Most még nagyon nehéz elképzelni, hogy pár hónap múlva például óvodába megy, és nem leszünk így összenőve. Szó szerint összenőve, hiszen szinte minden nap minden percében együtt vagyunk.  

Nyilván amikor klip forgatás van, vagy showműsor, akkor muszáj elválnunk pár órára, de most olyan szimbiózisban élünk, hogy nincsenek rá szavak. Ez persze csodálatos, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek kényelmetlen percek. Ilyen például a zuhanyzás. Mármint én próbálnék néhány privát percet eltölteni, de Hannikámat ez egyáltalán nem érdekli. Ő nemes egyszerűséggel rám rúgja az ajtót, leül a zuhanyfülkével szemben a földre, és játszik a tusfürdőkkel. A játék egy ponton aztán eljut oda, hogy az összeset rám önti. Bevallom őszintén, néha igényelném, hogy egyedül legyek a gondolataimmal, de egyre inkább rá kell ébrednem, hogy a következő 5-10 évben erre nem sűrűn lesz lehetőségem.

Csekély vígasz, hogy a barátaim ismét bebizonyították, nem vagyok egyedül ezzel a problémával, és tulajdonképpen örülhetek, hogy legalább egy hely van a házban, ahova azért pár percre mégis elvonulhatok. A baránőm ugyanis küldött a minap egy fényképet, amin a fia látszott hátulról, aki láthatóan a barátnőm ölében ül, és velük szemben a földön a lánya és a kutyája. Ő is próbált elvonulni oda, ahová a király is egyedül jár… hát nem sikerült neki. Ez csak azért (miket beszélek, nem „csak” azért, sok mindenért) ijesztő, mert az ő gyerekei azért pár évvel nagyobbak, mint Hanni, és ezek szerint még ebben a korban igénylik az anyjuk 0-24-ben történő jelenlétét.

Magyarán ne reméljem, hogy pár hónap múlva már akár egyedül zuhanyozhatok. Tipikus példája annak, amikor az anyaság előtt megfogadjuk, hogy mi aztán ilyet soha, aztán hahaha, dehogynem. Nem fog úgy kinézni az egész lakás, mint egy játszótér, persze…  Nem fogok vele aludni… hogyne. Nem adok neki édességet… nyilván. Nem adok telefont a kezébe… természetesen. Nem engedem, hogy a fejemre nőjön… aha.

Aztán mostanra nőtt meg a szája az én drága lányomnak és egyre inkább válik az én tökéletes mini tükrömmé. Izgalmas dolog és egyben néha félelmetes is viszontlátni a saját gesztusaimat az én kis minidiktátorom mozdulatain. Az egyik legviccesebb, amikor rászólok, hogy álljon fel a földről, mert hideg a kő, ő meg elkezdi forgatni a szemeit, és nagy sóhajtozások közepette, flegmán odaveti, hogy „jaaj neee mááár”. És hát a kedvencem, hogy most már nem az van, hogy anya kiválasztja a ruhát és Hannika felveszi, mert feltétel nélkül megbízik a jó édes anyukája kifogástalan ízlésében, hanem elkezdődött az „ezt nem veszem fel, csak azt veszem fel” korszak. Határozott elképzelése van, hogy melyik nap milyen színű ruhát hajlandó felvenni, a hangulatához mérten. Azokon a napokon, amikor van idő válogatni, még szórakoztató is tud lenni az órákon át tartó győzködés, hogy miért nem veszünk lenge nyári ruhácskát a játszótérre november közepén csak azért, mert az a ruha a lilának pont olyan árnyalata, ami épp a kedvencünk, de amikor be van osztva minden perc és már indulnom kellene, mert éppen 25 ember vár egy klip forgatáson, és az én csodálatos, határozott, öntörvényű lányom még mindig egy szál pelenkában ül a szőnyegen, mert nem tetszik neki az általam kiválasztott, évszaknak megfelelő öltözék, akkor azért el kell számolnom magamban 98674676867756-ig, hogy a korábbi bejegyzésben részletezett szavak ne ömöljenek a számból.

Na de az abszolúte dobogós előadás, amikor a fenti eseményt követően, tüntetően odamegy az apukájához, előveszi a szokásos sóhajtozását, a szeme sarkából figyeli, hogy nézem-e, és ha nem nézem, akkor rám szól, hogy „nézd, anya”, ad egy teátrális puszit az apjának és még hozzáteszi, hogy „csak apát szeretem” …. Az első ilyen alkalommal nyilván olyan érzés volt, mintha kést döftek volna a szívembe, a másodikra is, aztán szerencsére rájöttem, hogy ez a kisasszony Oscar-díjas előadásának a része, és nem szabad komolyan vennem, mert akkor belepusztulok.

Visszatérve a közelgő születésnapra. Hannikám nagy kedvence a Pepa malac és természetesen Pepa malacos tortát rendelt a nagy eseményre. Ennek kapcsán történt egy vicces, már-már szürreális beszélgetés pár napja a barátnőmmel, akinek az apukája, Forgács Gábor történetesen Papa malac hangja a mesében. Bevallom, én ezt nem tudtam, vagy tudtam, de elfelejtettem, mindenesetre nem esett le, hogy pontosan miről beszél, amikor megkérdezte a következőt: Megkérjem aput, hogy felköszöntse Hannit Papa malac hangon? Erre én: Pepa malac hangon? Erre ő: Nem! Papa malac hangon. Erre én: de az Pepa malac!  Erre ő: Igen, de apám a Papa malac! Erre én: Azért, mert az apád, még nem Papa malac…. Erre ő: de, a Pepa malac papája a Papa malac…

Itt már vinnyogtunk a röhögéstől és így utólag nem is emlékszem, hogy miben maradtunk, de innen is üzenem, hogy imádnám, ha Papa malac felhívná Hannit a születésnapján, miután elfújta a 3 gyertyát a tortáján. Amit még ennél is jobban fogok imádni, az a babaház, amit kapok Hanni születésnapjára. Azt írtam, kapok? Upsz, freudi elszólás lehetett…  Persze, hogy a hároméves lányom kapja, de a 34 éves anyukája is fog vele újra kislányként játszani. Komolyan, ahogy napok óta nézegetem ezeket az emeletes csodákat a neten, azt érzem, hogy egyik-másikba be is költöznék. Már alig várom, hogy lássam Hanni arcát, amikor majd meglátja. A Krausz meg az én arcomat fogja mustrálni. Az biztos, hogy utána pár napig mi elvonulunk a lányommal berendezni az összes babaszobát, addig Krausz kimenőt kap. Szerintem ezzel tudtam meggyőzni, hogy miért kell nekünk most erre költeni. Ígérem, majd megmutatom az új „otthonunkat”, és beszámolok az eseményről. Addig is drukkoljatok, hogy Hanni hajlandó legyen felvenni azt a ruhát, amit vettem neki a nagy napra!