Annak idején végzős gimnazistaként döntötte el, hogy az orvosi egyetemre jelentkezik.

Dr. Horváth Zsolt

– A pályaválasztást illetően nem volt határozott elképzelésem – meséli Dr. Horváth Zsolt. – Azt tudtam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, ezzel együtt, amikor jelentkeztem az orvosira, nem voltam meggyőződve róla, hogy a választásom egy életre szól majd. Ráadásul biológiából és fizikából kellett felvételiznem, ami nem kis kihívást jelentett, de végül sikeresen vettem az akadályokat. Az orvosi egyetemet Debrecenben végeztem. A hatodik évben, a szakmai gyakorlatunk keretében megfordultunk több kórházi osztályon, és mindenhol 3 hónapot töltöttünk. Ebben az időszakban fogalmazódott meg bennem, hogy gyermekgyógyász leszek. Igazából ebbe a döntésbe már a feleségem is „belejátszott”. Katival évfolyamtársak voltunk az egyetemen, és ő leendő orvosként kívülről, külső szemmel figyelte, hogyan kommunikálok a beteg gyerekekkel. Látta, amit egyébként én is éreztem, hogy mennyire megérint a törékenységük, az elesettségük, és hogy nagyon könnyen szót értek velük.  

„A jövőben csak ezzel szeretnék foglalkozni”

– Az egyetem végén, a szigorló év előtt Katival összeházasodtunk, és a végzés után mindketten Nyíregyházán, a megyei kórházban kezdtünk dolgozni. A feleségem szemészként, én pedig a gyermekosztályon helyezkedtem el. A házasságunk első 7 évében nem született gyermekünk, pedig nagyon vágytunk rá. Ebben a helyzetben, miközben pályakezdő gyermekgyógyászként végigjártam a különböző osztályokat, különös vonzalmat kezdtem el érezni az újszülöttek iránt, illetve azok iránt a babák iránt, akik a vártnál korábban, idő előtt jöttek a világra, de még éretlenek, erőtlenek, és az ő kis magányukban, elesettségükben szívszorítóan, ugyanakkor szívet melengetően küzdenek az életükért. Láttam az érintett szülőket, akik megtörten keresték a kapaszkodókat ebben az embert próbáló helyzetben, és én, aki akkor már nagyon vágytam a szülőségre, afféle lelki rokonságot éreztem velük. Nagyon gyorsan elköteleződtem az újszülöttek és koraszülöttek ellátása, a neonatológia, vagyis az újszülöttgyógyászat mellett, és gyakorlatilag a szakvizsgáig már minden időmet vagy egészséges újszülöttekkel, vagy koraszülöttekkel töltöttem. 2003-ra pedig megfogalmazódott bennem, hogy a jövőben csak ezzel szeretnék foglalkozni, úgyhogy 4 év után úgy döntöttem, csatlakozom a Debreceni Egyetem Neonatológia Tanszékéhez, ahol teljesülhetett ez a vágyam. És ami még nagyon érdekesen alakult: időközben a feleségem várandós lett, és aznap, amikor utoljára dolgoztam Nyíregyházán, amikor ott lezártam az életemnek egy szakaszát, megszületett az első gyermekünk, Andris.

„Sikerélményből jóval több jutott”

"Különös vonzalmat kezdtem el érezni azok iránt a babák iránt, akik idő előtt jöttek a világra, és akik az ő kis magányukban, elesettségükben szívszorítóan, ugyanakkor szívet melengetően küzdenek az életükért."

Horváth doktor 2003 és 2019 között a Debreceni Egyetem intenzív koraszülötti részlegén dolgozott. 

– Nagybeteg újszülöttekkel, koraszülöttekkel, újraélesztett babákkal is foglalkoztam, és sokféle tevékenységbe bekapcsolódtam – magyarázza. – Nagyon szép időszaka volt a pályámnak, miközben sok szomorúságot is megéltem. A koraszülött intenzív osztályon egy évben 15 babát veszítettünk el, tehát nagyon sok gyásznak is a részese voltam. De szerencsére sikerélményből jóval több jutott. Ráadásul olyan szerencsésen alakult a pályám, hogy 2003-tól olyan évek következtek, amikor a koraszülöttek túlélési arányát illetően jelentős és figyelemre méltó javulás állt be. Az 500 gramm feletti (a 24. terhességi hétre vagy azután született) babák több mint 90 százaléka életben maradt, tehát nagyon ritkán veszítettünk el gyermeket. Az 500 grammnál kisebb súlyúaknál, tehát a 22-23. hétre született piciknél pedig a túlélési arány 50 százalékra emelkedett. Egy rendkívül elhivatott, összetartó csapattal, beleértve a kiválóan képzett nővérgárdát, meggondolt műszerkiválasztással, folyamatosan fejlődő technikai háttérrel nagyon szép eredményeket értünk el. A 2003 és 2006 közötti időszakban a mi osztályunk országos szinten kiemelkedett ezekben a kedvező mutatókban, később a csecsemőhalálozás, az újszülöttkori halandóság aránya szerencsére az egész országban pozitív irányban változott.  

Váratlan fordulat

Dr. Horváth Zsolt a 2010-es évet élete egyik fordulópontjának tekinti.

– Hetedik éve dolgoztam az osztályon, amikor a negyedik gyermekem a 30. terhességi hétre, Down-szindrómával született, másfél kilósan, császármetszéssel.  

Vajon szülőként és elismert neonatológusként hogyan élte meg a történteket?

– Ami a koraszülöttséget illeti, biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy a kisfiam jó kezekben van az osztályunkon, és számomra végtelen megkönnyebbülést jelentett, amikor a kollégáim világra segítették – mondja Horváth doktor. – Aznap én voltam az ügyeletes orvos, ettől kezdve nekem megadatott, hogy a kórházban töltött hetekben a kisfiam kezelőorvosa lehettem, és ennek köszönhetően még több időt tölthettem vele. Abban a pillanatban, amikor először a mellkasomra tettem Petit, éreztem, hogy igazából neki is ez a közelség fontos, és már abban az időszakban nagyon szoros kapocs alakult ki közöttünk. Addig is elkötelezett híve voltam annak, hogy vonjuk be a szülőket az intenzív osztály életébe, gyermekük ellátásába, de ettől kezdve ez prioritást jelentett számomra. Eközben a feleségemnek ingáznia kellett, hiszen 3 kisgyerek várta otthon. Lelkileg nagyon nehéz időszakot éltünk át, már csak azért is, mert 3 egészséges gyermek szüleiként, dacára annak, hogy mindketten orvosok vagyunk, valamiféle bizonytalanság lett úrrá rajtunk azzal kapcsolatban, hogy mit jelent majd számunkra és a családunk számára ez a speciális helyzet. A gyerekeink, akiknek elmondtuk, természetesen a maguk szintjén, hogy miről van szó, igazán strammul viselkedtek. A nagyszülők, a családtagjaink, a barátaink és az ismerőseink is szeretetteljes elfogadással és nyitottsággal fordultak Peti fiunkhoz.

Egymásra hangolódva

A következő meghatározó fordulat 2017-ben állt be Horváth doktor pályáján.

– Tanszékünk alapítványa, az Újszülöttjeinkért, koraszülöttjeinkért Alapítvány 2017-ben elnyert egy európai uniós projektet, amelynek a szakmai vezetője lettem – magyarázza a szakember. –  Ennek keretében az Észak-alföldi Régióban sorstársakból álló mentorhálót, a megyeszékhelyeken mentorházakat hoztunk részre, a programhoz számos pszichológust, gyógypedagógust, gyógytestnevelőt, zenepedagógust alkalmaztunk, akik már az osztályon, majd a hazabocsátásuk után is a koraszülött családok rendelkezésére álltak. Mindeközben a Melletted a helyed Egyesület 2018-ban egy nemzetközi kongresszust szervezett, amelyen Dr. Inga Warren brit szakember a fejlődéstámogató és családközpontú koraszülött ellátásról, valamint az azt megalapozó FINE képzésről tartott előadást. Ez a program az egyik legelterjedtebb képzési program világszerte a koraszülött és újszülött intenzív osztályokon dolgozó szakemberek számára. Akkor és ott mindannyiunk számára egyértelművé vált, hogy a koraszülöttek akkor fejlődhetnek harmonikusan és kiegyensúlyozottan, ha érzik az édesanyjuk vagy az édesapjuk folyamatos jelenlétét, tehát ha a szüleik minél több időt tölthetnek velük-mellettük a kórházban, és az ápolásukba is bekapcsolódnak. Az előbb említett pályázat keretében valósult meg a FINE1 és FINE2 képzés Debrecenben és Nyíregyházán, melyen a Koraszülött Intenzív Osztályon (PIC) dolgozók nagy többsége részt tudott venni.  

“A baba és a szülő egymásra hangolódása kulcsfontosságú a gyermek későbbi kognitív, társas és érzelmi, valamint idegrendszeri fejlődése szempontjából.”

– A baba és a szülő egymásra hangolódása kulcsfontosságú a gyermek későbbi kognitív, társas és érzelmi, valamint idegrendszeri fejlődése szempontjából. Nyilván többen hallottak már az úgynevezett kengurumódszerről, amikor a babákat teljesen pucéran odatesszük az anyukájuk/apukájuk csupasz mellkasára, betakargatjuk őket, ők pedig órákon keresztül a mamájukon/papájukon fekszenek, miközben hallják a szívverését, a hangját, érzik az illatát, és láthatóan csodásan vannak... A szakemberek abban tudják támogatni a szülőket, hogy bevonják őket a gyermekük ellátásába. Ha az anyuka/apuka részt vesz a baba körüli ápolási és gondozási feladatokban, akkor megtanulja megfigyelni és értelmezni, jobban megérteni a baba viselkedését, reakcióit, jelzéseit, igényeit. Ezáltal magabiztosabbá válnak, kevésbé aggódnak, szoronganak.    

Komplex segítség a családoknak  

Horváth doktor 2019-ben munkahelyet váltott, és a koraszülött-, újszülött- és gyermekrehabilitáció és -fejlesztés területén kezdett dolgozni.  

– Egy koraszülött és Down-szindrómás gyermek szülőjeként, valamint orvosként is többször megfogalmazódott bennünk a feleségemmel, milyen jó lenne létrehozni egy olyan korai fejlesztőközpontot, ahol az érintett szülők nemcsak sorstársakkal találkozhatnak, hanem olyan szakemberekkel is, akik folyamatosan figyelemmel kísérik a gyermek fejlődését. Időközben sikerült felvenni a kapcsolatot a Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálattal, akiktől nem állt távol az az elképzelés, hogy egy intézményt alapítsanak a Hajdú-Bihar megyében, illetve az Észak-alföldi régióban élő gyermekek fejlesztéséhez, gyógyításához. Miután az elképzeléseink nagyon sok ponton találkoztak, és miután kidolgoztunk egy szakmai programot, az együttműködésünk olyan jól alakult, hogy a Szeretetszolgálat 2019. szeptemberében megalapította a Szent Lukács Görögkatolikus Korai Fejlesztő és Gyermekrehabilitációs Központot, amelynek a vezetője lettem. A központunkban 300-400 koraszülött és más okból speciális fejlődésmenetű gyermek komplex rehabilitációja folyik, járóbeteg szakellátás formájában.

– A covid időszak alatt is teljes kapacitással dolgoztunk – teszi hozzá a neonatológus. – A pandémia idején, 2021-ben tettem egy kitérőt: mivel a koraszülött intenzív kezelésben kellő jártasságot szereztem a lélegeztetésben, és jól ismertem a gépeket, néhány hónapra beálltam dolgozni a felnőtt intenzív osztályra. Ezt a kórházi akciót leszámítva, 2019 őszétől járóbetegekkel foglalkozom. Az indulás óta közel 6000 családnak nyújtottunk segítséget Hajdú-Bihar megyében, illetve az Észak-alföldi régióban. Nemrég pedig Szent Lukács Görögkatolikus Integrált Gyermekrehabilitációs és Szociális Központ-ra változott a nevünk, mert a Szeretetszolgálat európai uniós támogatásból 9 ingatlant vásárolt. Ezekben az otthonokban a projektnek köszönhetően mintegy 60, részben a koraszülöttségéből adódóan enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékos, látássérült, valamint mozgásszervi fogyatékossággal élő fiatalt szeretnénk felkészíteni az önálló életre.  

„Zsolti, ez az ív csodálatos!”

A szakember szerint azt, hogy a babák ledolgozzák-e a kezdeti hátrányokat, döntően a Koraszülött Intenzív Centrumban (PIC) történő kezelésük és utógondozásuk határozza meg, azonban számos pszichológiai tényező is hozzájárul a későbbi teljes gyógyuláshoz.

“Nagyon fontos, hogy a veszteségérzés, annak a fájdalma, hogy „korábban szültem meg a gyermekemet, és az életem egyik legfontosabb eseménye nem úgy történt, ahogy azt elterveztem”, ne menjen át állandó szomorkodásba, szorongásba, hanem a lelki fájdalmon, az óhatatlan feszültségeken túljutva, csapjon át örömteli, felszabadult bizakodásba, amiben a szakemberek rengeteget segíthetnek.”

– Ha egy kisbaba 400 grammal született a 22-23. hétre, emellett még agyvérzést is kapott, és esetleg az egyik szemére nem is lát, akkor ezek a problémák és hiányosságok komoly eltéréseket okozhatnak a gyermek fejlődésmenetében – magyarázza Horváth doktor. – Ugyanakkor, ha egy baba a várandósság 32-33. hetében jön a világra, azt gondolom, hogy a megfelelő utógondozással és nagy odafigyeléssel az óvodáskor elejére behozhatja a kezdeti hátrányokat. A lényeg, hogy lehet és van is mit tenni, és amellett, hogy a koraszülött intenzív osztályokon egyre biztatóbb eredményeket érünk el, a szülőknek is meg kell erősödniük lelkileg és önbizalomban is. Nagyon fontos, hogy a veszteségérzés, annak a fájdalma, hogy „korábban szültem meg a gyermekemet, és az életem egyik legfontosabb eseménye nem úgy történt, ahogy azt elterveztem”, ne menjen át állandó szomorkodásba, szorongásba, hanem a lelki fájdalmon, az óhatatlan feszültségeken túljutva, csapjon át örömteli, felszabadult bizakodásba, amiben a szakemberek rengeteget segíthetnek. A saját példámon keresztül láttam, mennyi mindenben segíthet a terapeuta azzal, hogy megtanított örülni annak, hogy észreveszem és látom a fiam fejlődését. Ugyanis, eleinte, én, mint egy rossz nyomozó-orvos, folyamatosan a hiányosságokat, az elmaradásokat kerestem a saját gyerekemnél, míg a gyógytornász vagy gyógypedagógus szakember megrajzolta-felvázolta nekem a gyermekem fejlődésének az ívét, és azt mondta: „Zsolti, ez az ív csodálatos! Gyönyörűen fejlődik, hidd el, ennek pontosan ebben az ütemben kell haladnia”. Én pedig elhittem neki.  Megtanultam együtt örülni és nevetni velük, és amikor már a kisfiammal otthon játszottunk, olyan energiák szabadultak fel a családban, ami megsokszorozta annak a pár órás terápiának is a hatékonyságát, amit hétközben igénybe vettünk. Nyilván időbe telik, mire az érintett szülők túljutnak a kezdeti sokkon, a szakemberek ebben is nagyon sokat segíthetnek. Egyébként ezért is rendkívül népszerűek a Koraszülöttek világnapja alkalmából szervezett programok, ahol az érintett szülők sorstársakkal találkozhatnak.

„Mindenkinek kellett engedményt tennie”

Amikor azt kérdezem Horváth doktortól, hogy elkötelezett neonatológusként, valamint négygyermekes édesapaként hogyan tudta összehangolni a hivatását és a nagycsaládos életet, elmosolyodik.

– Amikor a negyedik gyermekünk világra jött, a feleségemmel teljes egyetértésben úgy gondoltuk: nem az történt, hogy egy előjogokkal rendelkező gyermekünk született. Tehát az első alapszabály az volt, hogy azt nem tehetjük meg, hogy nem kap minden testvér egyformán – meséli. – Sokat egyensúlyoztunk és „birkóztunk” azért, hogy a családi életünket gördülékenyen működtessük, és ehhez mindenkinek kellett engedményt tennie, ahogy mi, szülők is elengedtünk bizonyos dolgokat. Én például addig koraszülött mentőn is dolgoztam, emellett időnként más kórházak szülészeti és koraszülött osztályán helyettesítettem, konferenciákra jártam: ezekből a tevékenységekből vissza kellett vennem. A feleségem a teljes állását feladva részmunkadős lett, és miután a külvárosba költöztünk, a gyerekek is úgy választották meg a különóráikat, hogy azok a környéken legyenek, ahová gyalog, biciklivel, vagy később autóbusszal önállóan is eljuthatnak. Amellett, hogy sok közös családi programot szerveztünk, a feleségemmel mindketten törekedtünk arra, hogy a gyerekeinkkel egyenként, külön-külön is töltsünk együtt minőségi időt.  

„Évekig kerestük az egyensúlyt”  

– A nagyobbik fiam, Andris, 20 éves és orvostanhallgató, a 18 éves Luca lányom pedig gyógypedagógusnak készül – mondja Horváth doktor büszke édesapaként. – Bori lányunk 15 éves, ő most kezdte a középiskolát. A legkisebb gyerekem, Peti 13 esztendős, és nagyon stramm srác. Zongorázik a színes kotta módszerrel, a Loki Különleges Akadémiáján focizik, sőt amerikai futballt is játszik. Végtelenül ügyes, kedves fiú, igazi társasági ember, nagyon kiegyensúlyozott egyéniség, akiben ugyanannyi örömünk van, mint a testvéreiben. Szülőként rendkívül sokat tanultam a gyerekeimtől, és az évek során nagyon sokat formálódtam.  

– Igaz, hogy évekig kerestük az egyensúlyt a családi életünkben, és úgy is tűnt, hogy egy Down-szindrómás gyermekkel áldozatot vállalunk, de mindenből épültünk, mert senki nem vállalt akkora áldozatot, hogy az frusztrációt okozott volna, vagy veszélyeztette volna a családunk egységét. Ebben rengeteget segítettek a gyerekek, meg a nagyszülők is, akik bátorítottak, jöttek, és átvállaltak a terhekből. Így a feleségemmel kettőnkre is mindig tudtunk időt szakítani, a közös életünknek ezt a fontos „hozzávalóját” is meg tudtuk őrizni.  

– Mindig keresem az alkalmat, hogy elmondhassam az elkeseredett sorstársaknak: annak idején, amikor a koraszülött, Down-szindrómás kisfiam a világra jött, én sem voltam kevésbé reményvesztett és kétségbeesett, mint most ők. A feleségemmel mi is átéltünk komoly mélypontokat, amikor minden omolni látszott. Akkor és ott csak azt tudtam, hogy mindent, amiben hiszek, elveszítek, ha nem vállalom ezt a helyzetet, és ha hátat fordítok a vélt vagy valós nehézségeknek. Azt nem tudtam, hogy nyerek-e valamit ezzel a szemlélettel, de úgy álltam hozzá, hogy az életet élni kell, menni kell tovább, aztán majd meglátjuk. Akkor egy darabig nem örültem semminek, de ezen az állapoton túljutva boldog és büszke családapaként már megint mindennek tudok örülni.