Na de ne ugorjunk ennyire előre, kezdem az elején. Addig legalább kicsit furdal titeket a kíváncsiság és izgulhattok, hogy mit kellett túlélni. Nem ér a bejegyzés végére ugrani, izguljatok egy kicsit! 

Szóval, akkor kezdem a nyaralási beszámolót az elején. Hol máshol, ugyebár. Elég kemény meló volt a bepakolás, gyakorlatilag bárki azt gondolhatta volna, hogy a Krausz-Tóth família költözik. Egy kicsit én is azt éreztem, főleg, amikor becsomagoltam több kiló virslit Hanni kedvencéből. Na, mondom, Tóthgabi, te sem leszel már hülyébb, elmegy a család egy gyönyörű helyre nyaralni, ahol olyan ételek, italok vannak, amit el sem tudsz képzelni (remélem, a Krausz ezt nem olvassa, mert kitér a hitéből), erre te virslit pakolsz a gyereknek… De hát, ha egyszer csak ezt az egy félét hajlandó megenni!? És mivel még mindig nem bővült nagyon azon ételek repertoárja, amiket hajlandó elfogyasztani a kisasszony, így muszáj előre gondolkodni! Szóval pakoltam még egy csomó féle krémet, napi legalább 958674686 váltóruhát, ilyen-olyan úszást segítő cuccot, a karúszótól kezdve az úszógumin át a mellényig, mindent. Ja és UV szűrős pólót, meg sapkát. És akkor még a játékokat le sem merem írni.. na meg a babakocsit, amibe ő ugyan már nem nagyon ül be, de baromi jól jött, amikor mentünk le a strandra és a fenti cuccokat vittük magunkkal. Gondoljatok bele, hogy bírtuk volna el ezt a rengeteg dolgot babakocsi nélkül? Sehogy! A lényeg, hogy miután befejeztem a pakolást és végignéztem a cuccokon, tényleg azt gondoltam, hogy ez gáz. Az még csak egy dolog, hogy én azt hittem, de el tudjátok képzelni a Krauszomat, hogy vakargatta a göndör fürtös fejét. Hosszú percekig meredt a pakkokra, és már éppen nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, hogy „Normális vagy, Kicsim?”, amikor ránézett az elszánt arcomra és meggondolta magát. És milyen jól tette… Egyébként azóta belátta, hogy igazam volt, mert tényleg mindenre szükség volt, még a rengeteg váltás ruhára is. Sőt, tudjátok, mire volt csak igazán szükség? Persze, hogy a virslire! 100 km-es körzetben nem lehetett kapni Hannikám kedvenc virslijét, úgyhogy áldom az eszem, hogy nem hagytam lebeszélni magam, és az sem tartott vissza, hogy finoman szólva is megmosolygott a család. Egyetlen egy dolgot vittünk feleslegesen, az útipatikát. Mert természetesen magunkkal vittünk egy gyógyszertárat. Szerencsére a gyógyszerek, fertőtlenítők és sebtapaszok szükségtelenek voltak!

 

Miután mindenki túltette magát a sokkon, bepakoltuk a cuccokat és az összes aggodalmamat az autóba, és elindultunk. Igen, az aggodalmaimat is, mert ahogy már pár héttel ezelőtt írtam, azért nekem voltak paráim. Most nem részletezem újra, csak emlékeztetőűl, egy felsorolás erejéig. 

1: darázscsípés 

2: leégés 

3: vízzel kapcsolatos bármi 

4: eltűnik Hanni 

  

Na, a négyből egy teljesen pipa, és egy másik meg félig. De melyik? Jól van, nem húzom tovább, elárulom, melyik a félig.  

Az egyik nap végén, a strandon már kezdtünk összepakolni. Mivel nem kevés cuccunk volt ugyebár, az elcsomagolás sem volt egyszerű művelet. Négyen figyeltük Hannit közben. Egyik alkalommal, még mielőtt lehajoltam valamiért, ránéztem Hannira, aki ott téblábolt tőlünk 20 cm-re. Megnyugodva hajoltam le a már nem tudom miért, és amikor 2 másodperccel később felnéztem, a lányom nem volt ott. Esküszöm, életem leghosszabb következő 2 másodperce volt, amíg felegyenesedtem és észrevettem, hogy Hanni pár centivel mozdult el, csak pont kitakarta egy fa. Azt hittem, szétnyílik a föld, és zuhanok. Rettegett rémálmom vált volna valóra, ha… de szerencsére csak ha…  A kiscsillagom ott volt, és boldogan molyolt valami izével. Amúgy Hanni első találkozása a Balatonnal nagyon megható és gyönyörű volt! Ahogy az apró lábaival masírozott be a vízbe, látszott, hogy senki nem tarthatja vissza. Az egész nyaralás számára egy csodálatos kaland volt. Először ettünk együtt csavaros fagyit, rántott husit is hajlandó volt enni, sült krumplival, hatalmasakat aludt a fák alatt a lágy szellőben, rengeteget sétáltunk és még vitorláztunk is. Utóbbi mondjuk – ellentétben velünk – számára csak egy ideig volt izgi, utána unatkozott VOLNA, de csak volna, ha Tóthgabi nem csomagol neki játékokat és színezőt az útra! Nyilván büszkén, talán picit kárörvendőn vigyorogtam az uramra, hogy lám, igazam volt, hogy még ide is csomagoltam egy rahedli cuccot.  

Szóval rengeteg kaland volt. Rá kellett jönnöm, hogy bár balatoni lány vagyok, én tulajdonképpen 14 évesen nyaraltam utoljára a magyar tenger partján. Azóta sok változás történt és szinte az összes aggodalmam abból fakadt, hogy nem tudtam, milyen biztonságos gyerekparadicsommá vált ez a hely. Ahogy teltek a napok, az én félelmeim egyre enyhültek, és végre át tudtam adni magam az élménynek. Egy dolog nem változott csak, és az a másik nagy rémálmom… a darázs. A DARÁÁÁZS az nem lett kevesebb, pláne a büfék környékén. Volt, hogy kértem egy hamburgert, de nem bírtam megenni, mert másodperceken belül ellepték a darazsak. Szó szerint nem látszott a buci a kis csíkos rovarok alatt. Ott is hagytam.  

Mivel anno egy allergia vizsgálat kimutatta, hogy allergiás vagyok a darázscsípésre, okkal féltem tőlük, és bár nem csípett meg korábban soha darázs, úgy voltam vele, nem is szeretném kipróbálni, mi történne. Akkor még Epipen injekciót is írtak fel nekem, amit egyébként általában hordok is magamnál.  

És akkor rátérek arra a részre, ami eddigi életem talán legnagyobb rémületét okozta számomra.  

A szuper nyaralásunk után, szinte rögtön tovább indultunk Palkonyára, ahol megtartottuk a már hagyományos vacsoraestünket Verával és a pasikkal. Már lekerült rólam a „hurrá, nyaralunk stressz”, szinte teljesen elengedtem a félelmeimet. És akkor, amikor már nem számítottam rá, hogy ez megtörténhet, életemben először megcsípett egy darázs. Ismétlem, megcsííípeeeettt eeeegy darááááázs! Persze nem volt nálam a „tollam”, a fülemben zakatolt a szívem, hallottam, ahogy kalapál. Nyilván pánikba estem, és a pánik hasonló tüneteket produkált, mint amit a fejemben a darázscsípés jelent egy allergiás ember számára. Rengeteget olvastam arról, hogy mik a tünetek, így pontosan tudtam, hogy mi következik, és az agyam ennek megfelelően el is kezdte azokat a tüneteket mutatni. Persze összeszaladtak az emberek, és mindenki próbált nyugtatni. Nagyon, nagyon, nagyon féltem. Biztosra vettem, hogy meg fogok halni. Kértem Gábort, hogy vigyázzon a Hannira. Túlzás nélkül mondom, hogy olyan közel éreztem a halált, mint 18 évesen a műtétemnél. Közel egy órán át tartott a rémület, mire el mertem hinni, hogy életben maradok.  

Innen is köszönöm Szilvikének és Nagypál Jutkának, a helyi asszonyoknak a mérhetetlenül nyugodt jelenlétüket. Nagyon sokat segítettek. Ők kérdeztek rá például, hogy az allergiavizsgálat még a terhességem előtt volt-e, mert elképzelhető, hogy a hormonváltozás erre is kedvező hatással volt. És mivel valóban Hannika érkezése előtt voltam a teszten, ettől a gondolattól megnyugodtam.  

Mindenesetre újjászülettem ismét, és ettől az élménytől átértékelődött sok minden az életemben. Na de erről majd legközelebb mesélek…