Jelentem, nagyon vidám vagyok, ezúton is köszönöm a rengeteg üzenetet, levelet és a felém áradó szeretetet, amit kaptam tőletek. És az emlékeimet is féltve őrzöm, mert azokból táplálkozom, merítem az erőt és azokat adom tovább a lányomnak.  

Nem véletlenül idéztem Halász Juditot. Egyrészt mert 0/24-ben ő szól nálunk, másrészt meg életem egyik legkedvesebb ajándéka a 35. születésnapomra egy bakelit lemezjátszó, és többek között egy Halász Judit lemez, amit a barátaimtól kaptam. Jó, ezt a lemezt tulajdonképpen Hanni kapta a születésnapomra, de azért, mert én is imádom és képes vagyok 85948576133547 hallgatás után is elsírni magam az alábbi sorokra:  

„Lehet, hogy tévedek, de olyan ismerős vagy nekem  

találkoztunk mi már valami vidám zenés helyen

már nem emlékszem pontosan, hiszen nagyon rég lehetett  

és nem ült melletted még az a tündéri kisgyerek”

A fotó saját tulajdon, a képek felhasználása más fórumokon tilos

Annyira igaz, és annyira csodálatos. Én tényleg Halász Judit bakelit lemezeken nőttem fel, és a fenti sorok olyan gyönyörűen mutatják számomra, hogy mik az igazi értékek. Nagyon megható belegondolni, hogy a kislányom ugyanezeket a dalokat hallgatja és szereti, amiket kislányként én hallgattam. Amikor hallom ezt a dalt, és sírdogálok, Hannikám már jön oda és simogat. Na, most megint bőgök…  

Mondjuk arra is már rájöttem, hogy az anyai sors egyik velejárója, miszerint gyakran olyan ajándékokat kapunk, amik inkább a gyereknek szólnak, mert az anya annak örül, aminek a gyereke örül, de ez majd talán egy másik bejegyzés témája lesz.  

Szóval az ember a születésnapja környékén általában nosztalgiázik, számot vet az addigi életével, és megpróbál utólag eligazodni az addigi döntésein. Én is ezt tettem az elmúlt napokban, talán hetekben. Egészen biztosan követtem el hibákat, és szinte garantálható, hogy még fogok is, de összességében azt gondolom, úgy élem az életemet, hogy ne kelljen semmit megbánnom. Ahogy múlnak az évek, egyre kevésbé fontos, hogy mit várnak el tőlem mások, sokkal inkább tartom szem előtt, hogy valóban békében legyek önmagammal és azzal a környezettel, amit magamnak/magunknak a Krauszommal megteremtünk.  

Még óvatosan merek csak fogalmazni, és konkrétumokat még félek elárulni, de tudjátok, hogy régi vágyam, hogy a Dunakanyarba költözhessünk. Úgy néz ki, hogy eggyel közelebb kerültünk ennek az álomnak a megvalósításához. A bakelit mellett a második legnagyobb ajándék az lenne, ha ez a vágyam ebben az évben teljesülhetne. Mondjuk, az kitenné a hátralévő összes születésnapomat és karácsonyt, húsvétot, házassági évfordulót, Valentin napot, de leginkább a hétköznapokat. Életem legnagyobb ajándéka lenne egy vidéki otthonban kelni reggel (akár kakaskukorékolásra) és oda hazatérni este. Azon gondolkodtam, hogy mióta Budapesten élek, a belvárosban csak egyszer laktam, mondjuk igaz, hogy akkor több évig, de akkor is egy kis kertkapcsolatos földszinti lakásban, ahol azonnal paradicsomokat ültettem a díszkertbe.  

A fotó saját tulajdon, a képek felhasználása más fórumokon tilos

Megmagyarázhatatlan erő húz vissza a vidéki lét felé és lelki szemeim előtt már csak egy olyan kép lebeg, hogy egy szép téli délelőtt én játszom Hannival a vidéki házunk nappalijában, az ablakon át látni a havas tájat, a kandallóban ropog a fa, és Krauszom készíti az ebédet. Vannak ezek a ma divatos mondások, hogy ha valamit nagyon akarsz, akkor meg tudod valósítani, hát én ezt most nagyon szeretném, úgyhogy drukkoljatok, hogy jövőre már így ünnepelhessem a születésnapomat. Annyira akarom és annyira hiszek abban, hogy megvalósul, hogy Hannit már abban a városkában irattam óvodába. Igen, jól olvassátok, mintegy mellékesen, egy furfangos átkötéssel megjegyeztem, hogy Hannikámat óvodába irattam. Ez a nap is eljött. Még én sem hiszem el. Elvileg tavasz második felétől óvodás nagylányom lesz. Most írtam le ezt így először, és persze azonnal elhomályosult a szemem.  

Az egyik felem szinte belepusztul a gondolatba, hogy az egyszem gyerekem mások felügyelete alatt lesz. Nyilván eddig is volt, a nagyszülőknél, a tesómnál, de most „mááások” vigyáznak majd rá. Mi lesz, ha nem eszik, nem lesznek barátai, nem alszik ebéd után és még sorolhatnám. Amikor ezt kifejtem a gyerekes barátaimnak, mindig azzal nyugtatnak, hogy higgyem el, a csoportszellem segít és a kollektív evés, alvás stb. működik. Ennek ellenére olyan sok bennem a „mi van, ha”. Csodálatos óvodát találtam, tündéri óvónénikkel, és tudom, hogy a legjobb helyen lesz, de mégis bennem van a para. Ugyanakkor álszentség volna részemről – és itt jön a nyugtassatok meg rész –, ha az egyik felem nem azt érezné, hogy yeeeah, egy picit újra lehetek egyedül. Fogom hallani a gondolataimat néha napközben is, és uram bocsá’ nemcsak Halász Judit bakelit forog majd az új lemezjátszón, hanem néha más zene is (például a Muzsikás, amit szintén szülinapomra kaptam). És a rejtett énem annak is örül, hogy a tévében sem csak Peppa Malac röfög majd, hanem olyan műsort is nézhetek, mondjuk ruhahajtogatás közben, ami engem érdekel. Már nem is tudom, hogy van-e más csatornánk a gyerek és sport csatornákon kívül… meg persze a munkát jelentő csatornákon kívül.

Szóval ti is így voltatok vele, hogy az egyik feletek minden porcikájával tiltakozott az ellen, hogy a gyereketek kikerüljön a család oltalmazó közegéből, és ne veletek legyen a nap minden percében, a másik feletek meg belül, titkon picit már várta, hogy visszakapjátok az életeteknek legalább egy apró szeletét? Ez olyan ellentmondásos és annyit emésztem magam miatta, de hát az a blogom címe, hogy Kendőzetlenül és ez kötelezettségekkel jár ugyebár. Történetesen most azzal, hogy elárulom, milyen galád gondolataim vannak. De remélem, mint mindig, ezúttal is megnyugtattok majd, hogy nem vagyok egyedül ezekkel az „önző” vágyakkal!