Egy nagyon szívbe markoló, és elsőre ijesztőnek tűnő eset azonban ráébresztett arra, hogy én mindenképpen szeretnék ennek a témának szentelni legalább egy blogbejegyzést. 

Az én Krauszom első ránézésre egy mufurc… Második ránézésre is… De aki elég türelmes és van kedve, ideje kivárni, hogy megnyíljon, az rájöhet, hogy ő valójában olyan, mint Shrek. Na jó, nem zöld, és nem is csúnya, de bizonyos értelemben egy ogre. Viszont akit beenged a „mocsarába”, az biztonságban van, és azért mindent megtesz. Hogy miért mesélem el mindezt? Mert ez az ember még számomra is tartogat meglepetéseket. A korábbi bejegyzésben már írtam, hogy a covid alatt először fordult elő, hogy teljesen egymásra voltak utalva Hannival, és nagyon összekapcsolódtak. Eddig is megvolt részéről a szerelem a lányunk iránt, de abban a pár napban történt valami, és ez a valami azóta tart, sőt napról napra erősödik. Ez egyrészről boldogság. Nagyon nagy boldogság! Imádom nézni őket. Bevallom, az is könnyebbség, hogy tudom, akkor sincs világvége, ha egyedül maradnak. Esetleg néha elmehetek csak úgy valahova. A „csak úgy” azt jelenti, hogy esetleg találkozhatok barátokkal, elmehetek megnézni egy csajos, romantikus filmet, amit a Krausz soha nem nézne meg velem… ja, azt én sem magammal ... nna, de értitek. Amikor a nagyszülők vigyáznak Hannira, akkor vagy dolgozunk, vagy kicsit kettesben vagyunk. Azt a kevés időt nem akarom másra áldozni, mert állandóan azt pampogom, hogy maradjunk azért férj és feleség is a kapcsolatban, ne csak anya és apa. De azért néha jó lenne összejönni azzal a pár megmaradt barátnőmmel. Mind az eggyel… na jó, egynél több, de nem sokkal (ez is megérne egy pár sort: az anyaságban is megmaradt barátok). Szóval a lényeg, hogy elkezdtem magamban tervezni, hogy egy picit visszakapom a spontaneitás lehetőségét és egy icipicivel nagyobb szabadságot, de akkor hirtelen megszólalt a fejemben a vészcsengő. Mi van, ha a lányom engem már nem is szeret? Mi van, ha majd csak az apjában bízik meg? Mi lesz a mi anya-lánya kapcsolatunkkal? És így tovább… Aztán a következő hang rögtön reagált: Te normális vagy, Tóthgabi, féltékeny vagy a gyermeked apjára, csak mert végre olyan szoros a kapcsolatuk, amilyenre egyébként mindig is vágytál? Tényleg az a bajod, hogy egy kicsit pótolható vagy és nem dől össze a világ, ha nem vagy jelen? 

Az összes énem vitatkozott a másik énemmel. A megnyugvást hirtelen félelem váltotta fel, aztán féltékenység, aztán pedig mély szerelem a férjem iránt és így újra és újra, amíg a sors el nem döntötte véglegesen. 

Zsuzsi mamiéknál volt Hanni. Azon a napon, amikor már hoztuk volna el, korán reggel hív Zsuzsi mami, hogy Hanni hajnali 4-kor lázasan, sírva ébredt. A lázcsillapító levitte a lázát, de 7-re újból tűzforró lett. Nem volt kérdés, hogy azonnal rohantunk érte. Gábor feszültebb volt, mint máskor, hasonló helyzetben. Mindig ő volt, aki megnyugtatott, de ezúttal még jobban megijedtem attól, hogy ő ennyire ideges. Miután Hanni már velünk volt, és sikerült ismét lenyomni a lázát, akkor árulta csak el, hogy szörnyű álma volt éjjel, és pont akkor riadt fel, hajnali 4-kor, amikor Zsuzsi mami elmondása alapján először sírt fel Hanni náluk. 

Az álmában összemosódott a házunk mellett található hangszóróból havonta egyszer próbaképpen megszólaló légóriadó szirénája egy lázmérő csipogásával, és Hanni sírásával. Érezte, hogy Hanni nagy bajban van, és tehetetlen rémület fogta el. Akkor riadt fel. Szerette volna azonnal hívni a nagyszülőket, de aztán lebeszélte magát, mondván, hogy ez egy álom volt, és nem riaszthatja fel őket hajnali 4-kor. Így szép lassan az értelem felülírta a megérzést és megpróbált visszaaludni, de amikor pár órával később megszólalt a telefon és a kijelzőn meglátta Zsuzsi mami nevét, ismét elfogta az álmában már tapasztalt rémület. Ezért volt ennyire ideges, miközben száguldottunk a gyerekünkért. Mi ez, ha nem apai ösztön? Egy olyan erős lelki kötődés, amit eddig inkább én éreztem.  A férfiaknál ez általában később jön el. Azt olvastam, hogy az ő kötődésük tanult és nem ösztönös, ami nyilván abból is fakad, hogy ők nem a fogantatás pillanatától érzik a gyermekük jelenlétét. 

Szóval Hanni otthon volt, el is aludt a lázcsillapító tompitó hatásától, én zokogtam, hogy el kell mennem, ráadásul több mint 24 órára, mert dupla koncertem volt Debrecenben és Hajdúböszörményben.  És akkor Gábor szemében olyat láttam, amit korábban nem. Egy nagyon elszánt, és addigra végtelenül magabiztos, nyugodt APÁT láttam, aki halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon mondta, hogy menjek nyugodtan, ők ketten jól meglesznek és már nem lesz semmi baj. 

Az út első felében azért még bőgtem és ostoroztam magam, hogy otthagytam a beteg gyerekemet.  Azon agyaltam, hogy Gábor vajon tényleg gondját tudja-e viselni egyedül Hanninak. Mi van, ha rossz gyógyszert ad be? Vagy jót, de túl sokat... vagy nem eleget?  Ha nem tudja megnyugtatni? Aztán láttam magam előtt, ahogy mondja, hogy nyugodjak meg. Felidéztem a tekintetét, ami azt sugallta, hogy ő ezért a gyerekért tűzbe megy, ha kell és az élete árán is megóvja minden bajtól. És akkor elengedtem az aggódást, az önmarcangolást, a félelmet attól, hogy pótolható vagyok. Csak arra tudtam gondolni, hogy ennek a kis léleknek van két szerető szülője, akik együtt tűzön-vízen átmennek, ha kell és pont úgy egészítik ki egymást, hogy az neki a legjobb legyen. Természetesen minden rendben volt, olyannyira, hogy Hanninak délután már fel sem szökött a láza.  

Szóval, kedves anyukák, bízzunk jobban az apukákban. Támogassuk őket abban, hogy érezzék: szükség van rájuk, és mondjuk el nekik sokszor, hogy ők is nélkülözhetetlenek. 

ui. most pont a tv-ben is az uramat nézem és meg kell állapítanom, hogy piszkosul jóképű…