Miközben az ötéves Milán és a két és fél éves Ákos önfeledten játszanak édesapjukkal a családi ház tágas nappalijának egyik sarkában, én a másik „csücsökben” beszélgetek az anyukával. Kata mindjárt az elején mosolyogva jegyzi meg: meglepően jól viselte és a vártnál sokkal jobban élvezte a gyerekekkel itthon töltött négy és fél évet.

– Annak idején akkor kezdtünk építkezni, amikor a nagyobbik fiunk, Milán született, így az első évben egy kis lakásban laktunk – meséli Kata. – Az első hónapok egy kicsit nehezebben teltek, mert hiába jöttek a nagymamák meg a barátok, napközben sokat voltam egyedül a babával, és olyankor nem tudtam kivel szót váltani, ezért egy idő után bezárva éreztem magam. Azt viszont nagyon élveztem, hogy szabad vagyok, és hogy a kisfiam napirendjéhez igazodva ugyan, de én osztom be az időmet. Milánon azt láttuk, hogy kimondottan igényli a közösséget, ezért kétéves korától bölcsis lett, pontosabban fél napot töltött egy családi napköziben. Most pedig már nagycsoportos lesz a férjemék céges óvodájában, ahol tavaly ősszel minicsoport is indult, így május óta a kisebbik fiunk, Ákos is oda jár.

„Új kihívásokra vágytam”

– Már akkor megfogalmazódott bennem, amikor szülési szabadságra mentem az első kisfiammal, hogy nem szeretnék visszamenni a munkahelyemre. Kilenc év után új kihívásokra vágytam, és bár egy nagyon jó közösségből jöttem el, mégis úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem. Mivel a férjemmel kezdettől fogva két gyermeket terveztünk, tudtam, a kicsikkel itthon töltött időszak alatt lesz több évem arra, hogy kitaláljam a „hogyan tovább?”-ot. Ezzel együtt nem égettem fel magam mögött a hidakat, így amikor közeledett a tervezett munkába állásom időpontja, megpályáztam több pozíciót is a vállalaton belül, de mellette más helyekre is jelentkeztem. Végül olyan szerencsésen alakult a helyzetem, hogy találtam egy céget, szintén a gyógyszeriparban, ahol addig is dolgoztam. Nagyjából ugyanazt csinálom, mint korábban, csomagolásfejlesztéssel foglalkozom, de a munkám sokkal összetettebb, tele van kihívásokkal, és az új állásom anyagi szempontból is előrelépést jelentett. Az is tetszett, hogy amíg az előző cégem egy kimondottan „régi vágású” vállalat volt, ahol a kollégák között én fiatalnak számítottam, most főként nálam fiatalabbakkal dolgozom.



Két hét után jött a home office

Kata bevallása szerint négy és fél év kihagyás után a visszatérés igencsak sokkoló volt.

– Az első napokban úgy éreztem, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna. A sors úgy hozta, hogy két hetet jártam be az új munkahelyemre, épp hogy elkezdtem megismerni a különböző területeket, amikor a járványhelyzet közbeszólt. Attól kezdve home office-ban folytattam a munkát, ami a betanulásomat jócskán lelassította. Rettenetesen nehéz volt úgy dolgozni itthonról, hogy a kollégák többsége még a létezésemről sem tudott. Borzasztóan zavart, hogy állandóan segítséget kellett kérnem, sokszor a legapróbb dolgokban is. Bár a kollégáim abszolút megértőek és rendkívül segítőkészek voltak, mégis eleinte nehezen kezeltem azt a helyzetet, hogy úgy dolgozom, hogy közben anyuka vagyok, ráadásul munka közben itthon vannak a gyerekeim. Előfordult, hogy felhívott egy munkatársam, de én éppen nem tudtam felvenni a telefont a kicsiktől, és nem is tudtam azonnal visszahívni őt... Ami miatt persze kellemetlenül éreztem magam, hiszen új kolléganőként nyilván bizonyítani szerettem volna és a lehető legjobban végezni a munkámat. Kemény időszak volt. Az elején úgy oldottuk meg, hogy a nagymamák egymást felváltva jöttek hozzánk. Szerencsénk van, mert mindkét oldalon nagyon aktívak a nagyszülők. Közben egy ideig a férjem is itthon dolgozott, hál’ istennek nagy a házunk (nevet), mindkettőnk számára van benne külön helyiség a home office-ra. Ez a forgatókönyv azonban csak egy ideig működött, ugyanis később a járványhelyzet romlása miatt a szüleinkre is még jobban oda kellett figyelnünk, így a tavasz folyamán akadt néhány olyan hét, amikor nélkülük kellett boldogulnunk. Azokban a hetekben jelentősen megkönnyítette a helyzetet, hogy két szomszédos családdal is nagyon jóban vagyunk, és mindenben segítjük egymást. A home office-ozás idején sokszor „vetésforgóban” vigyáztunk a gyerekekre: nem is tudom, hogy nélkülük hogyan oldottuk volna meg azokat a hónapokat.

„Kiestem a gyakorlatból”

Kata elmondása szerint a februártól májusig tartó időszakban többször érezte úgy, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülne, mert bár valóban nagyon szerencsések voltak, amiért az otthoni munkavégzéshez több helyről is kaptak segítséget, a munka világába való visszatérés megannyi kihívást tartogatott a számára.

– Az irodába „visszatérve” szörnyű érzés volt azzal szembesülnöm, hogy az eltelt négy és fél év mi mindenen nyomot hagyott – meséli Kata. – A szövegszerkesztő program legújabb változatával éppúgy meg kellett ismerkednem, mint ahogy a korábbi munkámban már rutinosan használt grafikai programot is kis túlzással újra kellett tanulnom. Az itthon töltött évek alatt az angolom is megkopott, nem jönnek a számra a jól ismert szavak, sokkal több energiámba kerül felkészülni egy megbeszélésre vagy megfogalmazni egy e-mailt, még magyarul is, mint korábban. Emlékszem, amikor megírtam az első hosszabb-átfogóbb e-mailemet, az olyan sokat kivett belőlem, mintha több órát dolgoztam volna. Érezhetően kiestem a gyakorlatból.

– A mai napig nehezíti a helyzetemet az is, hogy még mindig nem tudok egy csomó dolgot a cégről, hiszen egész más úgy home office-ba kerülni, hogy előtte az ember dolgozik néhány évet egy helyen, és ezáltal van kapcsolati tőkéje, ismeri a háttérsztorikat, eljutnak hozzá a céges pletykák… Ezekből én szinte teljesen kimaradtam. Jelenleg még mindig itthonról dolgozom, aminek az az oka, hogy a cégünk mostanra kinőtte az eddigi helyét és költözés előtt áll, amire valószínűleg év végén kerül majd sor.

„Hiányzik a munkahelyi közösség”

– Napközben egyedül vagyok itthon, ami sokszor jólesik, de én azért alapvetően nem vagyok az a típus, aki szeret sokat egyedül lenni – mondja az anyuka. – Hiányzik a munkahelyi közösség, már csak azért is, mert igazán rokonszenvesek a kollégák. Az viszont felettébb kényelmes, hogy reggelente nincs az az idegtépő rohanás és versenyfutás az idővel. Én szépen összekészítem a gyerekeket, a férjem viszi őket az oviba, és délutánonként is ő hozza haza a srácokat. Neki is meg kellett szoknia azt, hogy én dolgozom, bele kellett rázódnia az új helyzetbe, de abszolút jól vette, veszi az akadályokat.

Kata utólag hálás a sorsnak, amiért a munkába való visszatérésénél volt egyfajta fokozatosság.

– Az elején ijesztően hangzott, hogy majd itthonról kell dolgoznom, de később már örültem annak, hogy így alakult – teszi hozzá. – A következő szint az lesz, amikor majd naponta bejárok a munkahelyemre. Az a fordulat megint hoz majd jó pár változást, és akkor majd ahhoz a helyzethez kell igazítanunk a napi rutinunkat. Fél év elteltével már nyugodtan mondhatom, nem bántam meg, hogy munkahelyet váltottam, sőt, azt gondolom, hogy igazán jó döntést hoztam, még akkor is, ha eleinte volt bennem egy erős félelem ezzel kapcsolatban. Az, hogy a kollégáim az első perctől ilyen megértőek és segítőkészek, rengeteget számított és lelkileg is sokat jelentett, tényleg egy szavam nem lehet. A félelmeim mostanra teljesen elmúltak.

Új szerepben kell helytállni

Benedek Szilvia munka- és szervezetpszichológus, karriertanácsadó elmondása szerint rengeteg olyan helyzettel találkozik, amikor az embernek nehéz megtalálnia a munkája és a magánélete között az egyensúlyt.

– Anyukaként (főként gyed/gyes alatt, illetve amíg kicsik a gyerekek) a magánéletünk a hangsúlyos: egész nap otthon vagyunk a gyerekekkel és a róluk való gondoskodás, a velük való foglalkozás tölti ki az életünket – magyarázza a szakember. – Amikor ebbe a helyzetbe bejön egy új szerep, nevezetesen az, hogy munkavállalóként visszatérünk a munkaerőpiacra, az – mint minden változás – érthetően félelmeket kelthet az édesanyában. Amikor valaki eltölt 5, 6 vagy akár 8 évet úgy, hogy a mindennapjaiban a családja játssza a főszerepet, egy sor olyan kompetencia kiesik, „használaton kívül kerül” nála, aminek viszont a munkaerőpiacon jelentősége van. Emellett egy szaktudás is el tud avulni az évek alatt, különösen a nagyon gyorsan fejlődő szakterületeken. Mindez azzal járhat, hogy a munka világába visszatérő anyuka kvázi butának érzi magát, amikor az időközben a fejlődéssel folyamatosan lépést tartó munkatársai közé kell visszailleszkednie.

– A munkaerőpiacra való visszatéréskor az anyukának nem „csak” egy vagy két gyerekhez kell alkalmazkodnia, hanem számos új szabálynak, feltételnek, elvárásnak kell megfelelnie ahhoz, hogy helyt tudjon állni a különböző munkaszituációkban. Mindez erőteljes szorongást válthat ki benne. Nyilván, ha a munkahely befogadó és támogató, akkor bármilyen új helyzethez könnyebben alkalmazkodunk, könnyebben vesszük fel a fonalat és adott esetben sokkal gyorsabban is, mint egy kevésbé segítő vállalati környezetben. Rendkívül fontos döntés az anyuka részéről, hogy milyen munkahelyet választ, milyen szempontokat vesz figyelembe, hogy hová megy el dolgozni, amikor visszatér.

Az egész családot érinti

Egy-egy ilyen helyzetben az új szereppel kapcsolatos vélt vagy valós elvárások az anyuka számára rengeteg vívódással, belső konfliktussal járhatnak, ami gyakran szorongást okoz.

– A család fontos bázisunk. A család az, ami stabil háttérként mellettünk áll, értékrendet biztosít. Segít megtartani az egyénnek, az édesanyának a közös értékeket, mérlegre tenni azt, hogy mi az igazán fontos, és mi nem az egy új élethelyzetben. A család és ezen belül különösen az édesapa támogatása és az új élethelyzethez való hozzáállása rendkívül fontos, és nagyon sokat segíthet abban, hogy az anyuka ne őrlődjön fel az új szerepben felmerülő konfliktusokban. Emellett a külső segítségbevonás is rengeteget számíthat. Remek dolog, ha a rokonságban vannak olyan családtagok, akikre adott esetben rá tudjuk bízni a gyerekeket.

Sok múlik a tudatosságon

Benedek Szilvia szerint kardinális kérdés az is, hogy ebben az új szerepben az édesanyák mennyire tudatosak és magabiztosak.

– A külvilágból nagyon erőteljes nyomás nehezedik egy anyára azzal kapcsolatban, hogy szülőként mi mindent kell teljesítenie ahhoz, hogy a gyermeke még jobb, még okosabb, még tehetségesebb legyen – mondja a szakember. – Ugyanígy munkavállalóként is egy sor elvárással szembesül, a főnöke részéről, a szervezet oldaláról és a munkatársak oldaláról is. Ilyenkor sokat számít, hogy miként kezeljük ezeket az elvárosokat fejben, értékrend szinten és tudatosság szempontjából. Nem mindegy, hogy milyen mértékben vagyunk hajlandóak bevonódni valamibe, akár a munkavállalásról, akár az anyaságról van szó. Meg kell húzni a határt, hogy meddig megyek el, amikor anya vagyok, és mi az, amit munkavállalóként még bevállalok, mert csak így lehet megteremteni az összhangot a munka és a család között.

– A munka és a magánélet egyensúlyába erőteljesen beletartozik az is, hogy az anya önmagával rendben legyen: hogy kiegyensúlyozottnak és boldognak érezze magát – jegyzi meg Benedek Szilvia. – És ha ehhez arra van szüksége, hogy hetente egyszer elmenjen futni, vagy hogy este a fürdőkádban ücsörögve elmerengjen egy könyvvel a kezében, akkor ezt a családnak tudnia kell támogatni, az anyukának pedig kellően tudatosnak kell lennie abban, hogy ezt a kis feltöltődés-szeletet rendszeresen kiszakítsa magának a napi rutinból.