Gyakran ez a kis közösség tartja bennem a lelket, Ti vagytok, akik már több éve velem vagytok, támogattok. Érveltem pro és kontra, terheljelek-e bennetek azzal, hogy megosztom, mi zajlott velem, bennem az utóbbi időszakban. Azért is némítottam el az oldalaimat, hogy legalább azokat az embereket, akik szeretnek, támogatnak, ne tegyem ki ennek a hihetetlen mértékű gyűlölet cunaminak, aminek én a középpontjába kerültem immár sokadik alkalommal. De most valami eltört bennem. Ezúttal nem tudok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. 

Ennek a blognak azért „kendőzetlenül” a címe, mert valóban rólam szól. Nem olyan emberek írják, akik csak vélt és/vagy féligazságok alapján gondolnak rólam valamit, hanem ezek az én valós érzéseim, gondolataim, örömöm, bánatom, félelmeim, terveim, bukdácsolásom, sikereim, amiket én magam osztok meg veletek. Mivel az életemmel együtt járnak a fájdalmas tanulságok is, ha valóban kendőzetlenül szeretnék beszámolni róla, akkor sajnos néha az árnyoldalairól is írnom kell. És már előre látom a címeket: Tóth Gabi sajnáltatja magát, Tóth Gabi összeomlott stb. Sőt, a mostanában nekem jól megmondó ismert emberek is majd rögtön gyárthatnak lájkvadász bejegyzéseket arról, hogy rinyálok, mit képzelek én magamról. Erről majd megint írhatnak a lapok és így tovább... Talán soha nem lesz vége… és ez baromira fáj. Ami a legjobban fáj, hogy tényleg nem értem, mit tettem, amiért ezt tűrnöm kell. Milyen mértékű a bűnöm, ami miatt évek óta ki lettem kiáltva ellenségnek? A családtagjaim, a gyermekem halálát kívánni maradhat büntetlen?  

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek”.

Na tessék, még borzolom a kedélyeket egy bibliai idézettel is… Vajon, ha mélyen magukba néznek azok az emberek, akik állandóan gerjesztik körülöttem a gyűlöletet, akik álszentnek bélyegeznek, szóval, ha tényleg önvizsgálatot tartanának, vajon akkor is „megköveznének”? Rengetegszer tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket. Azon is gondolkodtam, vajon tisztában vannak-e azzal, hogy olvasom ezeket a híreket, a cikkeket, a kommenteket, belül kicsit belehalok és aztán odafordulok a kétéves gyermekemhez és mosolyognom kell. Napról napra, hétről hétre úgy kell itthon viselkednem, mintha a világban minden rendben lenne. Hogyan sírhatnék Hanni előtt, aki még elhiszi, hogy minden ember alapvetően jó? Vajon belegondolnak-e a nagy megmondók, hogy egy-egy lájkvadász poszt pont ugyanolyan kirekesztő és gyűlöletkeltő, mint ami ellen ők állítólag harcolnak? Vagy van egy listájuk, hogy ennek vagy annak az elfogadását hirdetjük, de másnak nem? Mi tartozik vajon ahhoz a listához, amit el kell fogadni? Ha az ő életüket, egzisztenciájukat, elveiket, vallásukat stb. venné valaki nagyító alá, elemezné és bírálná hangosan ország-világ előtt, vajon mit éreznének? Hogyan viselkednének otthon, nem sokkal azután, hogy olvasták a sorokat, ami részletezi, milyen halálnemet kívánnak mások a szeretteiknek? Hogyan ölelnék át a gyermeküket, tudván, hogy neki is milyen tragikus sorsot szánnak olyan emberek, akiket még csak nem is ismer?  

Ez most már tényleg sok volt. Annyira legyengültem mentálisan, érzelmileg és ennek következtében fizikailag is, hogy ennek az időszaknak nyoma maradt, és hogy stílszerű legyek, megkoronáztam egy coviddal.  

Már pár napja gyenge voltam, fáradékony, amikor a teszt még negatív volt, de belül éreztem, hogy ez már nem a front hatása. Azért is folytattam a tesztelést, mert szinte biztos voltam benne, hogy nagyobb a baj. Szinte semmi erőm nem volt. Aztán mint egy hatalmas vihar, jött a többi tünet sorra és akkor már tudtam, hogy a következő teszt jelezni fogja a vírust. Így is lett. Az összes félelmem bekapcsolt, és rettegtem, hogy újraélem az első megbetegedésem minden rossz élményét. Ráadásul a nagyszülők távol voltak, így hármunknak kellett megbirkóznunk ezzel a feladattal. Volt pár nap, amikor azt hittük, hogy Gábor is elkapta, mert nagyon fájt a feje, de szerencsére az ő tesztjei konzekvensen negatívat jeleztek.  Nem tudom, mi lett volna, ha ő is megbetegszik, mert neki kellett gondoskodnia Hanniról és rólam is. Helyt is állt szegénykém minden fronton. Én bezárkóztam az egyik emeleti szobába és négy napig gyakorlatilag ki sem jöttem. Olyan volt ez a covid, mint egy tornádó… vagy ahogy a barátnőm mondta, mint a szerelem: mindent elsöprő. De szó szerint! Testileg, lelkileg teljesen szétszedett, de aztán összerakott. Mivel egyedül voltam bezárva, a gondolataimmal és a fenti kérdéseimmel, próbáltam feldolgozni az eseményeket és törekedtem arra, hogy meglássam bennük a jót, majd levonjam a tanulságot. És lám, sikerült! Azt már régóta tudom, hogy minden okkal történik. Az is, hogy én most újra beteg lettem. Szükségem volt ezekre az egyedül, magammal töltött napokra. Hanninak szüksége volt arra, hogy az apukájával is töltsön érdemi időt, amikor tényleg csak ketten vannak, és Gábornak is kellett, hogy elhiggye, milyen erős, és képes gondoskodni a családjáról segítség nélkül. Hihetetlenül megszilárdult a kettejük közti kapcsolat, és a mi kis hármasunk is új erőre kapott. Nagyon sokat tanultam magamról és Gáborról is. És bár ez a mostani gyűlöletkampány jobban megviselt, mint eddig bármelyik, valahol mégis értem, miért kaptam. Hogy végképp ráébredjek: milyen csodálatos férjem van, milyen erősek vagyunk mi együtt, milyen szerencsések vagyunk, hogy vagyunk egymásnak, és van nekünk Hanni.  

Kívánom azoknak az embereknek, akik pár lájkért mindenre képesek, hogy ennél sokkal nagyobb örömökben legyen részük. Találják meg azt a társat, aki kiáll mellettük és értük minden áron, soha ne kelljen a könnyeikkel küszködve esti mesét olvasniuk a gyermekeiknek, és képesek legyenek megtanítani nekik a valódi, őszinte, feltétel nélküli elfogadást!