Nekem a terhességem idején nagyon jól jött volna, ha több írást találok arról, mi játszódik le egy nő szívében, lelkében, agyában a várandósság 9 hónapja alatt. És most nem a mindent elsöprő boldogságról beszélek, az természetes egy tervezett és várva-várt gyermek érkezésekor. De itt vagyok én, aki nem terveztem. Most nem írom le az egészségügyi kálváriámat, sok helyen lehetett már olvasni, és nem is szeretnék róla beszélni. De az fontos tény, hogy 31 éves koromig abban a tudatban éltem, hogy nekem – természetes úton – nem lehet gyermekem. Ehhez képest itt álltam egy viszonylag frissnek mondható kapcsolatban, egy pozitív terhességi teszttel a kezemben, amin olyan erősen látható volt mindkét csík, hogy szinte világított. Örültem? Hát persze! Megijedtem? Naná! Elbizonytalanodtam? Nagyon! Aztán kétségbeestem amiatt, hogy elbizonytalanodtam? Eszméletlenül! Aztán bepánikoltam attól, hogy kétségbeestem, hogy elbizonytalanodtam… röviden beszartam, na! Körülbelül ilyen sorrendben. És amikor tisztult a kép, akkor kezdődött minden elölről. Ez így ment pár napig, amit nem könnyitett meg a helyzet fizikai velejárója sem, miszerint 0-24-ben hányingerem volt, és állva el tudtam volna aludni, bármilyen napszakban, bármilyen testhelyzetben… kivéve persze a WC fölé hajolva. De ne szaladjunk ennyire előre!

Elszíneződött az ujjam a gyűrű alatt…

Úgy kezdődött, hogy a Krausz eljegyzett. Nagy volt az öröm, gyönyörű a gyűrű, állandóan nézegettem az ujjamon, és mutogattam a barátnőimnek. De nem olyan sikítozósan, mint az amerikai filmekben, hanem olyan „tóthgabisan”, flegmán. Viszonylag hamar lehervadt a flegma vigyor az arcomról, amikor az egyik kézmosásnál észrevettem: elszíneződött az ujjam a gyűrű alatt. Bár először próbáltam elhessegetni a gondolatot, és mantrázni magamnak, hogy akkor is szép, ha egy vurstliban lőtte a Krausz, de a szerelmem váltig állította, hogy nem bizsut húzott az ujjamra. Emlékszem, másnap egy fotózásra mentem, ahol Szabó Máté, a sminkesem megjegyezte, hogy tök más a bőröm, tuti terhes vagyok. Ezen elviccelődtünk, de mivel ismerte a sztorimat, ő is, én is biztosan tudtuk, hogy ennek az esélye gyakorlatilag nulla. Persze elültette a bogarat a fülemben, és ezt csak erősítette, amikor Sári Kata, az én csodálatos fodrász barátnőm készített egy szendvicset és letette elém az asztalra. Kábé úgy tudnám leírni az érzést, amikor rápillantottam arra az amúgy hétköznapi melegszendvicsre, mint amikor egy szerelmes jelenetben meglátod vágyaid netovábbját. Megszűnt a külvilág. Csak a szendvics volt és én. Mondanám, hogy sokáig tartott ez a szerelmes pillantás, de ezen a ponton elvesztettem a testem fölötti uralmat, és úgy kezdtem zabálni, mint aki életében nem kapott ételt. Mindig is jóízűen tudtam enni, pláne a tapolcai nagyanyám csirkepörköltjét, de esküszöm, nekem kaja még ilyen jól nem esett. A mai napig emlékszem az ízére, komolyan mondom, egy orgazmushoz tudnám hasonlítani azt az érzést, amit akkor átéltem. Gyorsan be is tömtem belőle még négyet. Mindenki tátott szájjal bámult, mert akkor éppen le voltam fogyva, senki nem értette, hova fér belém ennyi kaja. Én viszont még csak nem is éreztem, hogy tele lennék. Hát ezen baromira röhögtünk, de aztán a fotózás ment tovább a szokott módon, kivéve, hogy soha azelőtt nem éreztem magam olyan álmosnak, mint akkor.

Tuti meghalok

Attól tartottam, hogy beteg leszek, de hazafelé eszembe jutottak Máté szavai és ziher, ami biztos alapon, vettem egy tesztet, majd otthon fényes nappal – hogy stílszerű legyek – édesdeden aludtam pár órácskát. Miután felébredtem, megint észrevettem, hogy tök fekete a gyűrű alatt az ujjam. Fel is hívtam Ruszkay Orsi ékszerész barátnőnket, aki készítette a „smukkot”, és rákérdeztem, hogy bizsu-e. Röhögött és váltig állította, hogy nem bizsu az, ne rinyáljak. Elmondtam neki, hogy tök fekete az ujjam alatta… Ekkor egy pici csend után elmagyarázta: az arany alatt akkor szokott elszíneződni a bőr, ha valamilyen hormonális elváltozást jelez.

Na, király, tuti meghalok – gondoltam. Mivel a pánik elég jellemző rám ilyen esetekben, én tényleg azt hittem, hogy valami komoly bajom van. Alig bírtam aludni aznap éjjel. Minden betegséget végig vettem, sajnáltam magam, hogy végre találtam egy rendes faszit, aki még el is jegyzett, erre most halok meg. A hasi-tasimban megbújó terhességi tesztről el is feledkeztem…

Féltem: a két csíktól is, és az egytől is

Másnap reggel már majd’ összepisiltem magam, amikor eszembe jutott, hogy csak le kellene csurrantani azt a tesztet, ha már megvettem. Hát jöjjön, aminek jönnie kell! Persze, bénáztam egy sort, míg rájöttem, minek, hova kell cseppennie, de végül megoldottam.

Gábor még aludt, így egyedül vártam. Persze nem is mertem volna beavatni, mert tuti hülyének nézett volna. Beszéltünk ugyan korábban gyermekvállalásról, de az előzmények ismeretében ez csak távoli fantáziálgatás volt. Vártam. Cikáztak a fejemben a gondolatok. Bevallom, hogy mindkét verziótól féltem. A két csíktól is, és az egytől is. Egész életemben anya akartam lenni, de már eltemettem magamban ezt a vágyat. Most felcsillant egy halvány remény, de rettegtem a csalódástól. Ugyanakkor attól is, ha mégis. Én még gyerek vagyok, hogyan legyek anya? És miközben abban a végtelennek tűnő pár percben ezek a kételyek gyötörtek, egyszer csak megláttam a halvány, de mégis jól látható, egyre erősebben kirajzolódó második csíkot…