényleg nincs semmi szabadidőm. Néha számomra is őrületnek tűnik ez az egész, de nyilván az a titka, hogy szeretek mindent, amit csinálok, és rendkívül szoros beosztás szerint élem az életemet.  

Annak idején két kicsi gyerek mellett találtál rá a futásra. Kvázi a srácok beleszülettek ebbe, a harmadik fiad már mindenképpen. Ráadásul nagyon hamar értél el elismerésre méltó eredményeket, és kezdtél el versenyekre járni, vagyis a futás „pillanatok alatt” az életed hangsúlyos része lett.  Háromgyermekes családanyaként hogyan boldogultál ezzel a helyzettel?  

“Egy szimpla háromgyerekes anyuka vagyok, mint bárki más, csak valószínűleg egy picit ügyesebben zsonglőrködöm az időmmel.”

– Amikor a gyerekek kicsik voltak, nekem természetes volt, hogy hajnali fél 4-kor felkelek, 4-kor kimegyek futni, és mire ők felébrednek, addigra már végeztem is, tehát a fiúk alapvetően nem éreztek, érzékeltek semmit az egészből. Hozzáteszem, ezt ma, közel az 50-hez már nem tudnám megcsinálni. Annak idején nagyon kevés versenyre jártam, nyilván szóba se jöttek az olyan típusú megmérettetések, mint amilyenekben most már részt veszek, amikor esetleg több hétig nem vagyok itthon. Akkoriban évente egyszer voltam távol egy hétig, meg még egyszer, pár napig, de ezeken kívül a gyerekek nem sokat észleltek abból, hogy én szenvedélyesen futok, nekik ez nem különösebben tűnt fel, és ezt ők is megerősítik. Nekem ez a napirend a hajnali kezdéssel egyáltalán nem okozott problémát, bár így utólag visszagondolva, elég durván hangzik, és nem is tudom, hogy csináltam (nevet). Egyébként régen jóval kevesebbet futottam, mint később, amikor a srácok már nagyobbak lettek. Tehát más volt a mennyiség, és más típusú versenyekre jártam. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem vágytam már akkor is a különlegesebb helyekre, próbatételekre, mert a sivatagi futás például már régóta vonzott, de annak idején egyértelmű volt, hogy amíg „meg nem növesztem” a gyerekeket, addig az efféle extrém kihívások nem jöhetnek szóba, és nekem ez igazából sosem jelentett problémát. Most sem jelent, mert most is igazodom a családhoz bizonyos szempontból.

Például miben?

– A legkisebb fiam most ballagott és a napokban érettségizik, és azokat a versenyeket, ahová igazán vágytam volna, májusban és júniusban tartják. Ezeket most egyértelműen kihúztam a listámból, mert úgy gondolom, a gyerekekhez kötődő fontos események megismételhetetlenek, versenyek pedig lesznek mindig. Sosem éreztem lemondásnak, ha azért nem mehettem el egyik vagy másik megmérettetésre, mert a gyerekek még kicsik voltak, vagy mert éppen nem volt, aki vigyázzon rájuk. Úgy fogtam fel, hogy ez most egy nagyon jó és örömteli időszak az életemben, amikor is a fiúk a legfontosabbak. Tudtam, hogy eljön majd az az idő, amikor már nem lesz szükségük rám napi szinten, és amikor már megtehetem, hogy akár több hétig távol maradjak egy verseny miatt. És nagyon hamar el is jött, a két nagyobb fiam már nem is lakik itthon, ők csak hétvégén látogatnak haza.

Mindeközben van egy hivatásod, fogorvosként dolgozol Hahóton, egy kis településen Nagykanizsa közelében, amit ráadásul nagyon szeretsz.

– Imádom! Ugyanakkor a munkámban akadtak olyan időszakok, amelyek komoly kihívást jelentettek. Amikor a legkisebb fiam született, éppen nem volt helyettesem és így összesen két hónapot tudtam kimaradni a munkából. Egyébként visszagondolva az életemre, az az időszak volt a legkegyetlenebb. Akkor úgy zajlottak a hétköznapok, hogy a szomszéd néni vigyázott Kolosra, és mivel a lakásunk alatt volt a fogorvosi rendelő, miután megszoptattam a gyereket, lementem rendelni. Addig a néni remekül elvolt a picivel, aztán amikor Koli megint szopizni akart, a néni kopogva jelzett, én pedig közöltem a betegekkel, hogy ne haragudjanak, de fel kell mennem egy kicsit a lakásba. Kőkemény időszak volt, már akkor is azt mondtam, hogy ezt így még egyszer nem csinálnám. Akkor már futottam is, a három gyerek mellett, közben dolgoztam-rendeltem, és ez a három dolog így együtt borzasztóan kimerített.  

Egyébként a férjed kezdettől fogva támogatta a futásodat?

– Ez úgy történt, hogy Gyuri feleségül vett egy olyan lányt, aki korábban egyáltalán nem sportolt, de tényleg nem, semmit. Aztán egyszer csak elkezdtem futni, de hála istennek azért az, hogy ilyen komoly szintre jussak, egy hosszú folyamat volt. Szegény férjem, ha annak idején rögtön úgy, olyan formában csöppentem volna az életébe, mint ahogy most viszonyulok a futáshoz, azt hiszem, sokkot kapott volna. Nyilván az hosszabb időszak volt, mire eljutottam ide, és egyértelműen voltak benne nehézségek, mert az élet egyik területe sem folyamatos diadalmenet – ez sem volt az. Iszonyú sok mindent meg kellett tanulnunk, kezdve azzal, hogy ki, mit, hogyan kezeljen, és melyikünk hogyan álljon hozzá a másikhoz. Nem tagadom, akadtak kemény időszakok, főleg akkor, amikor megnyertem az első Spartathlont (246 kilométeres ultramaratoni futóverseny Görögországban, Athén és Spárta között – a szerk.). Az egy rendkívül nehéz periódus volt, mert igazából addig senki nem tudott rólam, aztán egyik percről a másikra hirtelen ismertté váltam, amit én is nagyon nehezen kezeltem. Nem tudtam például mire mondhatok nemet és mire nem. Hirtelen jött ez a fordulat, mindaz, ami a váratlan ismertséggel járt, nekem is, a férjemnek is. Mindketten megszenvedtük azt az időszakot, de végül belejöttünk, és azt gondolom, mind a ketten igazán büszkék vagyunk, hogy össze tudtuk rakni az „új” életünket úgy, hogy az működőképes legyen. Ezt meg kellett tanulni, és ez nem volt mindig könnyű, de megoldottuk. Azóta is szépen és jól működik, sőt, azt gondolom, hogy egyre jobban.

Három fiú édesanyjaként sosem vágytál egy kislányra?

– Igazából nem. Gyuri nagyon örült volna, ha a harmadik gyerekünk kislány lesz, de nem lett. Hozzáteszem, a férjem egyáltalán nem búslakodott emiatt. A második fiunk után én már el sem tudtam volna képzelni, milyen lenne, ha lányunk születne. Nyilván belejöttem volna abba is, de végül nem kellett belejönnöm. Egyébként imádom, hogy fiús anyuka vagyok, mert nekem nagyon jó fiaim vannak!

Akik, gondolom, rajonganak az anyukájukért.

– Igen, de nyilván én is értük, úgyhogy ez az érzés kölcsönös (mosolyog). Amikor a srácok kisebbek voltak, többen riogattak azzal, hogy kamaszkorukban kimondottan nehéz dolgom lesz velük. Nos, a legnagyobb már végzett az egyetemen, most PhD-zik, a középső most harmadéves egyetemista, a legkisebb idén érettségizik, tehát már túl vagyunk azokon az éveken, amelyeknek a vészjósló előrejelzések szerint igazán viharosan kellett volna eltelniük, de egyáltalán nem voltak viharosak. Mindig megtaláltuk a közös hangot a fiúkkal, és mindig mindent meg tudtunk beszélni mindegyikkel. Egyébként azt gondolom, lehet, hogy ha nem futnék, akkor nem tudnám ezt így csinálni-kezelni, tehát nem lennék mindig ilyen halálosan nyugodt velük, vagy nem lennék ilyen megértő. Mondjuk én eleve nem is tudok veszekedni, nekem az nem megy, sajnos, vagy nem sajnos. Egyébként mindig olyan anyuka voltam, aki boldogan szolgáltam ki a gyerekeimet, és tettem meg értük-nekik mindent, amit tudtam, mert azt gondoltam, hogy addig kell őket imádni, amíg itthon vannak, és amíg hagyják. Ez a fajta hozzáállás nem sült el rosszul, mert úgy érzem, hogy az odafigyelést, a gondoskodást visszakapom tőlük. Amikor a nagyfiam hazajön, ő ugyanúgy elkészíti és odahozza nekem a kávét, mint ahogy én sokáig ágyba vittem neki a kakaóját… Nekünk sosem voltak viharos dolgaink a srácokkal, és hála istennek most is nagyon szoros kapcsolatunk. Azt szoktam mondani, hogy nemcsak a férjemmel van óriási szerencsém, hanem a gyerekeimmel is, akik igazán jó srácok. Pedig nagyon különbözőek, teljesen más a természetük, de mindegyik tök jó fej.

Mivel foglalkoznak?

– A legnagyobb, Olivér, pszichológus, egy lelki segélyvonalnál dolgozik már 5 éve. Most PhD-zik, és mellette tanít az egyetemen. A középső, Botond, mechatronikai mérnöknek tanul, az űrkutatás érdekli, és mellette zenél, van egy zenekaruk, tehát egy komoly szenvedéllyel bír, ami nagyon szuper. A legkisebb fiú, Kolos pedig olyan, amilyennek egy harmadik gyereknek lennie kell: ő egy életművész, de mindezzel együtt halál cuki, és nagyon bírom, úgy, ahogy van (nevet). Ezért is mondtam, hogy bár igazán büszke vagyok mindarra, amit a futásban eddig elértem, mégis a legnagyobb sikereimnek a fiaimat tekintem.  

Gondolom, a srácok rendkívül büszkék rád.

– Az a gyanúm, hogy igen (mosolyog), de megmondom őszintén, nem nagyon tolom rájuk, hogy futóként mikor mit csinálok. Nagyjából képben vannak a legfontosabb versenyeimet, céljaimat illetően, de nem akarom agyonnyomni őket ilyesmikkel, mert biztos, hogy nem igazán érdekli őket, hogyan készülök arra, hogy keresztülfussam Skóciát. Gondolok itt az augusztus közepén esedékes, 215 mérföldes, tehát 350 kilométeres Race Across Scotland versenyre, mert ez az, ami idén a fő célom. Ezekkel a részletekkel ők nincsenek tisztában, de úgy gondolom, hogy ez így van rendjén. A futás nem mindennapi téma nálunk, tehát amikor együtt vagyunk, egészen más dolgokról szoktunk társalogni. Azt tudják a fiúk, hogy erre vagy arra a versenyre készülök, de amikor este otthon megbeszéljük a napunkat, akkor nem ez áll a fókuszban. Nyilván a futás egy fontos szelete az életemnek, ami egyre több területen becsúszik, mert motivációs tréningeket is tartok, és ezen kívül edzősködöm is. Nagyon sokat tanulok is ebben a témában, és sok időt töltök ezzel, de furcsa módon sosem gondolok sportolóként magamra. Elsősorban családanyaként tekintek magamra: egy szimpla háromgyerekes anyuka vagyok, mint bárki más, csak valószínűleg egy picit ügyesebben zsonglőrködöm az időmmel.