Továbbra is a legfontosabbnak azt tartom, hogy segítsünk, ahol és ahogy tudunk (én magam is ezt teszem), de közben töltődnünk kell ahhoz, hogy képesek legyünk a segítésre. Szerintem a mi szakmánknak amúgy ez (is) az egyik legfontosabb szerepe. A világ dolgaiból történő kiszakadást nyújtani pár percre, netán órára, elfeledtetni a problémákat és segíteni erőt gyűjteni ahhoz, hogy elviselhető legyen az elviselhetetlen. A művészet, ezen belül talán a zene és a humor az, ami a leginkább képes arra, hogy elterelje az ember gondolatait és a szomorúságot – ha csak rövid időre is, de – felváltsa a remény és a hit. Hiszem, hogy ennyi követővel az oldalaimon, és veletek, akik olvassátok a blogomat, nekem ez is a feladatom úgy a színpadon, mint az írásaimban, hogy kicsit erőt adjak (vagy legalább törekedjek rá) és rámutassak arra, hogy még a legkilátástalanabb helyzetekből is lehet kiutat találni. Szóval, kedves olvasók, én most csupa olyan témát hoztam, ami remélhetőleg egy kis mosolyt fog csalni az arcotokra. 

Kezdem rögtön a Krauszom születésnapjával. Úgy indultunk, hogy a gyermekem apja, tudván, hogy közeledik a rettegett 40-es szám, közölte velem pár hete, hogy még véletlenül se szervezzek meglepetés bulit, mert ő azt gyűlöli. Ezt a kedves kifejezést használta: gyűűűlööööliii, mintegy nyomatékosítva, hogy meg se próbáljam… Nnna, akkor már le volt szervezve a meglepetés „buli” nagy része. Gondoltam magamban, Tóthgabi, innen szép nyerni! Azért nyilván tisztában voltam vele, hogy nem kedveli az ilyen meglepetéseket, úgyhogy eleve nem bulit terveztem, de azért egy családi összejövetelt vacsorával igen. Mindenképpen azt akartam, hogy a szűk családon kívül tényleg csak a nagyon közeli barátok legyenek jelen. Szóval úgy döntöttem, hogy bevállalom a kockázatot, és mindenképpen lesz születésnapi összejövetel. Mit ne mondjak, nem volt egyszerű, mert árgus szemekkel figyelte minden mozdulatom.  Végül azért persze minden jól sikerült, Krauszom mégsem „gyűlölte” annyira a meglepetést, és sikerült úgy bonyolítani a dolgot, hogy tényleg nem sejtett semmit. Szerintem azt hitte, hogy betojtam tőle és nem feltételezte, hogy a szigorú utasítás ellenére meg merek szervezni egy ilyen eseményt. Képzeljétek el, még Hannikám is tudta, hogy mi a feladata, és amikor Gábor belépett az étterembe, Hanni rohant elé a 40-es lufit lobogtatva. Nagyon megható volt, tudtam, hogy a Krauszom is elérzékenyül majd, és így is lett. Én ismerem, és azt is tudom, hogy a zord macsó álarc mögött egy érzékeny kisfiú rejtőzik… Egy most már 40 éves kisfiú.  

Hanni persze elvitte a show-t, úgy pörgött az én drága karanténcsemetém, mint aki még életében nem látott ennyi embert együtt. És kis túlzással tényleg nem. Szerepelt, jött, ment, magyarázott babahablaty nyelven (ezt majd később kifejtem), mindenkinek mutogatta az új cipőjét, és be is mutatkozott. A vendégek persze kézről kézre adták, amit imádott. A lényeg, hogy elég hamar elterelődött a figyelem Gáborról és a főszerep Hannikámé lett, amiért Gábor szerintem hálás volt, a lányom meg egyenesen a föld fölött lebegett, hogy végre ekkora történés van. 

Szerelmünk gyümölcse amúgy az utóbbi időben törpe besúgóvá avanzsált. Pár sorral feljebb már írtam a babahablaty nyelről. Most van az, hogy Hannika megállás nélkül beszél, de senki nem tudja, hogy milyen nyelven. Hosszasan magyarázza, mik történtek vele, és mi próbáluk megfejteni a szavak jelentését, illetve összerakni, hogy ha egy szót megértünk, akkor mit jelenthet vajon ami előtte és utána van. Így történt, hogy egy hosszú monológ után, amiből szinte semmit nem értettünk, majdnem botrány lett, mert amit viszont értettünk, az úgy hangzott, hogy „apa meg néni le” és mutatott a pincére. Ezen a ponton felhúztam a szemöldököm, és visszakérdeztem, hogy biztos apa meg néni, és hogy le? Az én kis csalogányom meg a csodás hangocskáján, ártatlanul újra elmondta, hogy „apa meg néni le”... Na, szerencsére kiderült, hogy a néni jött leolvasni a vízórát, és apa ment le vele a pincébe. Mondtam az uramnak, jó lesz vigyázni, mert a gyerekünk egy kém.  

Egy pár szót szeretnék azért szólni erről a bizonyos érthetetlen babahablatyról. Nem gondolom, hogy rossz anya lenne az, aki nem érti meg minden szavát a gyermekének. Azt sem érzem, hogy kevésbé „kapcsolódnék” az imádott csemetémhez, mert „barkóbáznom” kell, hogy egy szó most vajon mit jelent. Nem, hiszem, hogy a nézéséből azonnal tudnom kellene, hogy éhes, szomjas, vagy csak a homokozó lapátot szeretné. Igen, megkaptam a játszótéren, amikor valaki látta, hogy sugárzik az értelem a tekintetemből, és próbálom megfejteni, mit akar velem közölni a gyerek, hogy „jé, te nem érted?”. Jé, én nem értem. Sok mindent értek, de nem mindent. Majd megértem. Szóval kedves olyan anyukák, akik esetleg ezen görcsöltek, íme egy képzeletbeli pacsi.  

 És a végére tartogattam a legjobb hírt! Kitaláljátok? Dehogy találjátok! Még én sem hiszem el, pedig már napok óta tapasztalom… Nem tudom, mi történt, de úgy tűnik, a fentiek meghallgatták az imáimat, és Hannika elalszik egyedüüüüüül! Nem látjátok, de én most indián táncot lejtek. 

Szóval egyik este fogta magát, betessékelt a saját ágyamba, ő is bemászott egyedül a sajátjába, és elaludt. És ez így megy már napok óta. A kétórás altatások félórásra redukálódtak. Úgyhogy jelentem, van fény az alagút végén. Az van, hogy a fejünkre is állhatunk, vannak dolgok, amik felett nincs irányításunk. Ilyen az alvás. Majd amikor a gyerek, és/vagy a fentiek úgy döntenek, akkor aludni fog. Addig egyet tehetünk, türelmesen várunk. Tudom, én most könnyen beszélek, de tényleg megtanultam, hogy nem rajtunk múlik. Tehát hasonló sorsú mamik, kitartás, eljön a ti időtök! Tudjátok, van a tanítás: Egyszer egy hercegnő felkeresett egy bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűjébe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.  

Egyetlen szót vésett bele: „ELMÚLIK”