Alexandrát és Tamást egy kedves ismerősöm, Bege Nóra fotográfus ajánlotta a figyelmembe, aki jelenleg művészetterapeutaként és mentálhigiénés segítőként dolgozik a Down Alapítványnál. „Nagyon szeretik egymást” – mondta Nóra kedvesen a fiatalokról, és megerősítésképpen mutatott néhány fotót is a párról. Nos, a képek magukért beszéltek…

Szandival és Tomival az otthonukban, a Down Alapítvány 2000 óta működő, rákospalotai Sarokház Lakóotthonában találkozom. A házat annak idején egy pályázat, szülői összefogás és az alapítvány segítségével sikerült megvenni, majd felújítani. Az otthont állami, valamint szponzori támogatásból és a lakók befizetéseiből tartják fent. A Sarokházban tizenkét Down-szindrómás fiatal él. Olyan fiatalok, akik felnőtté válva ugyanúgy önálló életre, saját lakásra, munkára és barátokra vágynak: arra, hogy úgy élhessenek, mint mindenki más. Egy kis segítséggel ez meg is valósítható, az alapítvány szakemberei felkészítik őket az önállóságra. Az itt lakó fiatalok a szülők és a család támogatását élvezve alakították ki saját önálló életüket. A segítőik önellátást, háztartási ismereteket, pénzhasználatot tanítanak nekik, és ha szükséges, közreműködnek minden ügyes-bajos dolguk intézésében. A támogatás mértéke a lakók képességeitől és önállóságának mértékétől függ: a lakóotthonban mindenki annyi segítséget kap, amennyire szüksége van.

„Anya, itt jó helyem lesz!”

Amíg Szandi elkészíti a teát nekem, addig párja, Tomi készségesen körbevezet a kétszintes házban. Először a földszinti tágas konyhába invitál, majd a szomszédos nappaliba, ahol felhívja a figyelmemet a falra kifüggesztett heti órarendjükre: ebből pontosan látható, kinek, mikor, mi a feladata a házimunkákat illetően. Alkalmi idegenvezetőm ezután sorra megmutatja minden itt lakó fiatal saját kis „birodalmát”, azaz egy- vagy kétszemélyes szobáját. Közben azt is megtudom, hogy a lakók maguk választották meg a szobájuk színét, berendezését, vagy magukkal hozták bútoraikat, személyes holmijukat.  

– A kék a kedvenc színem, ezért ezt választottam, másrészt nagyon vonzódom a vízhez, ezért is kék itt minden – mondja Szandi a szobájáról. Aztán a kezdetekről mesél, arról, hogy Tatabányán született, ott járt iskolába, és 20 éves korában költözött Budapestre a Down Alapítvány segítségével. – Amikor annak idején anyukámmal kerestünk megfelelő lakóotthont nekem, megnéztünk többet is, de egyik sem tetszett igazán. Aztán eljöttünk ide, beléptem a Sarokházba, és ahogy megérintettem a lépcső korlátját, odafordultam anyához és azt mondtam neki: „Anya, hidd el, itt jó helyem lesz!”. Az első pillanattól kezdve otthonosan érzem magam. Azóta itt lakom.  

Saját jövedelemmel rendelkeznek

Mi a Down-szindróma?  

Az egyik leggyakoribb veleszületett rendellenesség: minden 600. kisbaba ezzel a kromoszómahibával jön világra. Az értelmi fogyatékossággal és jellegzetes testi elváltozásokkal járó állapot kialakulásáért a 21-es számú kromoszóma a felelős, a hibás sejtosztódás következtében az érintetteknél ebből nem kettő, hanem három fordul elő minden sejtben.  

Tamás Isaszegről származik, az anyukája most is ott él. Van egy bátyja is. A fiatalember jelenleg bőrtárgy készítőként dolgozik, de nem ez az egyetlen szakmája. Az itt élő Down-szindrómás fiatalok ugyanis pályaorientációs képzésben vettek részt, melynek alapján először szőnyegszövést tanultak és megszerezték szakmunkás bizonyítványukat, majd egy második mesterség, a bőrtárgy készítő szakma rejtelmeit is elsajátították.  

– Szoktam készíteni nyakláncokat, pénztárcákat és kulcstartókat is – mutat büszkén Tomi néhányat a legkedvesebb alkotásai közül. Kettejük közül ő a kevésbé beszédesebb, mert alapvetően is nehezebben kommunikál, mint a párja.  

A Sarokház lakói közül mindenki dolgozik: van, aki külső munkahelyen, és van, aki foglalkoztatásban, de a lényeg, hogy mindenki saját jövedelemmel rendelkezik, és abból tudja finanszírozni az önálló életet. A fiatalok félrerakhatnak a keresetükből, és a tábort, a kirándulást, vagy az utazást is saját pénzből fizetik.

– Jelenleg egy étteremben dolgozom konyhai kisegítőként, emellett segítek a felszolgálóknak – mondja Szandi. – Nagyon szeretem csinálni, a kollégák kedvesek, segítőkészek és itt több lehetőségem adódik, több mindenben kipróbálhatom magam, mint a korábbi munkahelyeimen. Egyszer még a pultba is bementem, készítettem egy kávét magamnak, és amikor a szüleim is bejöttek, őket is kiszolgáltam. A munkaidő reggel fél 8-kor kezdődik, és 11-ig dolgozom, itthonról 6.10-kor szoktam elindulni, hogy odaérjek időben. Busszal megyek a Keletibe, onnan utazom 3 megállót a 2-es metróval a Deák Ferenc térre, ott pedig besétálok a Király utcába – magyarázza Szandi, aki éveken keresztül gyakorolta az önálló közlekedést, megtanulta az útvonalakat, és kezdettől fogva remekül veszi az akadályokat. Talpraesett lány, és nem csak a közlekedésben. Az otthoni feladatokból is példamutatóan kiveszi a részét, besegít a konyhai munkálatokba, emellett mindenféle házimunkát csodálatosan elvégez, és szükség esetén segít a többieknek is, például rendbe rakni a szekrényüket.

 

Bronzérmet nyert az Európa-bajnokságon

A Sarokház lakói szabadidejükben rendkívül aktívak: zenélnek, együtt kirándulnak és nyaralnak, nagyon sok kulturális programon vesznek részt, és nem utolsósorban sportolnak. Tomi korábban zenélt, aztán azt abbahagyta. Nemrég pedig karatézni kezdett, részben a párja „hatására”. A sport ugyanis egy ideje különösen fontos szerepet játszik Szandi életében, aki három éve karatézik, és már nagyon szép eredményekkel büszkélkedhet. Korábban más sportágakban is szerzett érmeket, de a karatés medál- és kupagyűjteménye több mint figyelemreméltó.

– Hetente 3-szor járok edzésre, ahol különböző formagyakorlatokat tanulunk – mondja Szandi. – Első körben megnyertem egy magyar bajnokságot, az brutál jó érzés volt, tavaly pedig a törökországi speciális Európa-bajnokságon bronzérmet szereztem. Türelem, jó egyensúlyérzék, meg sok energia – sorolja, mi minden kell ahhoz, hogy jó karatés váljon az emberből. – Az edzések testileg és szellemileg is felfrissítenek. 

 

Barátságból szerelem

Miután betekintést nyertem a mindennapjaikba, a kapcsolatukról kérdezem Szandit és Tomit. Arról, mikor és hogyan alakult ki közöttük a kölcsönös vonzalom.

– A közös történetünk 2006-ban kezdődött, amikor szakítottam a korábbi párommal – meséli Szandi. – Tomi pedig, látva a bánatomat és a csalódottságomat, felajánlotta, hogy majd ő lesz a barátom: így akart megvigasztalni. Kezdetben csak sima barátságról volt szó köztünk, egy évvel később, 2007-ben kezdtünk el járni.  

– Amikor Szandi először jött el Isaszegre az anyukámhoz, még a szomszédunknak is bemutattam őt – idézi fel Tamás a sok évvel ezelőtti kedves emléket.  

Szandit pedig arról kérdezem, mi tetszett meg neki Tomiban.  

– A humora, az, hogy jó fej, hogy segítőkész, és figyelmes – feleli. – Nem tudok rosszat mondani rá. Ami néha egy picikét zavar, az az, hogy a párom nagyon igényli a társaságomat: azt szeretné, hogy mindig együtt legyünk, ami nekem olykor egy kicsit fárasztó, mert néha vágynék egy kis egyedüllétre. De ez legyen a legnagyobb problémám (mosolyog)! Egyébként imádom őt, mert egy végtelenül kedves fiú.

Eljegyezték egymást

– Gyűrűt is vettem Szandinak – említi a kapcsolatuk egyik fontos állomását Tamás. Közben a szerelmére pillant, aki máris büszkén mutatja az ujján lévő gyönyörű gyűrűt.

– 2009. november 19-én tartottuk az eljegyzésünket egy étteremben – veszi vissza a szót Szandi. – Az ünnepségen sokan voltunk, a Sarokház lakói, a segítők, anyukám, meg a bátyja és Tamásnak az anyukája. A gyűrű ott lapult Tomi zsebében egy kis tokban. Megható volt az egész! – teszi hozzá Szandi, és azt is elárulja, hogy az eljegyzési tortájukon egy ifjú párt, vőlegényt és menyasszonyt ábrázoló marcipán figura volt.

Elmondásuk szerint az a legkedvesebb közös programjuk, amikor kettesben el tudnak menni sétálni, vagy beülnek egy olyan kávézóba, étterembe, ahol egymást megvendégelik. Ez utóbbi azért is fontos számukra, mert mindkettőjüknek van keresete, és így az ilyen alkalmakkor meg tudják hívni egymást.

– Karácsony előtt süteménysütő versenyt rendeztünk, ahol Tomival együtt készítettünk aszalt gyümölcsös, csokoládés, cukormázas süteményt, a tetején tejszínhabbal: meg is nyertük vele a versenyt – említ egy újabb közös élményt Szandi.

– A zsűri pontozta a süteményeket, nekünk adták a legtöbb pontot – meséli Tomi. – Oklevelet is kaptunk, közöset.

– Meg két fakanalat – jegyzi meg Szandi nevetve. – Egyébként Valentin-napra is sütöttünk tortát, mert azt a napot mindig megünnepeljük.

– Mindig megajándékozzuk egymást szerelmes verssel, vagy valamilyen aprósággal – újságolja Tamás.

„Mindig levesz a lábamról”

A segítőjük elmondása szerint mindketten nagyon romantikusak, de Tamás különösen az. Imád meglepetést készíteni a párjának, rendkívül hűséges, és nagyon fontos számára a szerelme. A tenyerén hordozza, mindenben kiszolgálja őt, segít neki, amiben csak tud. Amikor a pandémia idején Szandi covidos volt és sokat betegeskedett, Tamás féltőn és gondosan ápolta őt, úgyhogy hihetetlenül figyel rá.

Amikor azt kérdezem a fiataloktól, hogy vitatkozni, veszekedni szoktak-e, Tomi kapásból rávágja a választ.

– Nem szoktunk – jelenti ki határozottan, miközben szerelmesen a párjára néz.

– De igen, szoktunk, hülyeségeken szoktunk összeveszni, Mucikám – helyesbít Szandi. – Persze, hogy szoktunk veszekedni, de időnként édes a békülés. Nem tudok rá haragudni, mert egyszerűen bűbájos, és mindig levesz a lábamról. Olyan cuki, hogy legszívesebben itt és most megcsókolnám! A párom már 15 éve az életem része, mi azóta összetartozunk. Tomiban megtaláltam a másik felemet.