Nem személyesen, hanem a leveleivel. Rendre megkapom, hetenként vagy kéthetenként az internetes postámon keresztül. Minden levelének ugyanaz a témája: Ima Kárpátaljáért. Minden levelében friss tájékoztatást ad az ottani helyzetről, onnan, ahol él, s amiről tud. Olyan megkapó az őszintesége, az odaadása, a tiszta szavai, a realitása és mellette a lelke mélyén szunnyadó remény hangoztatása – hogy jó érzés olvasni, még akkor is, ha elkeserítő dolgokról ír.   

Próbáltam érdeklődni, ki ez a kitartó, okos, elkötelezett asszony. Annyit tudtam meg róla, hogy évekkel ezelőtt Kárpátaljára ment férjhez, tanár a végzettsége és teljes szívvel és erőbedobással vesz részt a Karitász és más szervezet segítő munkájában. 

Legutóbbi, tegnapi leveléből idézek: 

„Kedves Imádkozók!

Most éppen nagy öröm van sokunkban: tegnap és ma mentálhigiénés képzés volt egyfelől a papoknak, másfelől a karitász dolgozóinak. Nem is gondolták volna, mekkora segítség ez - hogy maguk is tudjanak jól lenni, miközben másokon segítenek. Hogy meg tudjanak birkózni a saját stressz-állapotukkal - különben nem tudnak a nehéz helyzetűek mellé állni. 

Az ilyen képzésen kiderül, hogy vannak erőforrásaink még ilyen nehéz helyzetben is; sőt, tudatosul, hogy mennyi olyan stressz-tényező van, amin módunkban áll változtatni. És amin nem tudunk változtatni, arra is többféleképpen nézhetünk, talán még a növekedés esélye is benne van. 

Kérem, hogy imádkozzatok ezekért a csoportokért, ezeknek szerintem most nagy a jelentősége.

Emberileg a helyzet egyre nehezebb lesz. A katonakötelesek körül hétről-hétre egyre jobban szorul a hurok. Még akiknek elvileg járna felmentés, azok sem képesek megkapni erről a papírjukat - ezt hallom mindenfelől. Minden beszélgetésnél, minden társaságban a behívások, elhurcolások a téma, többet beszélnek róla az emberek, mint az időjárásról.

A hadiadót közben felemelték 5 százalékra - minden fizetésből ennyit vonnak le. Mellette sok mindenre kivetettek újabb adókat, újra emelik az áram és más fontos dolgok árát, egyes számítások szerint összesen kb. felét fogja érni az a kevés pénz, amit az emberek kapnak. 

Közben sok új, drága autó jelenik meg. A társadalom egyre inkább kettészakad. 

Sajnos kezdenek beérni a háború mentális „gyümölcsei” is. Lassan minden héten van olyan hír, hogy valaki bedobott néhány gránátot egy társaságba, akikkel baja volt, vagy lövöldözött egyet a kalasnyikovval. Bevallottan több millió fegyver van kint számontartás nélkül, és nem tudjuk a számát a traumatizáltan, beszámíthatatlanként hazatérő katonáknak, de az biztos, hogy egyre többen vannak. Tele vannak velük a pszichiátriai osztályok, aztán egy idő után hazaküldik őket.
Azok, akik a háború eleje óta harcolnak, ha még egyáltalán életben vannak, akkor sem szerelhetnek le, két és fél éve folyamatosan a háborúban vannak. (Valójában, akik a frontvonalra kerültek, kevesen vannak már életben.) A családok már sokszor azt tekintik szerencsének, ha fél lábát ellőtték valakinek - mert akkor legalább hazakerül, és egy lábprotézissel még mindig lehet élni…

Ma néhány olyan nőért szeretnék imát kérni, akit megviseltek a közvetve vagy közvetlenül átélt traumák, nem tudnak mit kezdeni ezekkel és elvesztik az életerejüket. Értem is imádkozzatok, hogy amikor beszélgetek velük, úgy tudjak jelen lenni, hogy az segítség legyen nekik. Néha tehetetlennek érzem magam…”

És Márta imát kér a férfiakért, akiket katonának vittek, a szétszakított családokért, a külföldre kényszerült fiatalokért. Az ima szövegét is leírja:

„Védelmezd, Urunk, azokat a férfiakat, akiket katonának vittek. Te védd meg testük és lelkük épségét, és vezéreld haza őket a családjukhoz.

Azokért a családokért kérünk, akik a behívástól való félelemben élnek. Őrizd meg szívüket és értelmüket a Te békédben!

A szétszakadt kárpátaljai családokért kérünk Téged, Urunk! A távolság ellenére is tartsd meg a házastársak egységét, és segítsd őket a mihamarabbi találkozás felé!

A Kárpátalján egyedül maradt idősekért kérünk Téged, Urunk! Te legyél társuk a magányban, és küldj hozzájuk jólelkű segítőket!

Kérünk a háborúban elhunytakért - vedd lelküket magadhoz, hogy a Te végtelen szeretetedből mindörökre a Te békédben örvendezzenek!

Segíts, Urunk, hogy a kárpátaljai nemzetiségek között megmaradjon a békesség.”

Olvasom a szöveget, mormolom a fohászt, és arra gondolok, hogyan lehet, hogy nem elég tanulság, amit a háború pokláról eddig megtapasztalt az emberiség. Naiv kérdés tudom, de hogy-hogy nem özönlik tiltakozni az utcára Európa! 

Babits Mihály jut eszembe, aki 1916 márciusában mondta el a Nyugat folyóirat matinéján híres versét. Az a Babits, aki soha nem folyt bele politikába, napi hírekbe. De a háború addigi veszteségei láttán, mint a vulkán tört ki belőle: 

„Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,

------
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!”

Köszönöm, hogy írsz, hogy kérsz, hogy figyelmeztetsz, Palojtay Márta.