Shamala templomi táncosnő, ma már hatvan fölött jár. Keralában él. Sokat jár tanítani Európába. De nemcsak a varázsos India táncaira tanítja növendékeit. Amikor legutóbb találkoztunk, erről beszélt. A tanítványairól, akik megajándékozzák a bizalmukkal. 

- A tizenhat-tizenhét éves lányok, akik az iskolámba járnak, már nehezebben osztják meg gondjaikat a szüleikkel. Hozzám fordulnak, mint nemrég egy kedves tanítványom azzal, hogy segítsek. Megismerkedett az interneten egy fiúval, megszerették egymást, de tudja, hogy a szülei soha nem fognak beleegyezni a házasságukba. Mi a véleményem, mit tegyen? Gondolkodási időt kértem. Nálunk még él a hagyomány. Ahogy annak idején nekem is, Keralában a legtöbb családban ma is a szülők választják gyermekeik házastársát. 

Azt tanácsoltam, ne gondoljanak házasságra. Engedjék el egymást. Az egymás iránti szerelmük, szeretetük úgyis megmarad. Ha kiderülne a kapcsolatuk, a család bizalma megrendülne, békétlenség születne. Ez senkinek sem jó. 

A szerelem nem térben és időben létező vonzalom. Belül van, legbelül. Nem birtokolni kell a másikat, nem feltétlenül mellette élni. Az érzelem örökre megmarad, emlékké lényegül. Engedd el, s a tiéd - ezt tanácsoltam a tanítványomnak. 

Azóta a lány férjhez ment ahhoz, akit a szülei választottak. Két gyermekük született, boldog a családja körében. 

Arra gondoltam, hogy a világnak ezen a felén ilyen tanácsot nem biztos, hogy megfogadna egy lány. De talán a fiú sem. Shamala mosolygott.

- Nálunk még van szava az idősebbeknek. Elfogadják, hogy tapasztaltabb, bölcsebb a fiatalnál. Európa nagyon más. S a mai emberek életében az énuralkodik. Ráadásul még egy leveskocka, egy arckrém reklámja is erre bíztat: neked ez jár, a tiéd, rólad van szó! Az én uralma nem távlat, hanem zsákutca. Mert akkor jönnek az igazi problémák, ha a kapcsolatokban az én torzan jelenik meg: minden az enyém, csak én tudom, nekem van igazam, az én szokásom, az én házam, az én sorsom! Egyedül csak én... Ha ez eltűnik az értékrendünkből, hirtelen minden összeáll: mindenki más is fontos lesz, a másik gondja, szeretete, gondolata is számítani fog. És a zűrös helyzetekben megszületik a megoldás. 

A Shamalában lakó szelídség és erő a saját sorsában is meghatározó volt. 

- Az ember tudja, hogy az élete nem az övé. Hinné hogy igen, talán szeretné is, de aztán kénytelen rájönni, hogy nem mi irányítunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy meg kell adni magad a sorsodnak. Próbálkozni kell, munkálkodni rajta, hogy a neked rendelt dolgot megtaláld, a karmádat beteljesítsd. Én vágytam táncolni és a sors nagy kerülővel ugyan, de segített. Kemény kitartással, már érett fejjel, asszonyként tanultam táncolni - a férjem bíztatására és segítségével. Ő hajóskapitány volt, a szüleim választották nekem. A hajón éltünk évekig, ott neveltem a kisfiunkat. S a tenger jó iskola. Amikor tükörsima és nyugodt, megy a hajód, érzed, minden működik, s te meghódítottad a világot. De amikor kitör a vihar és húszméteres hullámok dobálják a hatalmas hajót, akkor nem tudsz mit tenni. Csak imádkozol. Érzed, nem te irányítasz, semmi hatalmad nincs. A döntés arról, ami lesz - rajtad kívüli. 

Tudod - mondta Shamala - az, aki nemcsak a szorongattatásban imádkozik, hanem akkor is, ha boldog, akkor is, ha sima a tenger, annak jöhetnek a hullámok bárhol, bármikor - azt elkerüli a félelem. 

Amikor Shamalát hallgatom, mindig a szellemi élet, a lélek körüli gondolatok jönnek elő. Valójában a tánca is, mintha valamiféle meditáció lenne. 

- Az anyagi világ itt van, látható, olyan sokat nem érdemes beszélni róla. Inkább lelki segítségre van szükség, a tanítványaimnál is ezt látom. S a példa is tanít, az, hogy látják, hogyan élek. A gyerekek előtt a szülők példája ezért olyan meghatározó - anya-apa élete meghatározóbb, mint bármilyen iskolai tudás. Én nem tervezek soha előre. Nekem az a perc számít, amiben most élek. Majd Odafönt eldöntik, merre megyek. És tudom, bármi történik velem vagy velünk, az Élet megy tovább... Nincs okunk hát az elkeseredésre.

Sosem fogom elfelejteni Shamalát. Magas, arányos termetét, telt, asszonyi erőt és szelídséget egyszerre sugárzó alakját. Hatalmas fekete szemét, hangsúlyosra festett tojásdad szép arcát, homlokán a kárminpiros pöttyel. Zöld szárija alján a dús aranyhímzéssel, lábán az áttört bőrsaruval finom jelenség volt, akkor is, ha táncolt, akkor is, ha a földön vagy asztal mellett ült. Nem ismerek rajta kívül embert, aki a testével és a szavaival úgy képes közvetíteni érzéseket és gondolatokat, mint ő. Látom finom mosolyát, hallom a hangját: 

- Légy önmagad. Szeress teljes lényedből. Figyelj mindenre és mindenkire, de ne irányítson mások véleménye. Légy természetes és tiszta szívű. És ne hidd el, hogy az élet nem gyönyörű. Ha mégis, akkor mi tesszük csúnyává és boldogtalanná. De mindig változtathatunk...