„Egymás legfőbb bizalmasai és legbiztosabb támaszai vagyunk” - beszélgetés Trokán Annával és Nórával - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

„Egymás legfőbb bizalmasai és legbiztosabb támaszai vagyunk” - beszélgetés Trokán Annával és Nórával

Szöveg: Szűcs Anikó, fotó: Förster Tamás
2021. okt. 20. 5:00
Interjúk

Gyerekként egyikük sem készült színésznőnek, mégsem kerülhették el a sorsukat, és mindketten a szüleik nyomdokaiba léptek. A Trokán-lányok, Anna és Nóra, gyönyörűek, tehetségesek, elhivatottak – de sosem rivalizáltak. Ellenkezőleg, nagyon egy húron pendülnek. A Testvérek világnapja alkalmából örömmel meséltek a köztük lévő különösen erős köteléktől.

Közel másfél évtizeddel ezelőtt, 2007 novemberében beszélgettem először Annával és Nórával, meg az édesapjukkal. Akkortájt nem volt könnyű időpontot egyeztetni a két elfoglalt harmadéves színinövendékkel, ezért különösen örültünk a nehezen összehozott családi találkozónak. Most is jó szívvel gondolok vissza az első közös beszélgetésünkre, és a mai napig a fülembe csengenek Trokán Péter színművész szavai, aki boldogan ismerte el: hihetetlen szerencséje van a gyermekeivel, hiszen a lányai igazán jó testvérek.

A sors úgy hozta, hogy annak idején egyszerre vettek fel benneteket a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Mit szóltatok ehhez a fordulathoz?

"Köztünk nincs átvágás, nincs taktikázás, nincs irigység, sem rivalizálás. Tudjuk, hogy egymásban maximálisan megbízhatunk."

Trokán Anna: Jobban nem is alakulhatott volna! Nórival külön osztályba jártunk, de egy évfolyamra, és 2009-ben együtt végeztünk. Igaz, én csak harmadik nekifutásra jutottam be, de a felvételik közötti időszakok sem teltek tétlenül, sőt! Első évben beiratkoztam Földessy Margit drámastúdiójába, ezt követően pedig egy évet töltöttem a Pesti Magyar Színiakadémián.

T. N.: Szerintem az az egész helyzet számunkra csak pozitívumokat hozott! Annával pontosan tudjuk, hogy mi ketten száz százalékig őszinték vagyunk egymáshoz, mindent megoszthatunk a másikkal: köztünk nincs átvágás, nincs taktikázás, nincs irigység, sem rivalizálás. Tudjuk, hogy egymásban maximálisan megbízhatunk. Ezért is volt nagy áldás, hogy ez így alakult.

A másik érdekesség, hogy mindketten viszonylag későn döntöttetek a színészi pálya mellett. Már ahhoz képest, hogy szüleitek révén gyermekkorotok óta tűzközelben voltatok.

T. A.: Bennem valahogy csak később tudatosult, hogy világéletemben erre vágytam. Sokáig orvosnak készültem, a gimnáziumban elkezdtem biológia tagozatra járni, ahol hamar rájöttem, hogy nem az az én utam. Negyedikben egyszer csak belém nyilallt a felismerés: színésznő szeretnék lenni, semmi más.

Trokán Nóra: Én nem tudom konkrét eseményhez kötni, hogy nálam ez mikor dőlt el. Azt tudom, egyszer Anna szólt, jöjjek és nézzek meg egy órát Földessy Margit drámastúdiójában. Elmentem és annyira megtetszett, hogy attól fogva én is oda jártam. Ez korábban a zongorázással és a dobolással is így történt: Anna elkezdte, aztán én is kedvet kaptam hozzá – mindig mentem utána. Dzsesszbalettre is együtt jártunk. Számunkra ez volt a természetes, és nagyon szerettük ezeket a közös elfoglaltságokat.

Azt hogyan éltétek meg, amikor később, pályakezdő színésznőként Nóra Kecskemétre szerződött, Anna pedig a veszprémi színházhoz?

T. N.: Annával gyerekkorunktól fogva sülve-főve együtt voltunk, egyetemistaként egy szobában laktunk a kollégiumban. Ezzel együtt mindketten tudtuk, hogy ennek a szimbiózisnak egyszer vége szakad. Mégsem éltem meg tragikusan a szétválást, és igazából nem is úgy fogtam fel, hogy most akkor el kell válnunk egymástól. Egyrészt mindkettőnknek szerencsésen alakult a pályakezdése: szakmailag hihetetlenül intenzív életet éltünk, egyik próbafolyamatból estünk a másikba, nagyon jó társulatba csöppentünk, úgyhogy benne voltunk a sűrűjében, Az az időszak egy különleges szakasza volt az életünknek, amikor viszonylag keveset találkoztunk, de ez nem változtatott a viszonyunkon.

T. A.: Akkor és ott csak fizikailag lettünk távolabb egymástól, de igazából mi annyira együtt vagyunk egy másik síkon, hogy amikor elkerültünk vidékre, az új helyzetet nem tekintettük drasztikus változásnak. Egyrészt, ahogy Nóri is említette, mindkettőnket bedobtak a mélyvízbe, másrészt sokat beszéltünk telefonon és skype-on, és ezért sem éreztük úgy, hogy eltávolodtunk volna. Az, hogy ritkábban láttuk egymást, nem jelentette azt, hogy lazult volna a köztünk lévő szoros kötelék.

Sosem volt köztetek szakmai féltékenység?

T. A.: Soha fel sem merült ilyesmi. Mi ketten sosem rivalizáltunk, ellenkezőleg, mindig örültünk egymás sikereinek.

T. N.: Én például nagyon-nagyon örültem annak, hogy Anna eljátszhatta Jeanne d'Arc szerepét Veszprémben. Ráadásul milyen fantasztikusan játszotta el! Sok elismerést kapott azért az alakításáért, és én rendkívül büszke voltam rá. De a Chicagoban Velma Kelly-ként is csodálatos volt! Később láttam ezt a musicalt a Broadwayn, az a produkció is lenyűgözött, de közben mindvégig arra gondoltam, hogy Anna simán megállná a helyét abban az előadásban, és ezt nem elfogultságból mondom.

T. A.: Sajnos én nem tudtam megnézni Nórit az egyik legjobb szerepében, a Hosszú hosszú út az éjszakába című drámában Kecskeméten, amellyel díjat is nyert. Megnéztem viszont a Nyomorultakban Eponine-ként, és ott annyira tetszett, hogy legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy ezt az alakítást mindenkinek látnia kellene (pillant szeretetteljesen a húgára).

Előfordult olyan, hogy ha más színházban is, de mindketten játszottátok ugyanazt a szerepet?

T. N.: Két alkalommal is. A Szentivánéji álomban Helénát, a Chioggiai csetepatéban pedig Checcát formáltuk meg mind a ketten, Anna Veszprémben, én pedig Kecskeméten, Viszont a klasszikus értelemben színházi előadásban még nem dolgoztunk együtt.

Szabadúszóként hogyan álltok most a színházi munkákkal?

T. N.: Nálam az utóbbi években a film eléggé hangsúlyosan előtérbe került, a színház pedig kicsit háttérbe szorult, és részemről ez egy abszolút tudatos döntés volt. Van egy kétszemélyes zenés, filmes színdarabunk Klem Viktorral, MÚVILÁV – Majdnem, mint a filmeken a címe, amit nagyon szeretek, mert igazi örömjáték, és igazi örömmunka volt. Emellett a Centrál Színházban játszom a Delila című vígjátékban. Jelenleg ez a két futó előadásom van, a többi mozgóképes munka.

T. A.: Nekem is kettő van most: az egyik a Két pápa a Rózsavölgyi Szalonban, a másik Az apa a Pesti Színházban. Mindkettőt imádom, ráadásul csupa nagyágyúval állok egy színpadon. A Két pápában Jordán Tamással, Lukács Sándorral és Molnár Piroskával játszom együtt, Az apá-ban pedig Kern Andrással.

T. N.: Annát most elkapták a nagy mogulok (nevet), azért ez szuperjó! Úgy örülök neki!

T. A.: Számomra ez egy hatalmas ajándék!

T. N.: Pár éve nekem volt hasonló élményem, amikor is Törőcsik Marival játszhattam a Nemzeti Színházban. Mari az egész próbafolyamat során hihetetlenül elfogadó és segítőkész volt velem, teljesen egyenrangú kollégának tekintett, ami igazán jó érzéssel töltött el. Imádta a fiatalokat... Amikor idén nyáron elolvastam a róla szóló könyvet, Bérczes László beszélgetőkönyvét, meghatódva láttam, hogy Mari engem is megemlített benne: elmesélte azt a történetet, amikor a romló egészségi állapota miatt a Galilei élete című darab végén meghajláskor úgy állt mellettem a színpadon, hogy megfogta a kezemet. Kvázi a kezembe kapaszkodott....

T.A.: Készült egy fotó is erről, benne van a könyvben, Mindig bőgök, amikor meglátom, ahogy Mari a Nórira néz azon a képen...

T. N.: Életem végéig hálás leszek a fotósnak, Eöri Szabó Zsoltnak, hogy megörökítette azt a pillanatot, mert az tényleg egy fantasztikus momentum volt.

Annak idején édesapátok büszkén jegyezte meg, hogy ti ketten nagyon jó testvérek vagytok. Azt is hozzátette, hogy nagyon ritkán hallott benneteket veszekedni, pedig azért különböztök jó néhány dologban. Például miben?

T. A.: Én hamarabb felkapom a vizet, nehezebben fogom vissza magam. Hirtelenebb, indulatosabb vagyok, mint Nóri, és türelmetlenebb is: valószínűleg azért is, mert többet örököltem anyukánk (Papadimitriu Athina színművésznő – a szerk.) temperamentumából. Nóri lazábban vesz mindent, ő csak akkor jön ki a sodrából, ha nagyon indokolt, feleslegesen nem húzza fel magát. Viszont sokkal szétszórtabb, mint én.

Tényleg nem szoktatok veszekedni?

T. N.: De, szoktunk (nevet). Nemegyszer összekapunk apróságokon, piszlicsáré dolgokon, de nagy vitáink nincsenek. Sosem fordult elő olyan, hogy nem beszéltünk egymással hetekig. Számunkra ez teljesen elképzelhetetlen. Mert össze lehet veszni, meg rá lehet csapni az ajtót a másikra dühből, de az, hogy nem kommunikálunk egymással és nem beszéljük meg az adott problémát, nem old meg semmit, és nem vezet sehova.

T. A.: Mi ketten mindig nagyon jól kijöttünk egymással. A kapcsolatunk az őszinteségen és az abszolút bizalmon alapul. Egymás legfőbb bizalmasai vagyunk, a nehezebb helyzetekben pedig egymás legjobb, legbiztosabb támaszai. Ha valami gondom támad, bátran fordulhatok Nórihoz, és ez fordítva is igaz.

Amikor kettesben vagytok és elengeditek magatokat, tudtok nagyon „hülyék” lenni?

T. A. –T. N.: Csak azok tudunk lenni! (mondják egyszerre, nevetve)

T. A.: Olyankor, ha valaki besurranna hozzánk egy kamerával úgy, hogy nem vennénk észre, az illető vélhetően nem értené, hogy mi történik, és/vagy rövid időn belül feltenné magának azt a kérdést, hogy: „Biztos, hogy akarom én ezt látni?” (nevet)

T. N.: Hihetetlenül infantilisek tudunk ám lenni!

T. A.: Nórival sok mindenben hasonlítunk. Nagyon egy nyelvet beszélünk, hasonló az ízlésünk, a humorunk, hasonlóan reagálunk helyzetekre. Emiatt kicsit félnék is, ha együtt dolgoznánk, pláne színpadon.

"Hihetetlenül infantilisek tudunk ám lenni!"

Merthogy?

T. N.: Veszélyes lenne, mert folyton röhögnénk. Elég egy összenézés köztünk, és a komoly munkának annyi ...

T. A.: Azt is sokszor előfordul, hogy Nórival ugyanarra gondolunk, és olyankor akár egy-egy pillantásból, gesztusból is megértjük egymást, tudjuk, mi jár a másik fejében.

Nóri, hogy élted meg azt, hogy a nővéred férjhez ment és édesanya lett?

T. N.: Karesz születése után az első karácsonykor volt egy pillanat: akkor realizáltam azt, hogy Annának lett egy külön „bandája”, tőlem függetlenül. Akkoriban én még otthon laktam, ők pedig már külön lakásban, és amikor este 7 órakor elindultak haza, én meg ott maradtam az apuval, akkor „esett le”, hogy valami megváltozott. Akkortájt nem is voltam igazán jó passzban lelkileg, de az az este mindenképpen egy fordulópontot jelentett. Miközben tudtam, hogy ez így természetes: hogy bármilyen szoros is a testvéri kapcsolatunk, Anna számára a kisfia lett a legeslegfontosabb személy a világon, és ez a változás kiszakította őt a megszokott rendszerből. De közben meg, ha a másik oldalról nézem, Karesz érkezése még szorosabbá tette a viszonyunkat. Amióta ő megszületett, gyakrabban találkozunk és több időt töltünk együtt. Azóta még erősebb lett a köztünk lévő kötelék.