„Ez egy olyan munkahely, ahol csak ragyogni lehet!”

A Semmelweis Egyetem Tűzoltó Utcai II. számú Gyermekgyógyászati Klinika kapujában Dr. Fejérdy Pálné Kati kedves mosollyal fogad, és egy harmadik emeleti csendes szobába invitál. Karácsony közeledtével a kórház folyosóin még inkább összeszorul a szívem, mert óhatatlanul azokra a gyermekekre gondolok, akik a betegségük miatt nem tölthetik az ünnepeket a szerető családjuk körében.  

Kati, mintha a gondolataimban olvasna, mindjárt az elején megoszt velem egy lelket simogató, kedves történetet.  

– Körülbelül öt évvel ezelőtt volt egy akkor első osztályos kis betegünk: a kislány október közepén került be az onkológiára, és pár héttel karácsony előtt egy kéréssel fordult hozzám. „Nem tudok levelet írni a Jézuskának, Kati néni, írd meg helyettem, én diktálom. Ő lelkesen diktálta, én pedig figyelmesen lejegyeztem, mi lenne a kívánsága. A levelet kitettük a kórterem ablakába, és megkértem a nővéreket, hogy intézkedjenek, beszéljenek a Jézuskával, aki természetesen teljesítette a kívánságot. Hála Istennek a kislány meggyógyult, és azóta minden évben karácsonykor visszajön és valamilyen saját készítésű ajándékkal lep meg. Azt is minden alkalommal megkérdezi: „Emlékszel, amikor te írtad az első levelemet a Jézuskának?” Számomra ez egy tüneményes dolog!

Szüleitől kapta az indíttatást

Miután kényelmesen helyet foglalunk a csendes kis szobában, mindenekelőtt a pályaválasztásáról kérdezem Katit.

– Szombathelyen születtem, ott jártam általános iskolába, és ott is érettségiztem – kezdi a történetét. – Édesapám orvos volt, édesanyám pedagógus, gimnáziumi tanár. A szüleim mindketten csodálatra méltó elhivatottsággal dolgoztak, szívvel-lélekkel végezték a munkájukat. Mindkettőjüktől olyan indíttatást, útmutatást kaptam, hogy a pályaválasztást illetően állandóan a két hivatás kötött vacilláltam: vagy orvos akartam lenni, vagy pedagógus. Végül az előbbi győzött, elsőre felvettek a budapesti orvostudományi egyetemre, ahol lelkesen elvégeztem három évet, majd beköszöntött a nagy szerelem. A leendő férjem akkor végzett az egyetemen, amikor harmadéves voltam. Összeházasodtunk, és hamarosan várandós lettem. Megszületett a fiam, majd szép sorban jöttek a gyerekek, és a férjemmel úgy döntöttünk, hogy egy édesanyának otthon a gyerekek mellett van a helye. Amikor a negyedik gyerkőc is óvodás lett, úgy éreztem, most jöhet a pedagógusi pálya (mosolyog). Miután megfelelő végzettséget szereztem, elkezdtem tanítani. Pár évvel később megszületett az ötödik gyermekünk, a legkisebb lányom, és vele is otthon maradtam néhány évig. Aztán visszamentem a belvárosi Irányi Dániel Általános Iskolába, ahol sokáig tanítottam, amíg a korábban az angolkisasszonyok iskolájaként működő intézményt az angolkisasszonyok jogos tulajdonukként visszavették. Egyházi iskola lett újra, ahol világi pedagógust nem alkalmaztak, így nagy gondban voltam. A Jóisten azonban megsegített: részt vettem egy szakmai továbbképzésen, ahol sok mindenhez hozzászóltam, és ahol egyszer csak odajött hozzám egy ismeretlen férfi és azt kérdezte, nem szeretnék-e a Tűzoltó Utcai Gyermekklinikán dolgozni. Dehogynem szeretnék, feleltem neki nagy örömmel. Ennek már 29 éve...

A kórházpedagógus színre lép

Kati elmondása szerint a munkáltatójuk, a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola és Gimnázium az egyetlen ilyen típusú intézmény az országban. Tizenhárom telephelye van, ezek mindegyike olyan budapesti kórház, ahol a bent fekvő gyerekek tartós gyógykezelés alatt állnak. Mindenhol egy alsós tanító, egy humán szakos és egy reál szakos pedagógus foglalkozik az iskolás korú gyerekekkel.

– Ez a munka pont nekem való – állapítja meg Kati mosolyogva. – Itt mindkét gyermekkori vágyam teljesült, hiszen betegágy mellett dolgozom, és pedagógusként. A sorstól ez egy hatalmas adomány nekem, ez csodálatos munka, és nagyon szeretem. Elsősorban az onkológiai és a hematológiai osztályon dolgozom, daganatos, leukémiás kis betegekkel, akik hosszú időt töltenek bent a kórházban. Amikor egy gyermek bekerül ide, az mindenki számára nagyon megrázó helyzet, és hatalmas sokként éri az egész családot. Miután a gyermek megkapja a diagnózist, valamint a kezelési tervet, illetve protokollt, szinte azon nyomban ott termek, és megpróbálom oldani egy kicsit azt a borzasztó felszültséget, stresszhelyzetet, és enyhíteni a szülők kétségbeesését, amihez az a plusz aggodalom is társul, hogy mi lesz az iskolával, ha a gyermek hosszú ideig kórházi kezelésre szorul. Ilyenkor igyekszem megnyugtatni őket, és elmondom nekik, miben tudunk mi segíteni. A jelenlegi törvény alapján a kórházba bekerülő gyermek előtt két út áll a tanulással kapcsolatosan: vagy egyéni tanrend szerint halad, vagy a vendégtanulónk lesz. Előbbi eset akkor áll elő, ha a gyermek a gyógykezelés során gyakrabban hazajár, és olyankor az anyaiskola segíti őt a tanulásban, a kórházpedagógussal együttműködve. Ha a gyermek folyamatosan bent van a kórházban és nagyon hosszú ideig, akkor felvesszük őt vendégtanulónak, ami azt jelenti, hogy ugyan az anyaiskolájában marad állományban, de az osztályzást és a felkészítést sokkal nagyobb arányban tudjuk átvenni. Ezekben az esetekben is szoros kapcsolatot ápolunk az anyaiskolával.

A legfontosabb a bizalomépítés

– A kórházban egyénileg, ágy mellett folyik az oktatás: a szülők ilyenkor elmehetnek a gyermekük mellől – magyarázza Kati. – Ezért is kezdem a munkát mindig a kapcsolat- és a bizalomépítéssel. Ha ugyanis megvan a bizalom és a kapcsolat a szülő és a gyermek részéről is, akkor a szülő ilyenkor egy kis „levegőhöz jut”: felszabadul, kimehet a kórteremből, kávézhat vagy sétálhat egyet, beszélhet a családtagjaival, hiszen különben ott ül a gyermeke mellett éjjel-nappal, hónapokon át. Ez egy óriási dolog, hogy a szülő rám bízza a gyermekét, és én nagyon sokat teszek azért, hogy ez a bizalom kialakuljon közöttünk.

Kati azt is hozzáteszi, háromnegyed óránál többet nem tanulhat a gyermek, mert az orvosok nem engedik.

– Nem lehet ennél jobban leterhelni őket, hiszen folyamatosan kapják a kemoterápiás kezeléseket, amitől elfáradnak, és a figyelmük, a koncentrációjuk nem terjed ennél hosszabb időre – teszi hozzá.

– Egyébként sok gyerek érkezik egyházi iskolából, és náluk, ha a szülő azt kéri, akkor imával kezdjük a tanulást. Soha nem kérdezünk rá semmiféle hitbéli vagy a hittel kapcsolatos dologra a családoknál, de amikor a szülőnek ez a kérése, akkor azt örömmel teljesítjük.

Sikerélményre és biztatásra van szükségük

“Nálunk örömhöz kell juttatni a gyerekeket, és folyamatosan biztatni őket, mert arra van szükségük.”

– A gyerekek általában kacagva várnak, és hihetetlenül lelkesen tanulnak – mondja Kati. – Számukra a tanító néni a normális élettel, a jövővel, a reménnyel való kapcsolatot jelenti. Ők úgy állnak hozzá, hogy meg fognak gyógyulni, ami után visszatérhetnek az osztálytársaikhoz, és a tanító néni azért van itt, hogy megtanítsa nekik a tananyagot. A tanulás pszichésen rengeteget segít a gyereknek, mert eltereli a gondolatait, és addig sem az injekciós tűn, meg a lumbáláson jár az agya. Nagyon fontos, hogy a gyerekeknek csak és kizárólag sikerorientált órákat szabad tartani. Nem szabad, hogy a tanulás bármiféle teljesítménykényszerrel párosuljon náluk, ellenkezőleg, arra kell törekednünk, hogy sikerélményt jelentsen nekik. Nálunk örömhöz kell juttatni a gyerekeket, és folyamatosan biztatni őket, mert arra van szükségük. A szülőknek úgyszintén. A mi jelenlétünk őket is megnyugtatja.  

Amit nagyon nehéz feldolgozni...

Kati elhivatott kórházpedagógusként szívvel-lélekkel végzi a munkáját, de nem tagadja, hogy vannak olyan helyzetek, amelyek 29 év elteltével is ugyanúgy megviselik lelkileg.    

– Régebben nagyon sok gyermeket elvesztettünk. Szerencsére mostanra jelentősen javult a helyzet, ma már nagy százalékban meggyógyulnak a hozzánk kerülő gyerekek – számol be az örömteli fejleményről. – A veszteséget, a halálesetet azért is borzasztóan nehéz feldolgozni, mert ha egy osztályon ilyen történik, akkor az adott kórteremből kilépve a mellette lévőbe akkor is mosolyogva kell bemennem, mintha mi sem történt volna.  

– Olyan eset is előfordult, amikor vasárnap délelőtt azzal hívott az anyuka, hogy „Kati néni, a kislányom az utolsó óráit éli, tessék bejönni, mert annyira várja Kati nénit.” Természetesen otthon lecsaptam a leveses kanalat, és siettem be a kórházba. Amikor megérkeztem, azt kérdezte tőlem ez a kislány, akit az édesanyja egyedül nevelt: „Kati néni, ugye vigyázol Anyukára, mert én megyek az angyalokhoz?” Mit lehet válaszolni egy ilyen kérdésre? A gyerekeknek sosem hazudunk: ha nem is mondjuk el nekik a teljes igazságot, soha nem hazudunk. Akkor és ott azt feleltem a kislánynak: „Tudod, mit? Készíts nekem is helyet, mondd meg az angyalkáknak, hogy várjanak engem is...”  Nagyon kötődöm az itteni gyerekekhez, hiszen minden nap bemegyek hozzájuk, és szívvel-lélekkel együtt vagyok velük.

– Egy dolgot viszont megtanultam a saját tapasztalatom alapján – teszi hozzá. – A legelején akárhányszor elvesztettünk egy gyermeket, otthon mindig elmeséltem a történetet a férjemnek és a gyerekeimnek, mert muszáj volt kiadnom magamból a lelki fájdalmat. Aztán egyszer csak eljött az a pont, amikor egy vasárnapi ebédnél összeállt a család és azt mondták: „Van egy kérésünk, ne mesélj többet ilyen dolgokról, mert nem tudjuk elhordozni ezeknek a terhét”. Attól kezdve otthon nem beszéltem ezekről a veszteségekről, de szerencsém van, mert a munkahelyemen nagyon jó a csapat, kiváló kollégák vesznek körül, akikkel egymást is tudjuk segíteni. Ha egy gyermek meghal az osztályon, akkor általában fel szoktunk jönni ide az egyik szobába, meggyújtunk egy gyertyát, és imádkozunk a lelkéért. Egy picit megnyugszunk, és csak utána megyünk vissza az osztályra, mert ezt másképp nem lehet.

„Gyere el, Kati néni, táncolj egyet velem!”

A szomorú történetek után Kati ragyogó arccal újságolja: igazán lelket melengető emlékei is vannak szép számmal, például a kórház egykori „lakóival” kapcsolatban.

– Nemrég épp az egyik gyerekkel tanultam, amikor egy fiatal orvos lép be a kórterembe – meséli. Azt hittem, hogy a kis tanítványomtól szeretne kérdezni valamit, mire kedvesen közölte: „Nem, én Kati nénihez jöttem.” Mivel látta, hogy nem nagyon tudom hová tenni őt, mosolyogva megkérdezte: „Nem emlékszik rám, Kati néni? Ott feküdtem, azon az ágyon, én vagyok a Balázs. Engem is tetszett tanítani. Meggyógyultam, és mert annak idején azt tetszett mondani, hogy olyan ügyes vagyok, hogy én leszek itt a következő orvos, itt vagyok, jelenleg rezidensként”, mondta büszkén, és szeretetteljesen megölelt. 

– Egy másik, évekkel ezelőtt nálunk kezelt kis betegnek az édesanyja telefonált és azt kérte, menjek el a gyereke elsőáldozására, mert a kislány annyira ragaszkodik hozzá, hogy ott legyek. Vagy, az is fantasztikusan jó érzés volt, amikor kaptam egy esküvőre szóló meghívót az ország északi részéről: régen volt nálunk a fiúcska, félénk kis srác, emlékszem, senkihez sem szólt a kórteremben, mindig bebújt a paplan alá, és mindenki kétségbeesve kérdezte, mi lesz így ezzel a gyerekkel. Aztán addig-addig-addig próbáltam elnyerni a szívét és a bizalmát, hogy végül nagyon jóban lettünk. Ő küldte el nekem az esküvői meghívóját, azzal a megjegyzéssel: „Gyere el, Kati néni, táncolj egyet velem!”. Szívmelengető volt olvasni, milyen fontos számára, hogy én is a részese legyek az élete egyik legfontosabb eseményének.  Az ilyen élményekért, visszajelzésekért érdemes ezt a munkát csinálni. A kórházunkban sok olyan önkéntes megfordul, elkötelezett, áldozatkész fiatalok, akiket annak idején itt kezeltek, szerencsére meggyógyultak, és úgy érzik, leginkább azzal tudják meghálálni mindazt, amit a kórház dolgozói értük tettek, hogy visszajárnak ide segíteni.

Zarándoktárs a kórteremben és azon túl

Kati azt is hozzáteszi, a szülő számára azért is rendkívül fontos a kórházpedagógus személye, mert olyan dolgokat is meg tud beszélni vele, amit az orvostól vagy a nővértől nem mer megkérdezni.  

“Ugyanúgy végigmegyek ezen a hosszú és küzdelmes úton a gyerek mellett, mint ahogyan ők.”

– Azt szoktam mondani, hogy a kórházban én a zarándoktársa vagyok a szülőknek, az ő nagyon hosszú zarándokútjukon, és ugyanúgy végigmegyek ezen a hosszú és küzdelmes úton a gyerek mellett, mint ahogyan ők. Meghallgatom a problémáikat, a kételyeiket, igyekszem válaszolni a kérdéseikre: én is felveszem azt a nagyon nehéz batyut és egy kicsit segítek nekik cipelni. Sokszor egy ölelés, egy mosoly, egy biztató szó is nagyon sokat számít nekik.

Ha már „zarándokolni kezdtünk”, Kati rögtön megoszt velem egy különleges emléket. 

– Pár évvel ezelőtt a franciaországi Lourdes-ba készültem – kezdi a történetet. – Számomra nagyon fontos, hogy a saját lelkemet is feltöltsem, és a zarándokhelyeken mindig erőt kapok. Amikor az egyik beteg gyermek anyukája megtudta, hová utazom, megkért, hogy vigyem magammal a kisfia fényképét, tegyem le a Szűzanyához, és imádkozzunk a gyermekéért. Arra az útra egy egyházi csoporttal mentem, és megkértem a csoportot vezető atyát, hogy minden nap imádkozzunk ezért a kisfiúért, aki agydaganattal küzdött, kiújult a tumora és úgy volt, hogy megint meg kell operálni. A zarándoktársaim rendkívül együttérzőek voltak, és minden nap együtt imádkoztunk a gyerkőcért. Körülbelül három napja voltunk kint, amikor az anyuka felhívott és boldogan újságolta: „Kati néni, a kisfiamnak csináltak egy MRI vizsgálatot, ami azt mutatta, hogy a daganat visszahúzódott, nem kell újból műteni...” Én erre nem mondok semmit, csak azt, hogy ez a dolog megtörtént, velem történt meg, és én csodaként éltem meg. Azóta is többször összefutottam már a családdal, van, hogy meglátnak az utcán, és a túloldalról mosolyogva csak annyit kiabálnak: Kati néni, Lourdes! Azt gondolom, hogy a Jóisten segítsége nélkül nem tudnám végezni ezt a munkát. Többször jártam már Lourdes-ban, valamint Međugorje-ban is, és minden napomat a templomban kezdem a 7 órás misén, mert szükségem van arra, hogy a Jóisten megfogja a kezemet.  

BeLEkapaszkodni egy hangulatba

Kati ötgyermekes édesanyaként ma már négy fiúunokával is büszkélkedhet, akikkel lehetősége szerint igyekszik minél több időt együtt tölteni.

– Szerencsére nagyon jó a kapcsolatom a gyerekeimmel és a menyemmel, a vejeimmel úgyszintén – mondja boldogan. – Igyekszem nem beleavatkozni az életükbe. Amikor szükségük van rám, vagy a segítségemet kérik, akkor természetesen ott vagyok nekik, de különben nem telepszem rájuk. Most viszont már alig várom a karácsonyt, mert azokat a családi ünnepeinket szeretem a legjobban, amikor mindannyian együtt vagyunk.

– Nagyon szeretek olvasni, komolyzenét hallgatni – avat be a legkedvesebb szabadidős tevékenységeibe. – Ha valami erősen nyomja a lelkemet, akkor sokszor leülök és komolyzenét hallgatok. Vagy fogok egy könyvet, vagy egyszerűen csak belekapaszkodom egy hangulatba. December elején egy csütörtöki estén egyedül voltam otthon, és a házunk ablakából néztem, ahogy nagy pelyhekben hull a hó: a téli csendben minden olyan meseszépnek tűnt. Közben szólt a karácsonyi zene, elkezdtem diszítgetni a lakást, és az ablakon át gyönyörködtem a hófehér tájban.  

Nem lehet belefásulni

Kati azt is nagyon fontosnak tartja, hogy egy kis humort, egy kis derűt csempésszen a súlyos betegséggel küzdő gyerekek életébe. 

“A kórházban egy olyan szeretethíd alakul ki köztem és a gyerekek között, ami aztán összeköt bennünket egy életen át.”  

– Hallani kellene, milyen cukin kacagnak, amikor december 6-án reggel bemegyek hozzájuk és elújságolom nekik, hogy idefelé jövet találkoztam a Mikulás bácsival, aki miután megtudta, hogy hová tartok, beletett néhány ajándékot a zsebembe, amit nekik küldött – idézi fel egy közelmúltbeli élményét. – Csodás érzés látni az örömöt a gyerekek arcán, de ami még inkább szívmelengető: ilyenkor ők is meglepnek engem valamivel, gyurmából készítenek, vagy papírból hajtogatnak ajándékot nekem. A kórházban egy olyan szeretethíd alakul ki köztem és a gyerekek között, ami aztán összeköt bennünket egy életen át.  

– Ebbe a hivatásba nem lehet belefásulni, mert a gyerekek állandóan újak, új nehézségekkel, új örömökkel, új bánatokkal, új megoldandó feladatokkal jönnek, és azt gondolom, hogy ennél szebb munka nincsen – mondja sugárzóan. – De számomra ez nem is munka, mert én itt nem érzem úgy, hogy dolgozom. Minden nap örömmel jövök be a kórházba, amiért nem lehetek elég hálás a sorsnak. Ez egy olyan munkahely, ahol csak ragyogni lehet, csak jókedvűnek lehet lenni, és ahol az a legfontosabb, hogy a gyermek lelke kitáruljon és befogadjon, valamint, hogy neki meglegyen a napi öröme. Abból a sok mosolyból, ölelésből és szeretetből, amit tőlük kapok, meg abból, ahogy nap mint nap tárt karokkal várnak a kórteremben, látom, milyen nagy szükségük van rám. Azt kívánom, hogy még legalább húsz évig ilyen lelkesen építhessek még sok-sok szeretethidat. Mindig azt kérem, hogy a Jóisten addig tartson életben, amíg tudok segíteni másoknak.