„Apaként még jobban értékelem mindazt, amit a szüleimtől kaptam”
Szerző:Szűcs Anikó2024. 03. 13.Családban élni jóinterjú
Szilágyi Áron tavaly májusban édesapa lett. Ennek kapcsán a hangsúlyok áthelyeződéséről, a gyermekvállalás szépségeiről és kihívásairól is beszélgettünk a háromszoros olimpiai bajnok kardvívóval.
A korábbi beszélgetéseinkben többször utaltál arra: azt szereted, ha egyensúlyban van a sportpályafutásod és a magánéleted. Ez az „igény” már gyerekkorodban is megvolt benned? Úgy értem, bármilyen fontos is volt számodra a vívás, kissrácként vágytál arra, hogy minél több időt tölthess abban a szeretetteljes közegben, ami otthon körülvett?
– Valóban szerencsés helyzetben voltam, mert volt egy támogató családom. A szüleim nagyon sokat foglalkoztak velünk, mindig úgy alakították a szabadidejüket, hogy minél többet legyen együtt a család. Hétvégenként sokat kirándulunk, vagy valamilyen más programot szerveztünk. Ebből a szempontból is jó gyerekkorom volt, és ez egy nagyon biztos bázist, hátteret adott az élsporthoz. Sokat köszönhetek annak, hogy esténként nem úgy mentem haza az edzésről, hogy attól kellett félnem, mi vár otthon, vagy milyen feszültséggel kell megküzdenem, hanem tudtam, hogy meleg vacsorával várnak, szeretetben. Úgyhogy amennyire szerettem edzésre járni, annyira szerettem hazamenni utána.
A tágabb családotokkal is ilyen szoros kapcsolatban álltál?
– Olyannyira, hogy annak idején egy társasházban éltünk az egyik nagymamámmal, illetve édesanyám testvérének a családjával. Ebből adódóan nagyon szoros volt a kötelék a tágabb családnak egy részével, emellett persze az egész rokonsággal tartottuk a kapcsolatot.
Számodra mindig egyértelmű volt, hogy szeretnél családot alapítani?
– Én annyira pozitív élményként éltem meg a gyerekkoromat, hogy számomra nem igazán volt kérdés az, hogy felnőttként is majd valami hasonlóan felépített családmodellben szeretném élni az életemet, és én is szeretném megadni a gyereke(i)mnek azt, amit én a szüleimtől megkaptam. Most apaként látom, hogy ez mennyire nehéz feladat, milyen nagy munka. Ezzel együtt elkezdtem még jobban értékelni azt, amit a szüleimtől kaptam, mert ezt talán csak akkor tudja igazán felfogni az ember, amikor ő maga is szülővé válik.
A feleségeddel, Bettivel hetedik éve vagytok házasok. Mik adják a házasságotok legfőbb pilléreit? Azokra a stabil pontokra gondolok, amelyektől jól és kiegyensúlyozottan működik a szövetségetek.
– Megvan az a közös értékrend, amiben a család nagyjából ugyanúgy és ugyanott szerepel mind a kettőnk életében, és ebből nagyjából ugyanazt szerettük volna kihozni. Gondolok itt a gyermekvállalásra, annak az időzítésére, vagy akár a gyereknevelésben az alapvető elvekre, kérdésekre. Emellett természetesen vannak olyan dolgok, amikben meg kiegészítjük egymást. Tehát, amennyire Betti egy sokkal hatékonyabb, ügyesen „multitaskingoló”. kimondottan jó szervezőkészéggel bíró és kiválóan kommunikáló nő, addig én inkább a nyugodtabb, megfontoltabb, lassabb fél vagyok a kapcsolatban, és ez ugyanúgy kijön otthon is, meg a gyereknevelésben is.
Mi mindent köszönhetsz a feleségednek, akár a sportolói pályafutásodban, akár a magánéletedet illetően? Mi az, amiben fejlődtél, változtál, amióta egy párt alkottok?
– Kettőnk közül Betti az, aki nagyon társasági lény, ő szervezi a mi szociális életünket, nélküle ez nekem sokkal nehezebben menne. Ő az, aki bent tart engem a közösségekben nagyon sokszor, ezt mindenképpen neki köszönhetem. Valamint azt is, hogy azzal, amit ő csinál, ahogyan felépítette a karrierjét, ahogy külföldre ment tanulni, majd munkát vállalni, ahogy ott helytállt, és ahogy a legnehezebb pozíciókban is nagyon ügyesen talpon tudott maradni, engem is inspirált. Nekem is motivációt adott a sportban, ami egy teljesen más terület, mint ahol ő tevékenykedik, de amikor azt láttam, hogy a feleségem napi 16 órákat dolgozik egy idegen környezetben, és ott sikeres, előreléptetik, beleteszi a munkát, a kreativitását, az energiáit, és jól tud teljesíteni, akkor azt mondtam magamnak: ne panaszkodjak, hogy napi kétszer le kell mennem edzésre, hanem én is ugyanúgy „álljak bele”. Úgyhogy volt egy időszak, amikor így „nyomtuk előre” egymást, illetve támogattuk a másikat. Aztán voltak más periódusok, amikor inkább én húzódtam a háttérbe, hogy ő tudjon kiteljesedni, ez volt a rövidebb időszak. És volt, amikor Betti mondott le a karrierépítésről egy időre, mert érezte, hogy az olimpia nekem annyira fontos, hogy inkább itthon maradt és támogatott. Ha nem is könnyen, de valahogy mindig megtaláltuk, hogy miként tud az egyikünk egy picit hátrébb lépni azért, hogy a másik előtérben legyen.
Mindig is vágytál arra, hogy édesapa legyél?
– Ez sosem volt kérdés az életemben. Mindig is úgy gondoltam, hogy szeretnék gyereket, aztán persze amikor lett egy társam, akkor ezt már ketten alakítottuk. Bettivel sokat beszéltünk a családalapításról, sokat terveztük, és úgy alakult a közös életünk, hogy akkor és úgy jött az első gyermekünk, ahogy nagyjából terveztük és szerettük volna.
Hogyan készültél az apaságra? Voltak elképzeléseid arról, hogy mit és hogyan szeretnél?
– Sok dolog volt a fejemben, amiből aztán kevés valósult meg (mosolyog). Én azt gondoltam, hogy készülök rá, aztán persze kiderült, hogy az, ahogyan készültem, kevésnek bizonyult. Amikor ott van egy baba, akit etetni kell, pelenkázni kell, altatni kell, foglalkozni kell vele, ez tankönyvekből nehezen megtanulható. De egyébként már maga a babavárás is egy nagyon szép folyamat volt, amit sikerült jól megélnünk Bettivel. Emlékszem, hogy sokszor lefekvés előtt együtt olvasgattunk: volt egy a várandósság 9 hónapját végigkövető könyvünk, ami arról szólt, hogy adott időszakban mi történik a babával, éppen mekkora, mikor kezd el mozogni, rúgni stb. Ezek érdekes dolgok voltak, engem is lekötöttek, és jó volt ezekről olvasni, együtt készülődni a baba érkezésére.
A kisfiatok most 9 hónapos. Hogy tetszik a „szülőség”? Nagyon más ahhoz képest, amit elképzeltél?
– Sok tekintetben igen. Egyrészt érzelmileg más. Engem például meglepett, hogy napközben milyen sokszor gondolok Leóra, milyen sokat jár a fejemben a kisfiam, mint ahogy az is, hogy amikor hazamegyek, meglát és rám mosolyog, az milyen intenzív érzelmeket vált ki belőlem. Ez a nagyon pozitív része a dolognak (mosolyog). Ami a nehezebb benne: arra nem lehet eléggé felkészülni, hogy a kisbabáról való gondoskodás és a gyermeknevelés mennyi munkával jár, és hogy ebben a szülőnek mennyire nincs választása. Tehát amikor éjjel felsír a gyerek, akkor menni kell, vagy amikor ki kell cserélni a pelenkáját, azt sem halogathatjuk. Ez munka, nem is kevés, és nincs kerülőút, sem menekülési útvonal, ezeket csinálni kell, nincs mese. Emellett számomra az is egy érdekes tapasztalás, hogy a szülővé válás mennyire megváltoztatja a kapcsolatunk dinamikáját Bettivel, és hogy mennyire más lesz az életünk. Hogy mennyire nem jöhetnek most szóba olyan spontán programok, amelyek korábban természetesek voltak.
Hogyan éled meg azt, hogy édesapa lettél? Megváltoztál valamiben?
– Amit érzek, az az, hogy felelősséggel tartozom egy emberi életért, és ez megváltoztatja a prioritásokat. Ma már az az elsődleges gondolatom, hogy Leó legyen rendben, ő ne szenvedje kárát semminek, amit én teszek az életben, és így alakítom a programomat. Ebbe beletartozik az is, hogy kevesebbet vállalok bizonyos dolgokból. Nyilván az edzésprogram, meg a versenyekre, az olimpiára való felkészülés egy fix dolog, amin nehéz változtatni, de az életemben azért vannak olyan dolgok, amiken tudok. Illetve a motiváció kérdésében is sokat alakultam. Amióta gyermekem született, egyszerűen úgy érzem, hogy ha elmegyek egy edzőtáborba vagy egy versenyre, már csak azért is bele kell adnom mindent, mert nem vagyok otthon a családommal. Ha már nem a feleségemre és a gyerekemre szánom azt az időt, akkor azt a lehető legjobban használjam ki és töltsem el. Ez meglepően sok erőt ad nekem, leginkább a versenyeken.
Mennyire tudod kivenni a részed a kisfiad körüli tennivalókból, feladatokból?
– Nálunk Betti az, aki mindent megtervez. Persze a fontosabb dolgokat megbeszéljük, de ő az, aki látja a gyermekünk napi szintű „programját”. Nyilván amennyire tudom, kiveszem a részem a feladatokból, és szívesen megcsinálok mindent. Tehát nem hátrálok meg egy pelenkázás, egy ringatás, vagy egy altatás előtt, vagy ha Bettinek éppen el kell mennie valahová, akkor boldogan otthon maradok a kisfiammal. Számomra természetes, hogy ezekben részt veszek. Ezek azért is jó dolgok, mert így könnyebben tudok kötődni a gyermekemhez, és talán neki is szorosabb lesz a kötődése hozzám, amit különösen fontosnak tartok. A kisfiunk életében most ez a legfontosabb időszak, amikor magába tudja szívni mindazt a szeretetet, ami mi adni tudunk neki.
A mindennapokban mennyire számíthattok a nagyszülők segítségére?
– Rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert Leó az első unoka mindkét oldalon, úgyhogy a nagyszülők hihetetlenül motiváltak, elszántak, még tele vannak energiával, szóval az egész család nagy segítséget jelent nekünk. A feleségemmel sokszor azt érezzük, hogy nem is ketten neveljük ezt a gyermeket, hanem ott állnak mögötte a nagyszülők, a nagybácsi, a nagynéni. Mindent összevetve Leónak igazán jó dolga van (mosolyog).
Idén nyáron a kisfiad is elkísér az olimpiára?
– Az a tervünk, hogy ott lesz a család Párizsban. Az előző olimpiára, Tokióba Betti nem tudott jönni, mert ott a covid miatt nem engedték be a nézőket. Rióban viszont kint volt, és nekem nagyon sokat adott az, hogy ő ott van, és szurkol nekem. Néha még hallottam is a hangját a pástról, meg láttam őt a lelátón, ami rengeteget jelentett. Az, hogy Párizsba Leó is jön, és mind a ketten ott lesznek velem, érzésem szerint extra energialöketet ad majd.