Szép komótosan szálkázom a halat, s a halról eszembe jut Lajos úr. Aki nem a Dunán, de a Velencei tavon volt vérbeli horgász. Mogorva, szigorú embernek ismerték a partmentiek. És azt hitték, hogy ismerik. Pedig nem. 

Amúgy a tisztelet is kijárt Lajos úrnak, akit Keszegkirály néven emlegettek, mert szerette a keszeget, ráadásul neki volt a legszebb csónakja. Vigyázott is rá, mint a szeme fényére. Büszke volt rá! Irigyelték érte. A hetvenedik születésnapjára lepte meg magát vele. Amikor elhagyta a nyolcvanat, hányan kérdezték, Keszegkirály, nem adja el a ladikot? Nem ladik az, te! – mondta ilyenkor Lajos úr boldogan, és meghívta az egész társaságot egy fröccsre.  

A történetünk napján hajnal volt. A parton még volt ember. Egyedül a hosszú deszkamólón volt valami mozgás. 

  • Lajos úr, visszajött már?
  • Most megyek ki!

A férfihangok nekiütődtek a kikötött ladikoknak, aztán belevesztek a levegőbe. Lajos úr horgászbottal, evezőkkel a kezében állt a mólón, és valamit nem értett. Valami nem stimmelt. A szeme ott járt, ahol a csónakja volt kikötve. Tizenkét éve, amióta egyedül maradt, s a temetés után ideköltözött, mindig ott volt a vízen, ugyanahhoz a cölöphöz láncolta. Most nem látta sehol. Amikor közelebb ért, már bizonyos volt benne, a part legszebb ladikját valaki ellopta. 

  • Hogy a mennykő vágjon a kezébe! A rákok rágják le a máját…!

Lajos úr úgy szitkozódott, hogy a mólón, aki volt, mind odakapta a fejét. Mert a télen-nyáron kalapos Lajos urat, a Keszegkirályt, még kiabálni se hallotta soha senki. 

  • Kimegyek, és megkeresem! Adjatok egy ladikot, délre meghozom! Ha megtalálom, esküszöm

 ledugom a torkán a lapátot!

Forrt benne a méreg. Délután jön az unokája a halért, megvan már, amit nekik szánt ott van megtisztítva, benejlonozva a hűtőben, de még akart fogni hozzá frisset.

Szomszédja, a büfés apósa most pakolt ki a csónakból.

  • Vidd az enyémet, Lajos, de megmondom, én nem mennék ki. Hol keresed? A tolvaj ravasz meghúzza magát a nádban, kergetheted végig a tavon, akkor se találod meg.

Az öregúr hajthatatlan volt. Az üveg vízen kívül csak az evezőket vitte magával.

Úgy gondolta, nyugati irányba indul, végigvizsgálja a nádast, benéz a nyiladékokba, főleg oda, ahová bújni lehet. Nem mehetett messze a nyavalyás, gondolta.

Szorosan, a nádhoz közel evezett úgy, hogy észrevegye, ha valami szokatlan mutatkozik. A szemét le nem vette az egybefüggő, zöld falról. 

Szél nem járt. Több tucat gyanús öbölbe, nyiladékba becsúszott, sehol semmi. Már nem volt dühös, de még reménykedett. Megállt, letette a lapátokat, levette a kalapját. Érezte, elfáradt. 

Honnan lesz ilyen csónakja, ha ezt nem találja meg, erre gondolni sem mert. 

Mielőtt újra elindult, végignézett a nádon. Ekkor egy alig észrevehető hasadékot pillantott meg. Óvatosan beevezett. És a rejtett öbölben ott ült az ő ladikja deszkáján valaki. Egy húsz év körüli fiú. Lendületes ecsetvonásokkal kezdte átfesteni az ő csónakját. 

  • Az isten akárhová tegye, mért pont feketére!? – kiáltott rá a Keszegkirály, mire a fiú ijedtében, 

a vízbe ejtette az ecsetet, és onnantól kezdve egyetlen szó nem sok, annyi sem hagyta el a száját. 

Lajos úr se beszélt sokat.

  • Elől megyek, maga meg követ engem, megértette!?

A fiú most se szólt, de követte Lajos urat. Így értek a deszkamólóhoz. Elöl Lajos úr a büfés apósának a csónakjában, mögötte a fiú Lajos úréban. Hallgattak mind a ketten. A Keszegkirály hátranézett a fiúra, valamit mondani akart, de elharapta.

Az emberek már ott zajongtak, a büfés apósa kiabált:

  • Hívom a rendőrt, Lajos úr!
  • Te csak ne hívd, hé! – kiabált vissza a Keszegkirály. Inkább szólj a büfésnek, küldjön két fröccsöt! A fiú találta meg a csónakomat! 
blog