Erdélyben, Gyergyószentmiklóson nőttetek fel. Visszaemlékezve az akkori időkre, milyen volt gyereknek lenni a ’90-es években Székelyföldön?

Bagossy Norbert: Ha visszagondolok a gyerekkorunkra, nekem a rengeteg játék ugrik be először. Amikor éppen nem volt suli, reggel, ahogy megreggelizünk, kimehettünk játszani, bárhova, és csak napnyugtára kellett hazaérnünk. Egészen addig bármit csinálhattunk: bicikliztünk, gördeszkáztunk, görkoriztunk, katonásdit játszottunk, bújócskáztunk a környékbeli gyerekekkel, kimentünk a mezőre. Mindig feltaláltuk magunkat. Szabadon éltünk, amit felettébb élveztünk.

Mennyire voltatok gézengúzok?

Bagossy László: Csibészek voltunk valamennyire.

Akik kedves kis csínytevések sorát követték el?

B. N.: Igen, ez a tökéletes megfogalmazás (nevet).

B. L.: Amit még kiemelnék abból az időszakból, mert nagyon fontosnak tartok: akkoriban még pont nem volt internet, vagy legalábbis nem szőtte át ilyen erősen az életünket, mint manapság. Ha át akartunk menni egy barátunkhoz, nem jelentkeztünk be előre, nem kérdeztük meg tőle a Messengeren, hogy ráér-e, hanem bekopogtattunk az ajtajukon, és akkor az anyukája már nem tudta azt mondani, hogy ne gyertek be. Úgyhogy bementünk és ott játszottunk. Boldog, gondtalan évek voltak…

B. N.: Egyszerű volt az élet. Az is biztos, hogy az édesanyák nemcsak a saját gyerekeikre vigyáztak és figyeltek oda, hanem a többi gyerekre is, akik az övéikkel együtt játszottak. Akinek a szülei a legközelebb voltak, ott az anyukák elláttak bennünket elemózsiával. Tehát kialakult egy erős összetartás a családok között, és minden gyerek egy kicsit mindegyik szülőé is volt.

Korban közel álltok egymáshoz, Norbi az idősebb két évvel. Laci, kiskorodban mindig mindent te is csinálni akartál, amit a bátyád?

B. L.: Valóban, mindig az volt, hogy amikor Norbi belekezdett valami „őrültségbe”, ezekben mindig igyekeztem követni, egy-másfél évvel később. Ilyen volt például a break dance, vagy az agresszív görkori.

Utóbbit magyarázd meg, kérlek!

B. L.: Amikor nem simán csak görkorizunk az úton, hanem csúszunk a csöveken, leszökünk nagyon magas helyekről, ez afféle extrém sport.  A lényeg, hogy mindig megvolt előttem a példa, hogy miben lehet és kell nagyot álmodni, mert Norbi hihetetlenül kitartó figura. Bármibe fog, bármit csinál, abban a maximumot nyújtja. Ahogy most a zenélésben is, annak idején ezekbe az érdekes hobbikba is mindent beleadott. Úgyhogy amikor táncolni kezdett, akkor arról az egész megye tudott. Nagyon ügyes volt benne, iskolai gólyabálokon lépett fel. Tanította is, több városban, még iskolát is alapítottak. Mindenbe, amit örömmel űztünk, igyekeztünk a maximumot beleadni. Végül a zene lett az, amiben volt lehetőségünk megkapaszkodni, és szerintem a zenélés pont jókor is jött az életünkbe.

Mikor és hogyan kezdődött?

B. L.: Együtt kezdtük, Norbi 15 éves volt, én 13. Abban az időben nagyon sokszor kosárlabdáztam, gyakran jártam ki a pályára. Volt egy rocker fiú, aki szintén kosarazott, és egyik alkalommal hozott magával egy gitárt. Elkezdett játszani rajta, és engem teljesen megbabonázott. Hazavittem az ötletet, naná, hogy Norbinak is tetszett. Később mind a ketten kaptunk egy-egy gitárt… Volt egy osztálytársam, Cimbalmos Lóri, aki akkor már tudott játszani a hangszeren, ő jött fel hozzánk egy délelőtt, megmutatta, hogyan kell leolvasni az akkordokat a papírról, és onnantól fogva késő estig meg sem álltunk. Norbival mindketten véresre gyakoroltuk az ujjbegyeinket, nem számított, hogy fáj, de egyetlen nap alatt megtanultunk lefogni legalább 16 akkordot, meg akkordot váltani is, és énekelni mellé a Tizennégy múltam éppen kezdetű dalt.

Kezdetben „csak” hobbi volt a zenélés, vagy már akkor is tűztetek ki komolyabb célokat magatok elé?

B. N.: Bármibe fogtunk az életben, azt nagyon komolyan, teljes energiabedobással csináltuk, anélkül, hogy az első percben eldöntöttük volna, mi a szándékunk vele. Igazából az számított, hogy szeressük az adott dolgot, hogy érdekeljen bennünket az, amivel éppen foglalkozunk. Bármi legyen is az, kellő alázattal és szorgalommal végeztük. Menet közben dolgoztunk mindenfélét, nyilván megfogtuk azt, amit elénk dobott az élet, de mindig az volt a cél, hogy az, amit csinálunk éppen, lekössön és foglalkoztasson minket. A zenével is így voltunk: nem terveztük el, hogy majd ebből fogunk megélni, de amikor belevágtunk, már az első kézfogásnál benne volt a levegőben, hogy mi ezt nagyon jól akarjuk csinálni, nem csak úgy pengetgetni a gitárt, aztán az egyik nap hozta a másikat maga után. Mára a zenélés az életformánkká vált, teljesen átszövi a mindennapjainkat. Tényleg, még a karácsonyi ebédnél is beszélgetünk a zenéről, mert ez az életünk.

B. L.: Sosem tekintettük csak hobbinak, mert a zenélés a szenvedélyünkké vált. Inkább az volt a kérdés, hogy magában a zenében mit szeretnénk elérni. Mert amíg 14 éves lurkókként még az volt a legfontosabb szempont, hogy a tábortűznél elkápráztassuk az ott ülő lányokat, addig 24 évesen már nyilván más célokat fogalmaztunk meg magunknak. Az idő múlásával leginkább az változott, hogy mit akarunk elérni a zenéléssel.  

Ezek után az, hogy együttest alapítsatok, nyilván adta magát.

B. L.: Amikor már gond nélkül tudtunk dalokat játszani, egyből kialakult ez az igény, úgyhogy már az elején zenekarban gondolkodtunk. Norbi szerzett egy dobfelszerelést az egyik osztálytársától, azt felvittük a tömbházi lakásunkba, és a szomszédok nagy örömére próbálni kezdtünk. Miután a „mindenképpen kell egy zenekar” igénye megfogalmazódott bennünk, már éppen nekifogtunk volna zenésztársakat keresni, amikor jött egy megkeresés, egy lehetőség, és mindkettőnket berántottak egy zenekarba. Így kezdődött… Akkoriban nem az volt a fő cél, hogy megéljünk a zenélésből, hanem hogy minél több koncertet adhassunk, és ezért minden követ meg is mozgattunk.  

B. N.: Kellően távolra tekintettünk, de nem túl messzire. Nem tűztünk ki nagy célokat magunk elé, hanem mindig a következő lépcsőfokra akartunk fellépni. Az első CD, az első videóklip elkészítése, az első magyarországi koncert, az első turnébuszban való közös utazás, tehát mindig tele voltunk tervekkel, célokkal, ahogy most is, de ezeket mindig egy belátható időn belül szerettük volna megvalósítani. Hiszek abban, hogy nagyot kell álmodni, ugyanakkor sosem fogalmaztuk meg magunknak azt például, hogy egy stadionnyi ember előtt szeretnénk koncertezni, akik velünk együtt éneklik a dalainkat. Holott titokban nyilván vágytunk erre, mert szerintem aki gitárt vesz a kezébe, annak valahol a lelke mélyén ott motoszkál ez a gondolat, ez az álom. Már most is nagyon más dolgok foglalkoztatnak bennünket a zenén belül, mint annak idején: mindig megszületik az igény valami újra, és általában, ha ez megvan, akkor begördül az ajtón az a lehetőség, amivel meg tudjuk valósítani.  

Ti ketten mennyire hasonlítotok egymásra? Személyiségetekben, habitusotokban…

B. L.: Azt gondolom, hogy két fontos dologban nagyon hasonlítunk: a lelki szükségleteinkben, illetve a családcentrikusságunkban. Ha a habitusunk különbözik is, az emberi kapcsolatok, a család és a barátság fontossága mindkettőnk számára alapvető, meghatározó értékek.  

B. N.: Lacival nagyon jól kiegészítjük egymást, jól tudjuk egymást kezelni, ismerjük a másik dilijeit, hülyeségeit. Együtt nevelkedtünk, rengeteg időt töltöttünk együtt. Mindkettőnk számára ugyanazok a dolgok fontosak az életben, és innentől kezdve, ha ezek megegyeznek, akkor a kisebb különbségeken, a különbözőségeken nem akadunk fenn, hanem átsiklunk ezek felett.

B. L.: Köztünk jellemzően nincsenek nézeteltérések, abszolút jól működik a kémia. Megtanultunk bánni egymással, ha valakik, mi igazán ismerjük egymást. Ráadásul jól tudunk együtt dolgozni. Ehhez persze az is kell, hogy egy ilyen összetartó csapatban zenéljünk.  

B. N.: Igyekszünk a munkán kívül is minél több időt együtt tölteni. Most az új közös hobbink a hullámszörfözés, télen pedig snowboardozni, meg síelni járunk. De ha éppen nem csinálunk semmit, „csak” a kertben sütkérezünk, akkor is jól érezzük magunkat egymás társaságában.  

Sokat változtatok az elmúlt években?

B. L.: Nyilván változtunk, de csak olyan tulajdonságokban, amilyenekben az emberek többsége változik 20 és 30 éves kora között. Az értékrendünk nem változott. Mások lettek a lehetőségeink, és mások lettek az eszközeink arra, hogy elérjük a céljainkat. Már sokkal több tapasztalat van a hátunk mögött, ilyen szempontból nyilván változtunk, de az alapértékekben, abban, hogy mindkettőnknek továbbra is ugyanolyan fontos a család és a lelki egyensúly, a legkevésbé sem. Ez az, ami ennyi év után is előre tud vinni, és ami miatt azt tudjuk mondani, hogy mindent időben kaptunk, és hogy pont annyi feladatot adott, annyi kihívást „helyezett” ránk az élet, amennyit mindig teljesíteni tudtunk.  

B. N.: Emellett zeneileg abszolút nyitottak maradtunk, tehát továbbra is mindenevő csávóknak valljuk magunkat. A mai napig bátran kísérletezgetünk, és olyan zenét csinálunk, amilyet szeretünk, amilyeneket mi is hallgatunk, és amelyek kellőképpen inspirálnak bennünket. Azért is jó, hogy megőrizzük a nyitottságunkat, mert mindig fúj valami újat felénk a szél, és ha azt befogadjuk, akkor abból a saját munkánkat is kihívásnak fogjuk megélni. Tehát az új dalok is mindig fel fogják pezsdíteni a vérünket, és ameddig ezt érezzük, addig mindig van tovább.  

A beszélgetésünk során többször említettétek a család fontosságát. Hogyan tudjátok összehangolni a zenész léttel járó rendszertelenséget és kiszámíthatatlanságot a magánéletetekkel? Ezt azért is kérdezem, mert tudomásom szerint már mindketten megnősültetek.

B. N.: A munka és a családi élet teljes mértékben megfér egymás mellett. Nyilván minden hivatásnak, szenvedélynek megvan az előnye és a hátránya. Valóban a mi szakmánkban a munkaidőt nem lehet behatárolni, mi nem hétfőtől péntekig, reggel 8-tól délután 5-ig dolgozunk, hanem ennél sokkal hektikusabban. Ráadásul a zenélés a hétvégeken, meg az ünnepnapokon is rengeteg időt elvesz, de úgy gondolom, hogy ha a család jól és támogatóan áll hozzá, akkor ez nagyobb nehézségek nélkül kivitelezhető. A mi esetünkben a fesztiválszezon idején, amikor a legtöbb fellépésünk van, a családtagjaink általában jönnek velünk a koncertekre, vagy legalábbis egy részükre. Ősztől tavaszig pedig az a fajta kreatív munka folyik, ami nem feltétlenül jár sok távolléttel. Mindent egybevéve, a párkapcsolaton, a családon is nagyban múlik, hogy ez az életforma mennyire tud jól működni.