„Ösztönösen ráérzek, mi az, amit támogatni kell egy gyerekben”

Miután megtudtam, hogy Virág édesanyja, sőt a nagymamája is tanár volt, azt gondoltam, hogy egy ilyen meghatározó családi háttér vélhetően nagyban befolyásolta őt a pályaválasztásában. Ez részben így is történt…

– Nyilván befolyásolt valamelyest, de a szüleim részéről soha ne éreztem nyomást ebbe az irányba – mondja Virág. – Otthon soha nem hangzott el, hogy márpedig nekem is anyukám és a nagymamám nyomdokaiba kell lépnem, teljesen szabadon dönthettem ebben a kérdésben is. Egyébként visszagondolva a gyerekkoromra, azt nyilván láttam, hogy délutánonként/esténként anyukám milyen sok időt töltött például a dolgozatok javításával, és arra is emlékszem, hogy nemegyszer rohant a buszhoz, hogy elérje, mert egy másik városban tanított. Gyerekként számomra ez volt a természetes, hiszen ebben nőttem fel, ráadásul ott a nagyszüleimre mindig számíthattunk, ami egy biztos hátteret jelentett. Mivel nem szenvedtem hiányt semmiben, akkoriban nem tűnt fel, hogy a pedagógus pálya milyen sok időt és energiát igényel.  

„Olyan ez, mint az örökölt sors”

– Anyukám azt mondja, hogy ő már gyerekkorában is sokat gondolkozott azon, milyen szép a mi nyelvünk, tehát igazából őt az anyanyelv szeretete vezérelte erre a pályára – meséli a tanárnő. – Ezt az érzést valahogy én is hordoztam, hordozom magamban, úgy érzem, olyan ez, mint az örökölt sors. Emellett azt hiszem, ösztönösen ráérzek, hol kél el a segítség, mi az, amit támogatni, fejleszteni kell egy gyerekben. Mondhatni „mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában”, éppen úgy, mint az anyanyelvem. A magyar szakot azért választottam, mert mindig a magyar nyelv és irodalom érdekelt a legjobban. A többi tantárgy vagy untatott, vagy nehezebben ment. Mindent megtanultam, minden feladatot megcsináltam, tehát mindig szorgalmas, kötelességtudó diák voltam, de ez a terület vonzott igazán. A szabadkai gimnáziumban, ahová jártam, a magyartanárnő volt az osztályfőnököm, egy csodálatos tanár és ember. Az ő személye, valamint a hivatástudata még inkább megerősített abban, hogy nekem is ezt a pályát kell választanom.  

„A szívem visszahúzott a szülőföldemre”

Virág magyar szakos bölcsész és tanári diplomát szerzett a Szegedi Tudományegyetemen, és elmondása szerint már az egyetemi évek alatt egyértelműen megfogalmazódott benne, hogy mindenképpen tanítani szeretne.

– Eszembe sem jutott, hogy máshoz is kezdhetnék ezzel a végzettséggel – szögezi le. – Ugyanakkor a szívem visszahúzott a szülőföldemre, és ösztönösen ott kezdtem el keresni a lehetőségeket. Mígnem 2006-ban a szülővárosomban, Zentán a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban adódott egy állás, igaz, akkor még nem tanári pozícióban. Iskolakönyvtárosként kezdtem dolgozni, majd ahogy bővült a tagozatok száma a gimnáziumban, tanárként is lehetőséget kaptam. Azóta is ott dolgozom, és azóta is próbálom a matematika, informatika és képzőművészeti tagozat diákjait bevezetni az irodalom és anyanyelvünk rejtelmeibe. Ami komoly kihívást jelent, hiszen a Bolyai-s tanulóknak az érdeklődési körükből adódóan nem feltétlenül a magyar a legkedveltebb tantárgyuk, de én mindig találok olyan diákokat, akiknek ez lesz az egyik kedvencük (mosolyog).

„Az irodalom élni segít és tanít”

– Számomra elsősorban nem az a fontos, hogy tudják, mi az a soráthajlás, hanem az, hogy átlássanak, átérezzenek az irodalmon keresztül élethelyzeteket, hogy aztán majd el tudjanak igazodni az életben – magyarázza Virág. – Szoktam is mondani nekik, hogy nem fontos az irodalom, csak éppen élni segít és tanít, semmi egyéb értelme nincs. Úgy látom, hogy ezt megértik és elfogadják az érvek során, mert nagyon sokat beszélgetünk. Alapvetően az empátia fejlesztésére helyezem a hangsúlyt, mert nekem az a legfontosabb, hogy a diákjaim boldog és jó emberek legyenek. Az irodalom kiváló alap ehhez, kiváló eszköz ahhoz, hogy ezt elérhessük.

– Nemrég búcsúztattam el a negyedik osztályosokat, és az utolsó év végén „Ezt is elviszem magammal” címmel mindig íratok velük egy kis üzenetet – magamnak. Megfogalmazhatnak bármilyen véleményt velem és az óráimmal kapcsolatban, névvel vagy név nélkül. Ezt fontosnak tartom, mert kell a visszajelzés. A válaszokban jellemzően azt kapom vissza, hogy nyugalom volt az órákon, és ezért is szerettek hozzám jönni, valamint, hogy matekosként meg „infósként” nem gondolták, hogy lehet élvezni a magyarórát. Többnyire ezt írják, persze nem mindig és nem mindenki, azért nincsenek illúzióm (mosolyog), de a tanítványaim 80 százaléka így vélekedik.

„Nem a gyerek változik, hanem a környezet”

Virág azt is elárulja, annak idején a tanítási gyakorlatán a mentortanára azt javasolta, hogy feltétlenül gimnáziumban helyezkedjen el.

– Jó, hogy így alakult, mert ez a nekem való korosztály, ők állnak hozzám a legközelebb – teszi hozzá. – Nagyon megszoktam ezt a közeget, szeretem azt, hogy érett emberként lehet velük beszélgetni, és rengeteget tanulok tőlük. Nekem köztük van a helyem.  

Arra kérdésemre, hogy nagyon mások-e a mai diákok, mint mondjuk a 15 évvel ezelőttiek, a tanárnő egyértelműen bólogat.

– A telefonnal nehéz versenyezni. Azáltal, hogy beszivárgott az életünkbe az internet, nagyon beszippantotta őket ez a világ. Mégis, azt szoktam mondani, hogy nem a gyerek változik, hanem a környezet. Tehát azt veszem észre, hogy a mostani diákok ugyanúgy formálhatók, ugyanúgy hajlandóak kapcsolódni, csak mondjuk elvárják, hogy képekkel is demonstráljuk a tanagyagot, Az most már elképzelhetetlen, hogy csak beszéljek, vagy csak beszélgessünk valamiről. Fontos számukra a vizualitás, nagyon igénylik a képi megjelenítést is ahhoz, hogy jobban meg tudják jegyezni, rögzíteni azt, amit hallanak. Ennek ellenére – vagy ezzel együtt – nagyon bízom a tanítványaimban, talán azért is, mert mégiscsak válogatott gyerekekkel dolgozom, akik ráadásul azzal az igazi, hagyományos értékrenddel bírnak. Soha nem tapasztaltam tiszteletlenséget náluk, illetve a részükről. A diákjaink a Vajdaság egész területéről jönnek, a legkisebb falvakból is, és a legtöbb gyerekben bizony megvan a hagyományos értékend. Azt tapasztalom, hogy hajlandóak követni, elfogadni mindazt, amit tanulnak, amiről beszélgetünk, és elgondolkodni azokon a témákon, amiket felvetünk.

Szívügye a tehetséggondozás

Az elhivatott tanárnő a munkaköri feladatain túl is sokrétű, szerteágazó tevékenységet végez.

– Inspiráló közegben dolgozom, nálunk a legtöbb tanár tart emelt szintű foglalkozást vagy szakkört. Én emelt szintű nyelvtant tartok, ezeken a foglalkozásokon főleg grammatikával és helyesírással foglalkozunk, meg egy kicsit retorikával is – újságolja Virág. – Emellett újságíró szakkört vezetek, készítünk diáklapot, foglalkozunk kreatív írással, saját alkotások létrehozásával, illetve egyéni foglakozásokat szoktam tartani azoknak a diákoknak, akik szöveg-, próza- vagy versmondó versenyeken indulnak. A munkámnak talán ez a része leginkább a szívem csücske, mert itt olyan szép élményeim vannak, meg olyan belsőséges kapcsolat is alakul ki a gyerekekkel. És itt szeretném kiemelni a most már nyugdíjas magyar szakos kolléganőmet, akitől több dolgot is "örököltem", például az irodalmi kávéházat, ahol időnként saját műveiket olvassák fel a diákok, és közben lehet teázni.  

– Diákjaimmal elsősorban a regionális vetélkedőkön veszünk részt, mint amilyen az Anyanyelvi Verseny, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok beszédversenye vagy a Középiskolások Művészeti Vetélkedője, melyen a tanulók saját írásműveikkel, előadó-művészeti kategóriában és néprajzi kutatómunkáikkal is szerepelni szoktak. De a tanítványaim megmérettetnek a Kárpát-medencei szintű rendezvényeken is, az „Édes anyanyelvünk” nyelvhasználati versenyen vagy éppen a Kazinczy-versenyen. De azokra a diákokra, akiknek ilyen irányú tehetség nem adatott, és akiket esetleg „csak” olvasó, gondolkodó emberré sikerül nevelni, vagy sikerül megértetni velük, miért olyan nagy szerencse, hogy Arany János műveit eredetiben olvashatjuk, éppolyan büszke vagyok, mint az imént említett eredményeket felmutatókra. Emellett a tanév során számos műsort készítünk a legkülönbözőbb alkalmakra, ami szintén rengeteg munkával jár – sorolja a legfontosabb feladatait a tanárnő, aki idén májusban neves elismerésben, „Bonis Bona – A Nemzet Tehetségeiért” díjban részesült a Kiváló tehetséggondozó kategóriában.

– Nagy megtiszteltetés ez számomra, mert mégiscsak egy szakmai díjat kaptam – mondja ragyogó arccal. – Jó érzés, hogy elismerik a munkámat, az erőfeszítésemet, mert a pedagógusi hivatás komoly erőfeszítésekkel jár, még akkor is, ha élvezettel űzöm. Jólesik a visszajelzés, az ilyen típusú visszacsatolás is. Nekem ez erőt ad, és megerősít abban, hogy jó az, amit csinálok, és hogy jó úton járok.

„Nem könnyű megteremteni az egyensúlyt”  

Amikor azt kérdezem Virágtól, hogy a munkája, az iskolán belül és kívül végzett tevékenysége mennyi idejét veszi el, elmosolyodik.

– Amikor benne vagyunk a sűrűjében, tehát decembertől május elejéig, akkor szinte az egész napomat. Tanítás után hazajövök, megfőzök, és délután indul a következő műszak: van, hogy visszamegyek az iskolába, és van, amikor „csak” készülök a másnapi foglalkozásra, vagy átnézem a diákjaim írásait, amiket folyamatosan küldözgetnek nekem, és ez szintén időigényes, Az utóbbi időben elhatároztam, hogy meg kell húzni egy határt, tehát, hogy este 11 órakor már nem nézek meg Messenger-üzenetet…Talán azért is nehéz letenni az iskolai dolgokat, mert különleges helyzetben vagyunk: ez egy bentlakásos iskola, tehát bármikor találkozhatunk a gyerekekkel, és ők hozzá is szoktak a jelenlétünkhöz, meg ahhoz is, hogy bármikor elérhetőek vagyunk. Nemcsak én, hanem a kollégáim is. Mindez gyakran a családi élet rovására is megy, illetve, nekem sokszor inkább az okoz nagy lelkiismereti problémát, hogy hol az egyik oldal sérül egy kicsit, hol a másik. Tehát vagy azt érzem, hogy elhanyagolom a családomat, vagy azt, hogy a diákokra nem fordítok elég időt. Ha az egyikre jobban koncentrálok, akkor értelemszerűen a másikra kevesebb figyelem jut. Nem könnyű megteremteni az egyensúlyt a kettő között, de igyekszem. A lányom 14 éves, most nyolcadikos, ősztől középiskolás lesz, úgyhogy új, izgalmas és meghatározó időszak kezdődik az életében, meg persze a miénkben is. A fiam 8 éves múlt, másodikos, vele még le kell ülni tanulni, az is rám vár általában, mert a férjem későn ér haza. Szerencsére a nyár szabadabb lesz, mert fontosnak tartom, hogy legyen egy hónap, amikor aktívan nem csinálok semmit, hanem tényleg csak a családommal foglalkozom. Meg azokkal a szabadidős tevékenységekkel, amelyekre egyébként, tanév közben nincs időm.

„Nehéz elengedni őket”

Virág elmondása szerint általában rosszul éli meg, amikor a tanítványai a negyedik osztály végén elmennek az iskolából.  

– Egyrészt mert sokat találkozunk, sok időt töltünk együtt, másrészt nagyon hamar tudok kötődni emberekhez, és nehéz őket elengedni. Miközben tisztában vagyok vele, hogy ez az élet rendje – teszi hozzá, majd arról kezd mesélni, hogy a régebbi diákjai közül többel is tartja a kapcsolatot.  

– Éppen most volt nálam tanítási gyakorlaton az egyik volt tanítványom, aki magyar szakon tanult tovább, és most fejezte be. A legelső osztályból pedig, akiket tanítottam, van két lány, akik minden ünnepre, születésnapra írnak nekem, és nemcsak a Facebook üzenőfalra, hanem privát üzenetet küldenek. Nagyon szívesen gondolok vissza rájuk, a mai napig kötődünk egymáshoz. Főleg azokkal a diákokkal vagyok így, akikkel külön is foglalkoztam. Közülük mindenkivel tartom a kapcsolatot. Nem napi szinten, de ünnepekkor írunk egymásnak, vagy ha valami fontosabb dolog történik velük, akkor arról beszámolnak. Olyankor írnak magukról pár sort, aminek mindig nagyon örülök. Jó érzés, hogy tudok róluk, és arról, hogy miként alakult az életük.  

„Ez a dolgom, a feladatom”

Vajon mi az, ami igazán inspirálja Virágot a tanári hivatásban, és mit szeret benne a legjobban?

– A munkámnak mindig vannak olyan részei, mondjuk most az órai tevékenyégre gondolok, amelyekről azt érzem, hogy ezt nem igazán csinálom jól, ezen javítani kellene, és akkor egyfolytában azon gondolkozom, hogyan lehetne az adott dolgot fejleszteni, jobbá tenni. Tehát vannak ilyen kis szakmai kihívások, saját magammal szemben támasztott elvárások a pályámon, mert törekszem a maximalizmusra. A másik meg, hogy nagyon szeretek a gyerekek között lenni, velük beszélgetni, ők az én igazi közegem. Rendkívüli módon élvezem azt, ahogyan látják a világot, és azt is, hogy olyan reményteliek, mert 15-18 évesen még azok. Szeretem az ő szemüvegükön keresztül látni a világot. Szeretem őket rávezetni dolgokra, szeretem azt, hogy amikor kreatív feladatokat adok nekik, alig várom, hogy elolvassam az alkotásaikat, mert kíváncsi vagyok, mit hoztak ki magukból, mi a véleményük. Emellett van bennem egy erős kötelességtudat is, ami szintén motivál: egy belső hang azt súgja, hogy nekem ez a dolgom, a feladatom, és úgy gondolom, ha már valamennyire jól is csinálom, akkor nekem a tanári hivatásban kell kiteljesednem.