Koncz Orsolya mentálhigiénés szakember

Koncz Orsolya mentálhigiénés szakember, család-rendszer terapeuta kiemelten foglalkozik a serdülőkor kihívásaival, ennek a szép, ám gyakran igen döcögős és ellentmondásokkal teletűzdelt önkeresési útnak a buktatóival. Mint mondja, a legfontosabb első lépés, hogy megértsük, mi történik ilyenkor a fiatal testében, lelkében, és tudatosítsuk, hogy ez is egy korszak, amiből megerősödve kerül majd ki szülő és gyermek egyaránt.  

Elmondható általánosságban, hogy a kamaszkor egyik természetes velejárója az önbizalomhiány?

– Abszolút jellemző, igen. Ebben a korban a fiatalnak az a dolga, hogy leváljon a szüleiről, barátságokat kössön és a kortársak tükrében fedezze fel, ki is ő maga. A baráti kapcsolatokból azután ki kell alakítania egy párkapcsolatot és felkészülnie a felnőtt életre: stabil párválasztásra, családalapításra, egy hivatás elvállalására. Egyszóval, elfoglalnia a helyét a társadalomban. A korábbi elvárások után, amik gyermekként érték, hirtelen olyan kérdésekkel találja szemben magát, amelyek nagy nyomást helyeznek rá. Több területen felelősséget kell vállalnia, ugyanakkor sok kérdésben még gyermekként kezelik. Elvárják például, hogy ügyesen viselkedjen a másik nemmel, de nem engedik el otthonról, hogy kipróbálhassa magát. A szülőkről való leválás egyébként egy gyászfolyamattal egyenértékű, ahol a fiatalnak még szüksége lenne a szüleire, miközben kritikusan ítéli meg őket. Rengeteg az ellentmondás az életében, főleg, ha az otthonról hozott értékek konfliktusban állnak a kortársai által közvetítettel: például az iskolában strébernek nevezik, míg a szülei a szorgalmáért dicsérik. Összességében az életszakaszok legnehezebb időszaka ez, amikor a fiatal számára a korábban bevált módszerek egyszer csak csődöt mondanak.  

Mikortól számít extrém mértékűnek az önbizalomhiány?

– Ha a szülői nevelés addig sem volt kielégítő, az iskolában pedig kudarcok érik, akkor a kamasz veszélyeztetett arra, hogy ebből az időszakból válság legyen, túlzott alkohol- és drogfogyasztással, akár a bűncselekmények elkövetésének határáig. A tinikori megküzdés sikeressége egyrészt azon múlik, hogy a szüleitől korábban meleg, szeretetteli környezetet kapott-e, ahol támogatták a felfedezési vágyát, a kezdeményezőképességet, azaz erősítették az autonómiáját, nem túl kontrollált, de abszolút jól körülhatárolt keretek között. Másrészt azon, hogy az iskolában, az osztályában milyen hatások érik. Ha ez utóbbiban kudarcokkal kell szembenéznie, akár a tanulását, akár valamilyen kritikát, netán zaklatást illetően, és ez ráadásul egybeesik a család valamilyen válságával (válással, rejtett széteséssel, izolációval, rendezetlen konfliktusokkal, a családból való kilazulással, a nem megfelelő azonosulási mintákkal), akkor nagy az esély arra, hogy a kamasz visszaesést mutat a tanulmányaiban, bezárkózik vagy ellenkezőleg, korai szexuális kapcsolatba bocsátkozik vagy egy olyan bandához csatlakozik, ami bár nem alapul valós kötődésen, de átmenetileg közösséget, valahova tartozást jelent a számára. Ott is érhetik kudarcok, hiszen a bandának komoly szabályai vannak, és azokat követnie kell, akár az illegális tevékenységekben is. Ugyanígy ebben az időszakban a legnagyobb a depresszió, a beszűkült gondolatkör és az öngyilkosságra való hajlam lehetősége is. Meglepően sokszor merül fel a kamaszokban a kérdés, hogy kívánják-e leélni az életüket vagy nem. Mindez szélsőséges verzió, de még így is a felnőtté válás “normális” kríziséhez tartozik. A fiatal ezt idővel meghaladja, kinövi, és önmagában nem jelenti azt, hogy később bűnöző lesz belőle vagy személyiségzavar alakul ki nála. A határok feszegetésével, extravagáns megjelenésével és bizarr tetteivel, gondolataival szintén önmagát keresi, autonómiáját próbálgatja.  

Tehát a szélsőségesebb megnyilvánulások is saját maguk felfedezésére irányulnak.

– Gyermekkorban kialakul egy kép önmagáról a szülők és a környezet visszajelzései alapján, és a tevékenységei során megtanulja, hogy ő miben ügyes és miben nem. Az iskolában aztán elindul a nemek közti versengés, ahol további tapasztalatokat, és immár kudarcokat gyűjt erről. Később, amikor már képes az elvonatkoztatott gondolkodásra, saját identitását a fantáziáiban érleli tovább, az ágyán álmodozva képzeletben játssza el, hogy ki is ő. Ez az ábrándozás emiatt nagyon fontos, érdemes hagyni! Az elképzelt énje gyakran azonban a realitás korlátjába ütközik és itt már nem mindegy, hogy azután a kudarcot befelé éli meg vagy ellenkezőleg, cselekvésbe fordítja és újra próbálkozik a siker érdekében. Legyen szó arról, hogy szívesen lenne író, de rossz jegyet kap irodalomból, vagy akár arról, hogy csábítana, de az életben visszautasítják. Mindent összevetve tehát a “ki vagyok, milyen legyek?” kérdésekre keresi a fiatal a választ és ebből természetszerűleg következik, hogy egyúttal önbizalomhiánnyal küzd.

– Egy addig teljesen ismeretlen terepen, még félig gyerekként kell új kérdésekre új válaszokat adnia. Az önértékelése ekkor a legbizonytalanabb, az énképe még kialakulatlan, és ebben az időszakban a legérzékenyebb a kritikára is. Folyamatosan azt nézi, hogy a környezet hogyan minősíti őt, miközben mindennél jobban szeretne dicséretet, elfogadást kapni. El lehet képzelni, hogy milyen nehéz ebben az állapotban kilépni a kortársak felé és megmutatni magát. A többieken esetleg azt látja, hogy nekik már megy a csajozás, pasizás, neki még nem. Nem sikerülnek a kapcsolatai, mert még nem tudja kifejezni úgy magát, megfogalmaznia a vágyait és a szükségleteit. Esetleg behódol a másiknak, ami végül konfliktushoz és szakításhoz, azaz újabb kudarchoz vezet. Kapcsolatai nem adnak örömöt, csak feszültséget, a fantáziájában sikerülnek, de az életben nem.  

A testi változások milyen hatással vannak erre a folyamatra?

“Az összes kétség és szorongás természetes velejárója a felnövés időszakának.”

– A kamaszkor sok biológiai és hormonális változással indul, megváltozott testtel és arccal, sok indulattal, ijesztő gondolatokkal és az ezeket kísérő szégyenérzettel. Az első pollúció és a menstruáció vezeti be, hízás vagy soványság, nyugtalanság jellemzi, a biológiai érésük, a nemi fantáziáik pedig gyakran megijesztik őket, és elfojtott indulatokhoz vezetnek. Megijedhetnek attól is, hogy nem elég fejlettek vagy nem lesznek képesek a férfi vagy a női szerep elvállalására. A szüleikről való leválás során újabb példaképeket keresnek, akármelyik nemből, hozzá erősen vonzódni, ragaszkodni kezdenek. Ilyenkor meg felmerülhet a homoszexualitás gyanúja, ami szintén ijesztő lehet. És mégis, mindez normális része a folyamatnak, bár igen nehéz, a környezet számára is.  

Hogyan segíthetjük szülőként, hogy egészséges önértékelése legyen?  

– A szülőknek érdemes figyelni a saját családrendszerük állapotára, lehetőleg rendezni a konfliktusokat és félig zárt családként működni, ami megtart, ugyanakkor beengedi a külső hatásokat. Érdemes a fiatalt bíztatni a kilépésre, önmaga próbálgatásra, és amikor csak nyitott rá, a beszélgetésre, az érzései kifejezésére. Szintén oda kell figyelni a tanulmányi eredményekre, és ha visszaesés tapasztalható, kideríteni az okát és kezelni. Ha a fiatalt a gyermekkori sérülések túlérzékennyé tették és nem tud elszakadni, nem elég önálló, szintén bíztatni szükséges a kilépésre, hogy elkerülje a csőd érzését.  

Meg lehet előzni a tinikori önbizalomhiányt, ha már kiskorban sokat dicsérjük a gyerekünket?

– Nem gondolom, hogy a sok korai dicséret jót tenne. A gyermek személyiségét kell validálni, a puszta létezésért szeretni és nem a teljesítményéért. Ez utóbbi később csak felesleges nyomást helyez rá, miszerint egy képnek kell megfelelnie, hogy szeretetet kapjon. Összességében érdemes türelemmel hagyni a serdülőt, hogy “kidolgozza magából” a válaszokat, együttérzőn támogatni ebben az útkeresésben, egyúttal pedig a rendelkezésére állni, ha tanácsra, iránymutatásra van szüksége.  

“Soha ne adják fel a kapcsolódási igényüket! Keressék a szülőkkel, vagy ha velük nem lehetséges, akkor más felnőttekkel és a kortársakkal a mélyebb kapcsolódási lehetőségeket, ahol megmutathatják magukat és őszinte visszajelzést kaphatnak!”

– Rendkívül fontos lenne továbbá megtanítani a gyermekeket arra, hogy a csúfolódás, zaklatás egyszerűen elfogadhatatlan, hogy az mit okozhat egy fiatalban, akár az öngyilkosságba kergetve őt. Versengő társadalomban élünk, de ezt lehetne egymásnak örülve, egymást bíztatva is. Szükségünk van egymásra! Éppen a kapcsolódás az, ami gyógyít, és az izoláció az, ami a legveszélyesebb a fiatal számára. Ehhez persze először a szülőknek kell kevésbé kritikusnak lenniük gyermekük felé. Ha a szülők és a kortársak ott lennének neki, nem érhetné nagy baj őket.

Milyen tanácsokat adna egy nagyon negatív önképpel rendelkező tinédzsernek? Hogyan tud kimászni ebből a "gödörből"?

– A fiatalok számára talán a legnagyobb megkönnyebbülést az adhatná, ha tudnák, hogy minden, ami ebben az életszakaszban zajlik bennük, normális. Az összes kétség és szorongás természetes velejárója a felnövés időszakának. És az is normális, hogy ez nagyon nehéz. Ráadásul nem kész válaszokra kell lelniük, hanem saját magukat megalkotniuk, ahol nincs jó és rossz, alig van számukra némi támpont, iránymutatás, ugyanakkor van számtalan rejtett társadalmi norma, amit csak próbálgatással ismerhetnek meg.  

– A tanácsom az, hogy soha ne adják fel a kapcsolódási igényüket! Keressék a szülőkkel, vagy ha velük nem lehetséges, akkor más felnőttekkel és a kortársakkal a mélyebb kapcsolódási lehetőségeket, ahol megmutathatják magukat és őszinte visszajelzést kaphatnak. Próbálják meg kielégíteni a saját valahová-tartozás igényüket, mert a magukra maradás az egészben a legnehezebb. Ha sikerül kommunikálniuk egymással, mindjárt kiderül, hogy nincsenek egyedül ezekkel a kérdésekkel. Önmagukat kell kifejezniük, kibontakoztatniuk, ami egyébként nem ér véget ezzel az időszakkal, de az biztos, hogy ekkor hatványozottan kell válaszokkal előállniuk — a merre tovább-ot illetően — úgy, hogy az érettségük valójában még nem tart ott. Előbb vagy utóbb azonban sikerülni fog ez, és később majd nosztalgiával emlékeznek vissza a kamaszkor soha ugyanilyen intenzitással vissza nem térő nagy kérdéseire, az ezeket kísérő hatalmas szenvedésekre és intenzíven megélt örömeire.