Az operaénekes háza mindig skálázástól zeng?

Robi: – Igen, így képzeli az ember, de próbálom úgy megoldani, hogy a családnak ne azzal kelljen szórakoznia, hogy apa skálázik. Persze gyakran itthon is dalra fakadok, de a gyakorlást szívesebben végzem inkább az operaházban és a rádióban a próbák között, vagy az énekórákra járva. …

Csaknem huszonöt éves éneklés után még mindig tud újat mondani az énektanár?

Robi: – Az énekórák a hangképzésről és a hangom karbantartásáról szólnak. Sokan nem tudják, de az éneklés izommunka – az élsportolókhoz hasonlóan nekünk is folyamatosan edzenünk és gyakorolnunk kell, karban kell tartanunk a hangunkat. A gyémántot is folyamatosan csiszolni kell, a legnagyobb focista is jár edzésre, így az operaénekes is jár énekórára. Mindig jó, ha van egy külső fül, aki ötleteket ad, hogy például egy frázist hogyan vezessek elő, hogy oldjak meg egy zenei fordulatot, vagy melyik karmester szerinti interpretációban adjam elő az áriát.

Az opera néha nehéz műfajnak tűnik az általános hallgató számára…

Robi: – Ez ugyanolyan színház, mint a prózai, de az operában gyönyörű zene is van, ami visz, elvarázsol, amit tudsz élvezni. Nekem nagy élmény, ha olyan szerzőket énekelhetek, akiket szeretek, olyankor a munkám maga az álom! Persze van olyan darab, amit jobb játszani, mint hallgatni… (nevet) Az én munkám folyamatos tanulással, befogadással, megismeréssel jár, a premiereknél szinte skizofrénné válik az énekes, ha nem vigyáz magára. Ilyenkor az álmatlan éjszakák sem ritkák, mert ha nem mosom közben az agyam más zenékkel, nem megy ki a fejemből a darab. Akkorra már szinte zsigerből megy minden, miután a heteken át tartó próbákon a kottákon és a szövegen kívül szinte színpad körüli térképészetet is kell tanulni: honnan és hányszor jössz be, ott mi történik, kinek mit adsz, ő azt hova teszi, milyen kellékekkel kell megjelenned.

Apa este hazajön, és együtt a család – nálatok nem ez a tipikus felállás.

Csilla: – Amikor Robi turnézik, napokig nincs itthon, vagy hetekig kora reggeltől késő éjszakáig próbál. Nehéz ilyenkor anyaként és feleségként is helytállni, mert minden szempontból hiányzik. De már az ismerkedésünk legelejétől beleláttam a művészvilágba. Akkor már énekelt az Operában, voltak házikoncertjei és más fellépései, így tudtam, hogy mi vár rám. Előadások előtt különösen tekintettel vagyunk a gyerekekkel Robira. Igyekszünk számára harmonikus légkört teremteni, ami segíti őt abban, hogy teljes körűen a feladatára tudjon koncentrálni. Én biztosítom arról, hogy az itthoni dolgok felől legyen teljesen nyugodt, mert minden rendben van. Még akkor is, ha én délutánonként két-három órát kocsiban, ide-oda furikázva töltök, hogy mindenki időben eljusson oda, ahol éppen lennie kell, közben megejtve a saját feladataimat is. Hála Istennek, mind a két nagyszülő-páros örömmel segít, ha egyedül nem menne. Robi szülei Székesfehérvárról, az enyémek Szegedről ugranak, ha szükségünk van rájuk! A baráti körben pedig mindennapos dolog, hogy a saját gyerekeink mellett a barátok gyerekeit is visszük a különórákra, vagy épp ők a mieinket. Fellélegzek, amikor elindul a darab, és látom, hogy a színpadon van, jól szól az ének, nevetnek Robi gesztusain, átjön a darab. Onnantól már én is bele tudok simulni az előadásba, pláne, hogy tudom, hogy mennyi munka van mögötte, és azt is, hogy ő becsülettel megtett mindent. Robinak nagyon jó a helyzetfelismerése, és jól tud alkalmazkodni a váratlan pillanatokban is. Soha nem láttam még leblokkolni, pedig a műfajból adódóan voltak éles helyzetek. Előadások előtt azt szoktam mondani neki, hogy ő ne izguljon, majd én izgulok helyette…

Az operaénekes apuka számára négy gyerekkel nem kis stressz lehet egy iskolából hazahozott fertőző betegség, vagy egy influenzaszezon…

Robi: – Ez egyfelől véresen komoly dolog, másfelől, ha befeszülsz ebbe, akkor vesztettél! Én rengeteget utazom tömegközlekedéssel – tehát a gyerekeken túl ez is betegség-veszélyforrás lehet –, de vigyázok magamra. Tudom, mik a gyengeségeim, hogy tudok megfázni, ezekre odafigyelek. Sálat hordok, forró fürdőt veszek, alkalmanként szaunázom, folyamatosan teázom – mindig van nálam egy termosz meleg ital. Ha egy gyerkőcöm beteg, akkor próbálunk egyfajta házi karantént tartani. Persze van, hogy ez nem sikerül, de akkor sem dőlök a kardomba. De annál lidércesebb dolog nincs, mint amikor operaénekesként az előadásod napjának hajnalán arra ébredsz, hogy fáj a torkod... Erről a feleségem tudna beszélni… Ő tartja ilyenkor a frontot, és a gégészem, akit nagyjából bármikor hívhatok. De a tudatalatti csodálatosan működik! Egyszer Győrbe mentem egy Don Giovanni előadásra, és már az autópályán félre kellett állnom, mert éreztem, hogy nagyon rosszul vagyok. A színházban lejelentkeztem, aztán egyenesen a gyógyszertárba mentem, hogy beszedjek minden kegyszert és vegyszert az előadás idejére. Közben felhívtam jóanyámat, hogy valakinek elpanaszoljam a bajomat, de kértem, hogy ne mondja el a rossz hírt a feleségemnek, mert ő akkoriban nagy hassal, kismamaként várt engem otthon. A színházban azt mondtam a kollégáknak, hogy „gyerekek, én semmit sem tudok garantálni, lehet, hogy egyszer csak eltűnök a színpadról”. Az első felvonás után a mosdóig jutottam, onnan mentem be a második felvonásra. A tudatalatti összerántotta az embert, és végig tudtam játszani a darabot! Utólag tudtam meg, hogy a feleségem is hozzám hasonló állapotban feküdt otthon, de ő is kérte édesanyámat, hogy tartsa előttem titokban a rosszullétét…

Nálatok kötelező a gyerekeknek az operát szeretni?

Robi: – Nem erőltetem rá a gyerekekre azt a zenét, amit én szeretek, és ők sem erőltetik rám azt, amit ők szeretnek. Az életkori sajátosságokból adódóan különböző a zenei ízlésünk, de megmutatjuk egymásnak a kedvenceinket. Egyetlen dologhoz ragaszkodom: ha autóval megyünk valahova, először a Bartók Rádiót kapcsoljuk be! Szeretném, hogy ne legyen számukra furcsa a komolyzene, és olyan muzsika vegye őket körül, ami értéket képvisel. Persze pár kilométer után el tudunk kapcsolni egy másik rádióadóra, vagy betehetünk más zenét: a Strauss keringőktől a rock and rollig semmi sem ritka a kocsinkban. Arra nevelem őket, hogy legyenek zenei mindenevők, a szélsőségek viszont hiányoznak a repertoárunkból, szándékosan. Jelenleg a négy gyerekünkből három zenél, a legkisebb még kicsi ehhez. Billentyű, fuvola, furulya és gitár most a kedvencek, akinek egy kis zenei véna van a vérében, az itthon ki tud teljesedni, ha akar. Az a fontos, hogy élvezzék a zenét!

Te is így kezdted annak idején?

Robi: – Gyerekként mindig is a tábortűzi gitározás volt az én stílusom, sosem Jimi Hendrix vonalon mozogtam. A Bojtorján zenekar és a Fonográf régóta nagy kedvenceim, és a Tolcsvay-trió is! Nagyon szerettem zenélni és énekelni, így a gimnázium után elvégeztem a konzervatóriumot, aztán felvételt nyertem a Zeneakadémiára. Persze nem voltam benne biztos, hogy összejön az operaénekesi pálya, és a tanáraink is figyelmeztettek minket: „nem mindenkiből lesz operaénekes, aki elvégzi a Zeneakadémiát. Ha még tíz év múlva is a pályán maradsz, az már jelent valamit.”

Az operaénekes férjet romantikus hősszerelmesnek képzeli az ember…

Csilla: – Igen, Robi romantikus, és hősszerelmes is! (nevet) Valóban szélsőségesen tudja megélni az érzelmeit, kezdettől fogva tetszett, ahogy udvarolt. Ma is sokat énekel nekem, és igyekszik meglepetéseket szervezni, amit én sokszor elrontok azzal, hogy idő előtt kitalálom őket. Szeretem, hogy úgy próbál nekem kedveskedni, hogy belőlem kiindulva találja ki, hogy mivel szerezhet nekem örömet. Ráadásul ezt különleges csomagba burkolja! Például beültet az autóba, és az úti cél meglepetés… Robi teljesen tisztában van az én szeretetnyelvemmel, gyakran apró cetliket hagy nekem a kávégépen, a poharam környékén, hogy amikor hazaérek, megtaláljam őket. Volt, hogy teleszórta velük a konyhát! Jó, hogy nagyon személyesen szeret engem! A mi kapcsolatunkban elsődleges szerepe van a kommunikációnak. Nagyon odafigyelünk arra, hogy ez mennyiségben és minőségben is benne legyen a napjainkban. Az is jólesik, hogy amikor egy-egy nehezebb időszaknak vége, mindig megköszöni, hogy támogattam őt és kitartottam. Fontos számunkra, hogy ápoljuk a házasságunkat, és tanúságot tegyünk arról, hogy igenis létezik boldog házasság! De ezért természetesen tenni kell.

Robi: – Igen, kell, hogy itthon és köztünk minden rendben legyen, mert ha ez nem így van, akkor a munkában sem tudok koncentrálni. Akkor bármit mondhat nekem a karmester… Folyamatosan dolgozunk a kapcsolatunkon, ha nézeteltérés van, próbáljuk minél előbb megoldani. Persze gyakran adódik valami, mert az ember büszke és dacos, de mindent meg kell beszélni, ez a jó házasság titka! A másik titkunk a közösségeink megtartó ereje.

Csilla: – Igen, a közösség számunkra a hely, ahol erősödni tud a hitünk, ahol meg tudjuk beszélni a kérdéseinket, félelmeinket, örömeinket. Mi rögtön az esküvő után közösséget kerestünk, azóta része ez az életünknek: az egyik a Velencei-tó környéki katolikus családokból álló KAVICS, velük aktívan részt veszünk egymás mindennapjaiban. A másik a Családok Jézusban Közösség. Számunkra fontosak ezek és megtartóak, mert a hétköznapok hamar kiégetik az embert. Ha nincs utánpótlás, nem tudunk a sötétségbe fényt vinni, és hirdetni az örömhírt. Szokták tőlünk kérdezni, hogy bírjuk csinálni azt a sok mindent, ami a mindennapjainkban van. Hát úgy, hogy nem vagyunk egyedül! Mi az összes energiánkat a családtól és a közösségből kapjuk! Ez segít abban is, hogy ne legyünk befordulók, hanem tudjunk nyitni a világ felé, a gyerekeinknek is mintát ad, hogy merjenek barátságokat kötni, és megtapasztalni azt, hogy a közösségre mindig támaszkodhatnak. Bár nem vagyunk vérrokonok, számíthatunk egymástól komatálra, költöztetésre, gyerekvigyázásra, lelki támogatásra, vagy jókedvű, laza éjszakázásra is. A Családok Jézusban Közösségben jegyeskísérést is végzünk. Ez régi vágyunk volt, mert összeköt minket, és másokért végzett közös szolgálatot is jelent. A vasárnapi szentmiséken pedig mindketten gitározunk és énekelünk – ez is igazi jó közös program!

Robi: – Pláne, hogy mi a zene révén ismerkedtünk meg. Szoktam is mondani, hogy én fül alapján is választottam feleséget magamnak…

Az elmúlt hónapok nektek sem lehettek könnyűek.

Robi: – Most bizonyosodott be, hogy jó döntés volt két lábon állni. Mert én amellett, hogy szabadúszó operaénekes vagyok az Operaházban, a Magyar Rádió énekkarában is dolgozom. Ennek a mindennapokban nagy ára van, de az utóbbi hónapokban megadta a létbiztonságot. Nem mondom, hogy egyszerű és könnyű volt tudomásul venni és megélni, hogy a szerződések, amikért hónapokig dolgoztam, egyik pillanatról a másikra elillantak… A március közepi Ments meg, Uram! premierjére heteken át éjt nappallá téve készültünk, a Bánk bán is elmaradt, meg azóta sok más fellépést is lemondtak. Borzalmas volt látni és megélni, hogy mindent lefejeztek.

Csilla: – A közösségeink viszont ekkor is mellettünk álltak, megható és nagy segítségeket kaptunk! Persze nehéz elengedni a hétköznapi, emberi terveket, de az, hogy a családon kívül is ilyen háttérbázisunk van, megkönnyítette a feldolgozást.

És hogy telik a nyár?

Robi: – Mi olyan környéken lakunk, ahol egész évben úgy élünk, mintha nyaralnánk. Van, hogy munka után a család lehűtött sörrel és fürdőnadrággal vár a vasútállomáson, és rögtön indulunk is csobbanni – nem mindenki tud így hazaérkezni. Vagy úgy megyek a Wagner-napokra dolgozni, hogy előtte még a büfésoron eszem lángost! Szokás szerint most is áll a medencénk a kertben, ami a gyerekeink jóvoltából igazából egy vízicirkusz. A nagyszülők most is besorakoztak gyereknyaraltatásra, ami hatalmas segítség és ajándék nekünk, mert így van egy szusszanásnyi időnk egymásra! Pár év múlva mi is úgy szeretnénk majd vigyázni az unokáinkra, ahogy a szüleinktől ezt láttuk. Ha én húsz év múlva úgy élhetek, mint most, akkor boldog ember leszek! A kétüléses sportkocsi helyett akkor is nyolcszemélyes kisbuszt szeretnék majd vezetni…