Amerre csak nézek, az emberek folyatják a vizet. Ész nélkül. A legfiatalabb rokonaim, az unokáim is. Mossák a fogukat, dörgölik a kezüket, közben a csapból a víz csak folyik. Zuhanyoznak, szappanozzák magukat, arra az időre el lehetne zárni, de nem, a víz csak zubog. Gondoltam, mesélek egy mesét nekik. Hátha más gyerekhez is eljut. 

Hát figyeljetek!

A reggel még közel se járt a házunkhoz. Még az utcánkhoz se ért. A pirkadat és a hajnal könnyűléptű és neveletlen lányai viszont már dörgölték a szemüket, talpacskáikat egymáshoz dörgölték, nyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, és mivelhogy képzett kötéltáncos valamennyi, ki, hol ébredt, belekapaszkodott felhőszélbe, az égerfa ágába, a futó borostyánba, az öreg villámhárítóba és egy-kettő-három… elrugaszkodtak! Forogtak, szaltóztak, indákon lendültek, hintáztak egymásba kapaszkodva, fejest ugrottak a levegőbe. Akik földet értek, cigánykereket hánytak a harmatos füvön, dehogy bánták, hogy nedves lesz a szoknyájuk alja. A hűvös levegőtől persze prüsszögtek, krákogtak, tüsszentettek, mire ébredezni kezdtek fészkükön a madarak.  És ahogy a madarak fészkelődni, csirregni, fuvolázni, csivitelni kezdtek, a keleti ég alján halványnarancs csík jelent meg. S amikor a narancssárga gömb kibukkant és a melegétől megszáradt a lánykák szoknyája, s a mezítlábas talpuk se fázott a harmatos fűben – reggel lett. És ekkor a lánykák szempillantás alatt eltűntek. Hogy hová? Föl, a magas égbe. A felhők kebelébe. 

Hogy kik voltak ezek a hajnali lánykák? Ők bizony a Párakisasszonyok. Ha megérintenéd őket, vizes lenne az ujjad. Egy picit. Minden hajnalban megjelennek. Ha meleg idő van, soványkák, ha nedves az idő, ducik. Nincs hajnal nélkülük. 

De azon a napon, amiről mesélek, történt valami.

Amikor a Párakisasszonyok lassan, ahogy szokták, eltűntek, egyikük, egy pöttyös szoknyás orrán szeplős toppantott a lábával: 

– Mért kell nekünk mindig eltűnni?! Én bizony itt maradok!

S ahogy mondta, úgy is tett. Talált egy jó kis helyet. Padok voltak a fák alatt, mellette hinta, csúszda, a homokozóban homokvár. Már ült volna a hintába, amikor a padon észrevett két fiút. Az egyiken piros kertésznadrág volt, a másikon zöld, egyébként úgy hasonlítottak egymáshoz, mint két tojás. Ültek búbánatosan. Odament hozzájuk. 

– Hát nektek mi bajotok?

– Unatkozunk. 

– De hát ketten vagytok!

– Az mindegy. És szomjasak is vagyunk. Sehol nincs víz a közelben. Nem tudsz segíteni?

Párácska, így hívták a szeplőst elnevette magát. 

– Hát, ha valaki tud, akkor én tudok. De előbb elvarázsollak benneteket. Aztán velem kell jönnötök az én hazámba. Messzire.

– Addig szomjan halunk.

– Nem lesz semmi baj, meglátjátok!

A két fiú összenézett. Éliásnak hívták az egyiket, Tóbiásnak a másikat. Felugrottak a padról. 

– Akkor mehetünk!

És Párácska olyan kicsivé és könnyűvé varázsolta őket, mint amilyen ő maga. És nekiindultak. Akkorák voltak, mint egy-egy szentjánosbogárka. Egy pöttyös szoknya, egy piros és egy zöld nadrág repült föl a magasba.

Párácska először fölvitte őket a felhők közé.

– Nézzetek le, meresszétek ki jól a szemeteket! 

Lenéztek és látták, hogy millió kis páralány igyekszik fölfelé. És Párácska a felhő csücskét kicsit megcsavarta, Éliás odatartotta a száját meg Tóbiás is, ittak egy jó nagyot a felhő friss vizéből. Párácska meg lefelé mutatott.  

– Látjátok, mennyien vannak? Ők a testvéreim. Tőlünk kapjátok a friss vizet, amit megisztok. A nap meleg sugara csalogat föl minket a patakok, tavak, folyók és tengerek vizéből. Szállunk fölfelé, hizlaljuk a felhőket. Nézzétek, ennek mekkora hasa van! És ha már akkora a hasa, hogy nem bír el minket, akkor széthasad. Hol csöndes eső, hol zápor, hol meg viharos özönvíz ömlik a földre. Lent megáradnak a folyók, megemelkednek a tavak, a patakok gyorsak lesznek, még ki is öntenek. Aztán kisüt a nap és minden kezdődik elölről. Én a legjobban a patakon szeretek utazni! Gyerünk!

Éliás-Tóbiás csak ámuldozott. 

– Magaddal viszel? 

– Hát persze! – mondta Párácska és fejest ugrott a levegőbe. A fiúk követték. Bucskáztak egy párat és alig telt el egy sóhajtásnyi idő, már ott ültek egy vidáman kanyargó patak habjain egy diólevélből készült pompás kis hajón. A fürge patak vitte-vitte őket egészen a Balatonig. Onnan belefutottak egy folyóba. A folyó hullámain elázott a diólevél hajó. Szerencsére arra úszott egy tutaj. Fölkapaszkodtak. Napokig hasaltak a tutajon, míg egyszer csak a tengerhez nem értek. Elterültek fáradtan a homokban.

Párácska ekkor a fiúkhoz fordult. 

– Elszöktem a társaimtól, de vissza kell mennem. Hív a napsugár, vár a felhő, tovább nem maradhatok. De titeket még hazavarázsollak. 

Ahogy mondta, úgy lett. Éliás és Tóbiás nem hitt a szemének. Hipp-hopp ott álltak az ismerős pad előtt. A piros meg a zöld nadrágjuk a nagy utazásban kicsit szurtos is lett, foltos is lett, rongyos is lett. De más baj nem történt. 

Párácska, búcsút intett és a levegőből utánuk kiáltott.

– Hé, Éliás, Tóbiás! Ha isztok egy pohár friss vizet, gondoljatok rám! És ne folyassátok fölöslegesen a csapot, mert nem tudunk ész nélkül föl-le szállni! Megígéritek?