Annak idején 1976 és 1998 között dolgoztál a Magyar Televíziónál. Jól sejtem, hogy a sors nagy ajándéknak tartod, hogy bemondóként, majd szerkesztő-műsorvezetőként a televíziózás aranykorában teljesedhettél ki a szakmádban?  

– Eleve ajándéknak érzem azt, hogy bekerültem ebbe a világba, hiszen én soha még csak hasonló „magamutogató” pályára, szakmára sem készültem, tehát ez már önmagában a sors ajándéka. A 70-és és a 80-as éveket valóban a televíziózás aranykorának tartották a szakemberek, és az, hogy én akkor lehettem ott, azokkal a kollégákkal, azokban a csapatokban és azokban a műsorokban, akikkel és amikben dolgozhattam, nagyon különleges dolog. Mint ahogy persze azok számára, akik ma tévéznek, a mai kor a fontos, a mai látvány, a mai csapatok. De jó érzéssel tölt el, hogy mi még egy sokkal inkább értékteremtő időszakban televízióztunk.  

1998-ban önszántadból fejezted be a tévés pályafutásodat. Miért döntöttél így?

– '96 végén, '97 elején kezdtem először azt érezni, hogy nincs helyem a tévénél. Sorra megszűntek a műsoraim, és egy idő után már nem kaptam új feladatot. Nehezen éltem meg, hogy nincs munkám, és borzasztóan rosszul esett, hogy már nem számítanak rám. A húgom, aki életvezetési tanácsadóként már akkoriban is sok embernek segített a pályamódosításban, egyfolytában azzal biztatott, hogy merjek váltani, hiszen a legjobb korban vagyok ahhoz, hogy belevágjak valami teljesen új dologba. Végül hosszas vívódás és jó néhány álmatlan éjszaka után megfogadtam a tanácsát. Azt szoktam mondani, és ezt mély hittel és őszintén mondom, hogy a lányaim születése után a legjobb döntésem az volt, hogy akkor eljöttem a televízióból, mert azóta annyi új dolog került bele az életembe, hogy sajnálnám, ha ezek kimaradtak volna. Nagyon szeretem és élvezem azt a tartalmas, kihívásokkal teli, változatos életet, ami a képernyőn túl várt rám. A váltás óta kinyílt számomra a világ. Egyébként ez egy érdekes dolog, mert amikor annak idején, 45 évesen eljöttem a munkahelyemről, a 45 évemről azt gondoltam, hogy én már nem is vagyok olyan fiatal, sőt, lassan már megöregszem. Ma innen visszanézve oda, azt mondom, hogy ez vicc, hiszen 45 évesen az ember előtt még egy következő hatalmas életszakasz áll. Úgyhogy ma már másképp látom, egy korombeli ember már másképp viszonyul az időhöz, mint mondjuk egy 40 éves, pláne egy 20 éves.

Azóta sok mindennel foglalkoztál, és foglalkozol most is. Igazán mozgalmasan telnek a napjaid.

– Miután eljöttem a tévéből, azt hittem, el fognak felejteni pillanatok alatt, de nagy örömömre éppen az ellenkezője történt. Szép feladatokat kaptam, sok lehetőség jött, akár műsorvezetőnek, akár moderátornak kértek fel. Egészségkampányokban közreműködtem, coach-képzésben vettem részt, mediátor képesítést szereztem. És persze ott volt a két kislányom, akikkel így sokkal több időt tudtam tölteni. A váltás után szabadúszó lettem, a vállalkozói létnek minden előnyével és hátrányával. Ez nem egy könnyű világ, mert bár szabadúszóként a siker az enyém, de a kudarc és a csalódás is. Bár állítólag ez utóbbiak is csiszolnak rajtunk, úgyhogy valószínűleg nem ártott néha ott „lent” is megtapasztalnom a dolgokat.

2003-ban saját könyvkiadót alapítottál.  

– A könyvek mindig az életem fontos részei voltak. Gyerekkorom óta imádok olvasni, és ma sem múlik el nap, hogy ne olvasnék valamit. Ezzel együtt anno a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha könyvet írok: egy kedves barátom vetette fel az ötletet, így született meg az első kötetem. Aztán következett a többi. A „könyvcsinálás” egyértelműen sikerélményeket hozott, de ma már óriási kihívást jelentene. Habár egy könyválmom azért még van... (mosolyog)

A nevedhez fűződik a Kor-határtalanul nevű program. Ehhez a kezdeményezéshez mi adta az ötletet?

– Az első, amit ennek kapcsán szeretnék elmondani: a legtöbb ember, aki valamilyen módon, illetve formában figyelemmel kíséri az életemet, a „munkásságomat”, vélhetően azt gondolja, „Óh, hát ennek a nőnek kerek az élete, nincsen semmi problémája, minden sikerül neki, amibe belekezd”, Hogy ez mennyire nincs így, arra a legjobb példa a Kor-határtalanul program, ami egy nagy kudarcból/bukásból indult el. Annak idején, 2006-ban Erika húgommal kitaláltuk, hogy alapítunk egy életmód-tanácsadással foglalkozó stúdiót nőknek, de a vállalkozásunk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Üzletileg jókorát buktam vele, viszont éppen annak a kudarcnak köszönhető, hogy 2008 tavaszán elindult a Kor-határtalanul programunk. Akkor én már túl voltam az 50-en, részben ezért is fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy érdemes lenne foglalkozni ezzel a témával.  

Miért tartottad fontosnak, hogy az 50 év feletti korosztályra fókuszálj?

– Akkoriban a könyveim kapcsán nagyon sok helyen jártam az országban: kis közösségekbe, könyvtárakba, klubokba hívtak. Az is jó érzés volt, hogy ezekre a programokra azok jöttek el, akik szívesen találkoztak velem, és én nagyon szeretek beszélgetni. Ezeken a rendezvényeken sok-sok ember, – zömében ötven felettiek – osztotta meg velem a sorsát, a kétségeit, a problémáit. A beszélgetésekből egyértelműen kiderült, hogy van, aki könnyedén veszi az ezzel a korral járó változásokat, de többen vannak azok, akik kétségbeesnek, elbizonytalanodnak, elveszítik az önbecsülésüket. Mi rájuk szerettünk volna figyelni, nekik segíteni abban, hogy találják meg az útjukat az adott esetben új élethelyzetükben, és semmiképpen ne gondolják azt, hogy vége a világnak, csak azért, mert elmúltak 50 évesek. Arra buzdítottuk – és buzdítjuk most is – őket, hogy kezdjenek el új dolgokkal foglalkozni, tanuljanak, képezzék magukat, tűzzenek ki új célokat maguk elé, hogy 50 felett is legyenek nyitottak, és maradjanak aktívak. Az elmúlt 15 évben az ország több mint 40 városában meséltem, mondtam „a magamét” és bizonygattam, hogy nem kell megijedni az idő múlásától. Egyébként vicces, mert annak idején az előadásom az „50 után is aktívan” címet kapta, aztán ahogy teltek az évek, „50 és 60 után is aktívan” lett belőle, most pedig már „50, 60 és 70 után is aktívan”-ra kell módosítanom.  

Ha valaki, te igazán jó példával jársz elöl... „Véleményvezérként” mit gondolsz, mit tegyenek az 50 felettiek, hogy jól érezzék magukat a bőrükben?

– A legfontosabb, hogy maradjunk aktívak. Aki elmegy nyugdíjba, bezárja magára az ajtót, leül a tévé elé és nem mozdul ki, az óriási léptekkel közeledik a vég felé. Éljük aktívan a mindennapokat, menjünk el valamilyen közösségbe. Nagyon sokfelé járok az országban, és a legkisebb falvakban is működik legalább egy könyvtár. A harmadik pedig, azon túl, hogy kimozdulunk otthonról, gyalogoljunk, sétáljunk minél többet. Lelkes híve és „nagykövete” vagyok a gyaloglásnak: nálam a napi 5 kilométernek meg kell lennie mindennap, ha esik, ha fúj, mert egy kiadós séta a testnek és a léleknek egyaránt jót tesz. Ezek a legfontosabb tanácsaim, és ezeket aztán lehet cizellálni azzal, hogy kertészkedjünk, kreatívkodjunk, önkénteskedjünk, írjunk – sok mindent lehet még ajánlani. Az a baj, hogy – és tudom, ez most közhelyként hangzik, de nem félek közhelyeket sem kimondani –, sokan egyszerűen nem fogják fel, hogy micsoda érték az, hogy élünk. Hogy itt van valami a kezünkben, amit életnek neveznek, és nem értékelik azt, hogy kisütött a nap, hogy kimehetnek a friss levegőre, hanem azon szomorkodnak, hogy egy ránccal több, 5 kilóval több, néhány májfolttal több, és azon sopánkodnak, hogy „jaj, hová tűnt az ifjúságom?!”. Hogy is mondjam, 50-60 évesen nem szépnek kell lenni, vagy nem az lényeg, hogy szépek legyünk. Persze az ember legyen jól ápolt. Én örülök, hogy májusban 71 éves leszek. Hálás vagyok a sorsnak, amiért megértem ezt a kort. Ez a 71 év már az enyém, és ezt már senki nem veheti el tőlem.  

Tapasztalatod szerint könnyű arra buzdítani, bátorítani az embereket, hogy változtassanak az életmódjukon? Egyáltalán, hogyan reagálnak mindarra, amit javasolsz nekik?

– Az előadásaimban is mindig hangsúlyozom, hogy én senkit nem akarok semmire megtanítani, és nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy csak az az egyetlen járható út, amin én járok, mert nem feltétlenül úgy jó, ahogy én gondolom. Én élem a magam életét, és én így érzem jól magam, azt pedig nagyon szívesen elmondom, hogy mitől érzem jól magam. És lehet, hogy az előadásomat meghallgatva, vagy a velem való találkozás, beszélgetés hatására valaki úgy érzi, hogy „ha ez a nő ezt megcsinálja, ha ő gyalogol naponta több kilométert, és ha őt nem izgatja, hogy vannak ráncai, akkor engem miért izgat? Akkor én is megcsinálom!”. Mivel elég aktív vagyok a közösségi oldalakon, ott azért időnként kapok kommenteket, visszajelzéseket. Amikor azt írják, hogy „miattad váltottam életmódot”, vagy „azért indultam el gyalogolni, pedig nehezemre esett, mert te is mész”, azért ezek nagyon jólesnek. Az utóbbi 1-2 évben egy kicsit megigazítottam az előadásaimat, mégpedig olyan módon, hogy most már nem „csak” kiállok a közönség elé és 80 percen keresztül mondom a magam okosságát, de egy picit interaktívabbá is teszem az egészet. Amikor azt kérdezem, hogy ki tanul(t) mostanában valami új dolgot, és valaki jelentkezik, akkor elmeséltetem vele, miért kezdett el 70 évesen németül tanulni, vagy éppen rendszeresen mozogni. Hála istennek egyre többen vagyunk, akik rájövünk arra, hogy igenis 65 felett is tölthetjük aktívan és tartalmasan a mindennapokat. Legutóbb egy 85 éves bácsi is ott ült az előadásomon, a korát meghazudtolóan jó állapotban, és büszkén újságolta, hogy ő minden nap súlyzózik.  

Ami azt illeti, te magad is haladsz a korral. Van egy saját You Tube-csatornád, ahol két beszélgetős műsort is vezetsz. Az egyik a Korhatártalanul. Ezt leginkább miért élvezed?

– Egyrészt nem győzöm hangsúlyozni, mennyire szeretek beszélgetni (mosolyog). Másrészt ebbe a műsorba olyan embereket hívok meg, akik számomra érdekesek, és akik valamilyen értéket teremtenek. Magamat is jól elszórakoztatom ezzel a sorozattal, már azzal is, hogy nagyon komolyan készülök ezekre az adásokra, beszélgetésekre. A másik műsort, az Élet-receptek címűt az egészségmegőrzés, az egészséges életmód népszerűsítése „jegyében” készítem, és az is nagyon kedves a szívemnek.  

Az előbb utaltál arra, hogy van még egy könyválmod...  

– Nagyon szeretek utazni, az utazás adja nekem a teljes szabadságot. Rengeteg szép helyen jártam a világban, és erről vezetek egy blogot. A húgom már egy ideje noszogat, hogy „Juditkám, azért az utazásaidról még kéne írnod egy könyvet!” Majd meglátjuk, hogy alakul, még ide-oda billegek ebben a kérdésben, mert mostanában könyvet kiadni és aztán eladni borzasztóan nehéz dolog.

Ha azt mondom, Szentendre...

– Éppen 50 évvel ezelőtt, 1974-ben költöztünk ide a szüleimmel, és nem telik el nap úgy, hogy a húgommal ne gondolnánk rájuk hálával, amiért ezt a várost választották otthonunknak azután a kis alföldi falu után, ahol előtte éltünk. A mai napig lángoló, lobogó szerelemmel szeretem Szentendrét.

Ez a vonzalom kölcsönös, amit az is jól mutat, hogy 2023-ban a város díszpolgára lettél.

– Amikor megkaptam az értesítést arról, hogy ebben a megtisztelő elismerésben részülök, felhívtam a polgármester urat és azt mondtam neki: nagyon meglep, és rendkívül jólesik, hogy gondoltak rám, de hát én semmit nem csináltam! Nem gyógyítok embereket, nem vagyok képzőművész, még csak nem is vagyok tősgyökeres szentendrei. Erre ő azt válaszolta: „Judit, te az emberségeddel vagy itt jelen!” Azt hiszem, ennél szebben nem is fogalmazhatta volna meg az én kötődésemet.  

A nőnap közeledtével adja magát a kérdés: két lány édesanyjaként sosem vágytál egy fiúgyermekre?

– Nem. Kislánykorom óta két kislányra vágytam. Aztán volt egy jó hosszú időszak, amikor abszolút nem is vágytam gyerekekre, és nem azért, mert karriert építgettem, hanem, mondjuk így, a párkapcsolatom nem olyan volt, hogy abba akartunk volna gyermeket. Nagyon örülök, hogy végül úgy hozta az élet, hogy két kislányom született, de a mi szoros hármasunkhoz hozzátartozik a húgom is, mint „női közeg”. Neki nincs gyermeke, de nagyon sokszor szinte anyaként foglalkozott és foglalkozik az enyéimmel. Erika mindig egy megbízható segítő volt számomra, ma is az, a lányaim kapcsán. 

 

Nőként, édesanyaként milyen útravalót szerettél volna átadni, illetve, adtál át Nórának és Laurának?  

– Én eleve nagyon ösztönösen neveltem a gyerekeimet. Nálunk nem volt szokás, hogy arról prédikálok nekik, hogy kell ezt vagy azt csinálni, hogyan legyenek jó társak, vagy később jó anyák. Igyekeztem a példamutatásommal nevelni őket. Az biztos, hogy kezdettől fogva amolyan „barátnős” kötelék volt köztünk, ami megint csak nem biztos, hogy helyes (mosolyog). Rendkívül fontosnak tartottam, hogy tanuljanak, és amíg tehettem, sokfelé elvittem őket a világban, és azzal is egyfajta világlátást, nyitottságot, elfogadást leshettek el tőlem. Tulajdonképpen én valahol azt folytattam, amit gyerekként a szüleimtől láttam Tiszatenyőn, abban a kis faluban, ahol felnőttem. A szüleimet mindenki nagyon szerette és tisztelte. Anyukám iskolaigazgató volt, apukám pedig a téesz főkönyvelője. Hozzánk hétvégén is bárki, bármikor feljöhetett... Visszatérve a lányaimra: mind a ketten rendkívül nyitott, elfogadó felnőttek lettek, akik tisztelettel vannak mások iránt. Talán én szelídebb vagyok a világban való működésben: ők, ahogy a mai fiatalok közül sokan, dinamikusabban kiállnak egy-egy dolog mellett, vagy dologért.  

Ha jól tudom, már mindketten kirepültek a családi fészekből. Hogyan birkóztál meg az elengedésükkel?

– Úgy gondolom, hogy ezt például jól csináltam (mosolyog). Úgy szoktam fogalmazni, soha nem lihegtem a sarkukban. Mind a kettő tanult, élt és dolgozott külföldön, tehát mindig engedtem őket, vagy megteremtettem a lehetőséget, hogy menjenek. A barátnőim szokták mondani nekem, hogy nem elég a szavak szintjén elengedni őket, hanem itt is el kellene (a szívére mutat). Valószínűleg ez a nehezebb, mert a lányaim még mindig nagyon erősen kötődnek hozzám. Az édesapjuk, akivel már jó ideje nem élünk együtt, szintén abszolút része az életüknek. A lányok nem szakadtak el tőle, jó a kapcsolatuk. Lehet, hogy nem túl jó minta, hogy én azt az utat választottam, hogy inkább egyedül élek, de ezt majd ők dolgozzák fel valahogy... Én nagyon sok mindenben a gyerekeimhez igazítottam, igazítom az életemet: legyenek ők ebben mások, mint az édesanyjuk, ez már az ő saját életük, ebbe nem szólhatok bele. Ugyanakkor, ha azt látom, hogy egy olyan párkapcsolatban vannak, ami a meglátásom szerint nem biztos, hogy jó nekik, mert nem azt kapják belőle, amit nőként kapniuk kellene, akkor azt azért meg merem fogalmazni nekik. Mint ahogy az előadásaimban is elmondom, hogy nőként sosem tudtam benne maradni egy olyan kapcsolatban, amitől én nem épülök, nem harmóniában élek, amitől én nem kapok, nem vagyok több. Ez nem azt jelenti, hogy egy kapcsolatban legyen mindig minden rózsaszínű, habos-babos, mert olyan nincs. Két ember között mindig lehet súrlódás, vita, de csak azért benne maradni valamiben, ami nem működik, mert félek attól, hogy mi lesz, hogy lesz, és mi történik, ha majd nem találok másik társat... Én sosem tudtam-akartam így benne ragadni egy párkapcsolatban.  

Kik azok a nők, akik a leginkább hatással voltak rád, és meghatározták az életedet?

– Édesanyám és az anyai nagymamám. De ők sem úgy tanítottak engem, hogy „Juditkám, ezt így vagy úgy csináld!”, hanem azzal neveltek és mutattak mintát, jó példát, ahogyan éltek, és ahogyan gondolkoztak. Édesanyám iskolaigazgatóként egy kis faluban, kimondottan aktív, nagyon nyüzsgő asszonyként, a szíve és a lelke volt annak az icipici településnek. Biztos, hogy ez is hatott a húgomra és rám. A nagymamámnak nem volt módja tanulni abban a tanyavilágban, ahol ő gyerekeskedett. Talán 2-3 osztályt végzett el, de az ágya mellett mindig könyvek sorakoztak, és a legújabb reform recepteket ő hozta be a családunk életébe. Sőt, amikor engem elkezdett érdekelni a szerelem, és megjelentek nálam a „fiú-témák”, a nagymamám sokkal nyitottabb volt bizonyos kérdéseket illetően, mint az anyukám. Ők ketten voltak a leginkább meghatározó nők az életemben. És persze a húgom is, aki ugyan 5 évvel fiatalabb nálam, mégis mindig olyan biztos támaszt jelentett számomra, hogy mindenkinek ilyen testvért kívánok.  

Meglátásod szerint az elmúlt évtizedekben mennyit változott a nők szerepe, megítélése?

– Azt szoktam mondani, hogy amióta a nők a francia forradalom idején elkezdtek küzdeni az egyenjogúságukért, a szavazati jogukért stb., azóta annyit harcoltunk és annyit küzdöttünk, hogy mostanra már annyira egyenjogúak lettünk, hogy annak minden terhét, nyűgét viseljük. Úgy gondolom, hogy ma egy nőre legalább 2-3-szor nagyobb teher hárul, mint egy férfira. Mert a férfi általában reggel elmegy otthonról „mamutot vadászni”, amiből este lesz hús, és kész. Ezzel szemben a gyermeknevelés, a háztartás vezetése, az idős szülők gondozása többnyire a nő feladata, akinek emellett a munkájában is helyt kell állnia. Tapasztalatom szerint attól, hogy mi, nők vagyunk a család központja, ha úgy tetszik, lelke, egyszerűen magunkra már nem jut annyi idő és figyelem, mint amennyit megérdemelnénk, mert annyifelé kell teljesítenünk. Úgy gondolom, hogy a nőknek egy pici segítséget kell kérniük a társaktól, a gyerekektől, a családtól, és ez az idősebb korosztályra is vonatkozik, sőt. Én a nagymamákat is szoktam „lázítani” az előadásaimon, mondván, egy nagymamának is szüksége van énidőre, és arra, hogy olykor ő is mondhasson nemet a felé érkező sorozatos kérésekre. Ugyanakkor, mindazok ellenére vagy éppen mindazokkal együtt, amiket most felsoroltam, én mindig is úgy éreztem, hogy nőnek lenni jó. Szeretem azt, hogy nő vagyok.