Legutóbb tavaly júniusban találkoztunk, nem sokkal azután, hogy az akkor 16 hónapos kislányod mellé megérkezett a kisfiad. A feleségeddel akkor tanultátok a kétgyermekes mindennapokat, és ahogy mesélted, elég kemény időszakot éltetek. Másfél év elteltével most könnyebben veszitek az akadályokat?

– Az igazat megvallva most is nagyon nehéz, mert amellett, hogy a gyerekeink elmondhatatlanul sok örömöt adnak, Dórival jelenleg is rendkívül fárasztó és embert próbáló időszakot élünk. Főképp azért, mert gyakorlatilag alig tudunk négyesben lenni. Javarészt a feleségem van a gyerekekkel, és egyedül kell helytállnia egy igencsak kimerítő helyzetben, mert össze sem lehet hasonlítani az egy-, illetve a kétgyermekes szülői lét kihívásait. Nagyon kevés segítséget tudunk igénybe venni, időnként a feleségem anyukája tud besegíteni, de gyakorlatilag Dórival csak egymásra számíthatunk, úgy, hogy ő sem számíthat rám igazán, mert állandóan dolgozom. Emiatt iszonyatosan nehéz most, mert én is fáradt vagyok, és ő is rendkívül kimerült. Tudom, hogy ez nem csak velünk van így: nyilván azok a szülők, akik hasonló cipőben járnak, tehát a gyerekeik között ilyen kicsi a korkülönbség, dolgoznak, és próbálják ügyesen menedzselni az életüket, pontosan tudják, miről beszélek. Tehát nem gondolnám, hogy az, ami velünk történik, kuriózum, de az biztos, hogy nálunk nehezített a pálya.  

Gondolom, azért is, mert a hivatásodból adódóan nem fix munkaidőben dolgozol, mi több, énekesként, zenészként meglehetősen rendszertelen életet élsz.

– Ráadásul idén elindítottam a saját vállalkozásomat: nyitottam egy kézműves fagylaltozót és specialty kávézót Szobon, és annak érdekében, hogy ez jól működjön, muszáj a lehető legtöbbet jelen, tehát az üzletben lennem. Közben zenészként nyilvánvalóan koncertezem, fellépésekre járok. Az adventi időszak kifejezetten jól is sikerült a visszafogottabb nyár után, de ettől még otthon nem lesz könnyebb a helyzet, és sajnos a gyerekek is megérzik, ha kevés időt tudok velük tölteni. Időközben a feleségem is elkezdett visszatérni a munka világába, és coachként, kineziológusként, valamint természetgyógyászként a saját dolgaival foglalkozni, ami azt jelenti, hogy azokra az 5-6 órákra, ameddig ő távol van, nekem kell szabaddá tennem magam. Amit természetesen megteszek, csak közben folyamatosan azon kattog az agyam, hogy igazából „nekem most is dolgoznom kellene”, mert rengeteg olyan operatív és adminisztratív feladat van, ami rám vár, amit muszáj megcsinálni, és amit, ha úton vagyok, nem tudok elvégezni. Ha viszont otthon „veszem elő” a munkát, akkor meg lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem a gyerekekkel foglalkozom. Korábban is voltak már feszített időszakok az életemben, de a mostanihoz hasonlót még nem tapasztaltam. Azt gondolom, hogy soha életemben nem voltam még ennyire csúcsra járatva, és bár abszolút érzem, hogy ez nem egészséges, azzal is tisztában vagyok, hogy pillanatnyilag nem tudok mit tenni. Most ebben a helyzetben kell helytállni, és a feleségemmel igyekszünk úgy megszervezni a mindennapjainkat, hogy a gyerekeink, akiket imádunk és akik a legfontosabbak számunkra, a lehető legkevesebbet érezzék ebből a hajszoltságból és a túlfeszített időszakból. Nagyon bízom abban, hogy a két ünnep között csendesebb, fesztelenebb, pihentetőbb napok várnak ránk, mert most nagy szükségünk van egy kis nyugalomra.  

Művészemberként mi motivált abban, hogy belevágj egy vendéglátós vállalkozásba?

– Úgy éreztem, hogy lépnem kell: szerettem volna függetleníteni magam attól az állapottól, hogy teljes mértékben ki legyek szolgáltatva a zenei piac változásainak. A pandémia óta, valamint az energiaárak változásának következtében jól érzékelhetően csökkent a rendezvények száma, és nincs annyi koncertünk, amennyi biztosítaná a megélhetésünket. Kétgyermekes édesapaként és családfenntartóként úgy éreztem, kezdenem kell valamit azzal az egyébként nem túl sok megtakarított pénzemmel, amit eddig sikerült összegyűjtenem, és bevállaltam, hogy még többet dolgozom azért, hogy pár éven belül a mostaninál kiszámíthatóbb, stabilabb és nagyságrendekkel jobb megélhetést tudjak biztosítani a családom számára. Ilyen szempontból is jó döntést hoztam, mert így a zenei karrieremről „lekerült a gazdasági nyomás”. Bár eddig sem a pénz motivált abban, hogy zenészként mire mondok igent, és mire nem, de azért nagyon nem mindegy, hogy csak a zenélésből kell megélnünk és folyamatosan ki vagyok téve annak a bizonytalanságnak, hogy hívnak-e fellépni, vagy sem, vagy pedig azt mondhatom, hogy ha hívnak, az nagyon jó, és örömmel teszek eleget a felkérésnek, és a zenélésből befolyt bevételt szépen félreteszem, mert egyébként a vállalkozás biztosítja a megélhetésünket. Mindehhez persze ki kellett tanulnom egy új szakmát, amiben most is folyamatosan igyekszem fejlődni. Fontosnak tartom, hogy vezetőként mindent a lehető legjobban tudjak megcsinálni, mert szeretnék jó példával járni az alkalmazottaim előtt, és azt szeretném, ha látnák, hogy amit tőlük kérek, azt én is meg tudom csinálni, és nem csak szövegelek róla.  

Ha visszatekintesz a mögötted álló hónapokra, elégedett vagy azzal, ahol az új szakmádban most tartasz?

– Nyilván mindez rengeteg munkát jelent: aki vállalkozásra adja a fejét, az pontosan tudja, hogy mindig történik valami váratlan, és mindig akadnak megoldandó feladatok, de az, hogy nagyon szeretem ezt csinálni, mindenképpen jó alapot ad az egészhez. Az emberek/vendégek visszajelzése pedig megerősít abban, hogy ha időnként kihívást is jelent egy-egy szituáció, jó úton járok. Ugyanúgy, ahogyan ezt zenészként is sokszor tapasztalom. Mert persze, időnként küzdelmes és próbatételekkel teli a pályánk, de amikor a koncerten látom és érzem, hogy a közönség érti, amit csinálok, és tetszik neki, akkor az, még ha adott esetben kevesen is vannak, hatalmas boldogsággal tölt el. Ad egy kis reményt arra, hogy talán van még értelme művészi felfogással átitatni a zenét, és nem csupán úgy írni a dalokat, hogy mindenképpen valami trendi dolog süljön ki belőle, amiből aztán majd ömlik a pénz. Nekem nem mindegy, hogy milyen a zeném, és az sem, hogy zenészként hogyan keresem meg a pénzt. És ez abszolút igaz a fagylaltozóra-kávézóra is. Nem véletlenül a lehető legjobb minőségű alapanyagokat választom, és a kiegészítő termékeink is csak és kizárólag csúcsminőségűek lehetnek. Ebből nem engedek, és úgy érzem, hogy megéri ragaszkodni a minőséghez, mert az első évet alapvetően sikeresnek mondhatom, még úgy is, hogy egy fillért nem költöttem marketingre. A vendégeinknek köszönhetően szájról-szájra terjedt a jó hírünk, és egyszer csak azt vettük észre, hogy az egyébként végtelenül gyenge nyár ellenére nagyon sokan visszatértek hozzánk.

Olvastam, hogy a fagylaltozód-kávézód a nagymamád leánykori nevét viseli. Ez az ötlet honnan jött?

– Számomra nagyon fontos, hogy mindenhez, amibe belefogok és ami a nevemhez köthető, legyen valamilyen személyes kapcsolódásom, kötődésem: innentől kezdve a névválasztás igazából nem volt kérdés. Az apai nagymamám a legfontosabb ember volt az életemben, a legcsodálatosabb, legtisztább ember, akit valaha ismertem. Az ő lánykori neve Rádai volt, ami szerintem rendkívül elegánsan cseng (mosolyog). Egyébként most egy kis pauza következik, mert február közepéig-végéig egy kis pihenőt tartunk, addig szünetel az üzlet. Addig megalapozom a jövő évi zenei projektjeimet, illetve folyamatosan agyalok azon, hogy mi mindennel dobhatnánk még fel a fagylaltozó-kávézót annak érdekében, hogy még jobbak legyünk, és még többen látogassanak el hozzánk. Amellett, hogy kulturális programokat, kisebb koncerteket, zenés esteket is szervezünk ott helyben. Ezt a jövőben is szeretnénk folytatni, mert hál’ istennek, van rá igény, aminek különösen örülök.  

A felsorolt temérdek elfoglaltságod közepette hogyan tudtál ráhangolódni – rá tudtál-e egyáltalán – az ünnepekre?

– Idén sajnos nem nagyon volt időm ráhangolódni a karácsonyra. Úgy gondolom, hogy december 24-én reggel fogom behúzni a féket, és nálam az igazi ráhangolódás akkor fog beindulni, amikor a feleségemmel elkezdjük főzni a saját kis karácsonyi menünket, amikor ünneplőbe öltöztetjük Lénát és Ármint, és amikor látjuk az örömteli mosolyukat. Az ünnepi hangulat pedig reményeim szerint akkor fog „a tetőre hágni”, amikor szenteste a gyerekek elaltatása után Dórival nekiülünk társasjátékozni a karácsonyi fényekben. Alig várjuk! December 25-én a feleségem családja érkezik hozzánk, másnap pedig mi megyünk haza, Győrbe. Apukámnál lesz az ünnepi ebéd, utána az öcséméknél a vacsora, és aztán jövünk haza. Bízom benne, hogy az utána következő napokban tényleg lesz lehetőségünk egy kicsit lelassulni, elcsendesedni és nyugiban együtt lenni a gyerekekkel. Léna és Ármin most még mindketten kicsik ahhoz, hogy felfogják, megértsék ennek az ünnepnek a jelentőségét, majd csak az elkövetkező években jönnek azok a karácsonyok, amikor majd ők is átérzik már ennek az ünnepnek a különlegességét, a hangulatát, és amikor már kíváncsian várják, mit hoz nekik a Jézuska.  

Volt-e olyan karácsony az életedben, amely valami miatt különösen emlékezetes maradt számodra?

– Nálam az ünnep hangulata, varázsa szintén a nagymamámhoz kötődik. Amióta ő elment, már nem tudok azzal a gyermekkori rajongással gondolni a karácsonyra, ami egészen 30 éves koromig meghatározta az ünnephez való viszonyomat. Gyerekkoromtól kezdve nálunk szent és sérthetetlen tradíció volt, hogy a szentestét a nagymamánál töltjük. Amíg nem volt tartós párkapcsolatom, addig ez a szokásunk magától értetődő volt, később pedig Dóritól azt kértem, hogy legyen kedves elfogadni ezt a családi hagyományunkat. Hozzátettem, nem haragszom meg, ha nem tölti velem a szentestét, de nekem haza kell mennem, és a „haza” a nagyszülői házat jelentette. Ezt akkor is így csináltuk, amikor a mama már idős volt és már egy kicsit noszogatni kellett, hogy készítse el a karácsonyi menüt, de végül mindig elkészítette. Akkor is, amikor egyébként már nem főzött, pontosabban csak évente egyszer, karácsonykor. Akkor viszont zseniálisan és utánozhatatlanul, mert az ő régi sütőjében egészen máshogy, valahogy sokkal finomabban sült meg minden. Nálunk a karácsonyi menü mindig ugyanaz volt, sosem változtattunk rajta, mert nekünk ez az ünnep a kiszámíthatóságról és a tradíciókról szólt. Számomra a nagyszülői ház jelentette a karácsonyt, és nemcsak gyerekkoromban, hanem egészen addig, ameddig a mama élt. A halála után számomra az ünnep elveszítette a régi varázsát. A mama úgy ment el 2020 decemberében, nem sokkal karácsony előtt, hogy már nem tudta megvárni, hogy Léna baba 2021 januárjában megszülessen. A következő pedig már az első karácsonyunk volt Lénával, aki 11 hónaposan még nyilván nem sokat fogott fel az ünnepből, mégis az ő léte és a jelenléte új perspektívát adott nekem. Számomra akkor és ott átlényegült, új értelmet nyert a karácsony. Talán az volt a szerencsém, hogy nem kellett több éven keresztül úgy karácsonyoznom, hogy az ünnep már a legkevésbé sem azt jelenti számomra, amit korábban jelentett. Ha a gyerekeim később születtek volna, akkor biztos vagyok benne, hogy elmúlt volna, de legalábbis lényegesen megkopott volna a varázsa.

Így viszont, ahogy te is mondtad, szülőként másféle értelmet nyert az ünnep.

– Valóban, és bízom abban, hogy ha a régi érzések már nem is térnek vissza, bele fogok tudni szeretni abba is, amit a gyerekeimnek jelent majd a karácsony. Nyilván az már egy másik fajta ünnep-élmény lesz, valamelyest más érzelmi töltettel, de az is ugyanolyan fontos lesz. Ez hamarosan meg is fog történni, mert ahogy a gyerekek nagyobbak lesznek, egyre jobban megértik majd, mit jelent az advent, a várakozás, a készülődés, a lakás kicsinosítása, az elcsendesedés. Most úgy képzelem el, hogy pár év múlva karácsonykor négyen együtt bekuckózva, forró csokit kortyolgatva meséket nézünk a karácsonyfa mellett (később pedig majd jó filmeket), aztán pedig társasjátékozunk a gyerekekkel. Idén pedig azt fogom nagyon szeretni a karácsonyban, hogy látom majd Ármint a legombolt gallérú ingjében, a kantáros nadrágjában és a svájci sapkájában, hogy Léna is szép ruhát húz, és ilyenkor Dórival mi is az alkalomhoz illően öltözünk fel. Nyilván ezek csak a külsőségek, amik azt jelzik, hogy ez a pár nap más, mint a többi. Fontosnak tartjuk, hogy teremtsünk a gyerekek számára egy ünnepi világot, hiszen rajtunk múlik, hogy milyen a karácsonyuk, milyen élményekkel gazdagodnak, mert erre fognak majd emlékezni akkor is, ha mi már nem leszünk.