Az illető bár közvetlenül nem tanított engem (csak a tesómat), mégis tudta befolyásolni az életemet, mert a kollégái is tartottak tőle. A későbbiekben csak „mumustanárnőként” fogom emlegetni.

Anyu elmondása alapján a ’Tóth lányok’ szereplési vágya már az óvodában egyértelműen megmutatkozott. Nekem csak halvány emlékeim vannak erről, de állítólag minden ünnepen én voltam szinte egyedül az, akit nyugodtan ki lehetett állítani a pódiumra és bármelyik mondókát, verset, éneket előadtam teljes erőbedobással. Egyáltalán nem okozott gondot a szereplés, imádtam a nyilvánosságot, és nagyon könnyen tanultam meg bármit, amit az óvónénik kértek tőlem. Szerencsére Marika néni hamar felismerte, hogy jó a ritmusérzékem és tisztán énekelek, így adott is lehetőséget bőven, hogy csillogtassam a tehetségem az összes ovis eseményen. Mivel a csoporttársaim nem tolongtak tömött sorokban, hogy ők is szerepelhessenek, így gyakran egyedül zsebelhettem be a dicséretet. Hatévesen már nagyon vártam az iskolát, hiszen meg voltam róla győződve, hogy az iskolában majd még jobban szárnyalhatok, bár akkor nem így fogalmaztam meg, sőt, sehogy nem fogalmaztam meg. Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy az iskola nagyon jó dolog és csupa jó dolog fog ott történni velem. Rémálmomban sem gondoltam volna még akkor, hogy a tehetség lehet származás kérdése, és hogy azért lehetek hátrányban, mert nem kiváltságos családból származom.

A vidéki iskolák zömében sajnos a tehetséggondozás gyerekcipőben járt az én időmben (jesszusom, tényleg azt bírtam leírni 32 évesen, hogy az “én időmben”?), pláne egy ilyen pici városban, mint Tapolca. A tehetség, ahogy anyu szokta mondani, nagyváros-orientált dolog, nem nagyon volt lehetőség fejleszteni a készségeket. Pláne, ha valaki nem értelmiségi családból származott. A mi családunk pedig munkáscsalád volt, tehát nem nulláról, hanem mínusz 65-ről indultunk. Ráadásul a mi szegényebb iskolánkat összevonták a helyi elit iskolával, így sajnos még nehezebb helyzetbe kerültek azok a gyerekek, akik szerették volna vinni valamire. A korábban már említett „mumustanárnő” például többször is kivette a jelentkezési lapomat a többi közül, melyekkel a regionális versenyekre akartam benevezni. Persze mindig volt valami más ürügy, hiszen nyíltan nem vállalta, hogy szerinte rangon aluliak voltunk ahhoz, hogy az iskolát képviseljük egy ilyen megmérettetésen, de valahogy mindig a hozzám hasonló gyerekek voltak az áldozatai. Emlékszem, egyszer azt vágta a fejemhez, hogy én egy musical slágerrel akartam nevezni a versenyre.  Ő egy vaskalapos, poros felfogású nő volt, számára a musical nem létezett, mint műfaj. Tényleg minden alkalmat megragadott, hogy megalázzon, akár az egész iskola előtt. Még most is nagyon rossz érzés erre gondolni, mert tudom, hogy vannak még ilyen „tóthgabik” szerte az országban, és nem mindenki olyan szerencsés, mint én, hogy a végén jóra fordul az életük. Biztosan sokan vannak, akiket az ilyen mumustanítónénik egy életre „megcsonkítanak” és a tehetségük elvész, mielőtt egyáltalán próbára tehették volna magukat. Egy élet múlhat azon, milyen kezekbe kerül egy gyerek és milyen pedagógusok kísérik őket életük első éveinek rögös útján. Ez a bizonyos tanárnő úgy vélte, hogy engem meg kellene buktatni énekből, és majdnem sikerült is neki, de szerencsére a saját tanárom, amennyire tudott, kiállt értem. Ráadásul volt nekem egy őrangyalom a közel 80 éves Tamás Lajos bácsi személyében, aki vigyázott rám és megvédett, ha kellett. Márpedig sokszor kellett.  Emlékszem, mellette álltam először színpadon, és ő volt velem, amikor először léptem fel nagyobb közönség előtt. A ’Különös éjszaka volt’ című dalt énekeltem el, és úgy szorítottam a mikrofont, hogy alig lehetett lefejteni utána róla az ujjaimat.

A sors fintora, hogy amikor évekkel később átvettük a Kitüntetést Tapolca városáért, a „mumustanítónéni” éppen akkor vehette át az 50 éves pedagógusi kitüntetését. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hány álmot tört össze ez alatt az 50 év alatt, hány kicsi szív szakadt meg miatta a pedagógusi pályája során. Mindenesetre ott, a színpadon illett volna gratulálni egymásnak, de ő nem fogadta a kéznyújtásunkat és elfordult….

Ma már talán ilyen drasztikus megkülönböztetés nem fordulhatna elő. Manapság a szülők is jobban ki mernek állni a gyerekeikért, de amikor mi voltunk gyerekek a tesómmal, még egészen más rendszer volt. Akkor a tanároknak hatalmas tekintélyük volt és a szülők is féltek, hogy ha pampognak, az még olaj a tűzre, akkor aztán végképp a gyerek issza meg a levét a szülői védelmezésnek. Szegény anyukámnak teljesen meg volt kötve a keze, pedig ő mindig, minden körülmények között harcolt értünk, de ebben a helyzetben tehetetlen volt. Na de, hogy hova akarok kilyukadni ezzel a hosszadalmas múltidézéssel?

Sok mindent csak azóta fogtam fel én is, hogy anya vagyok. A mentorságomat is egészen másképpen élem meg anyaként, mint akár állapotosan. Az, hogy felelősséggel tartozom egy másik életért, rávilágított arra, hogy amikor egy másik anya rám bízza a gyermekét, az igazán nagy kiváltság. Az eddig is világos volt számomra, hogy szakmailag maximálisan támogatom őket, de amikor pár napja Balogh Krisztofer édesanyja rám írt, hogy rám meri bízni a fiát, és így, hogy tudja, én vigyázok rá, nyugodt a szíve, nagyon meghatott. Krisztofer még ártatlan gyerekként tekint erre a számára ismeretlen világra. Képes mindent és mindenkit úgy látni, mint egy-egy csodát, és szerintem egyáltalán nincs tisztában azzal a hatalmas tehetséggel, amivel rendelkezik. Edina, akinek kell a visszajelzés, hogy elhiggye, milyen tehetséges ember ő, és hogy én mennyire hiszek benne. Szaszák Zsolt pedig olyan, mint egy versenyló. Hatalmas szakmai alázat van benne, és még nagyobb teherbírás. Mindhármukban az a közös, hogy maximalisták, de bennük még a szív-lélek maximalizmus él, nem az elme-ego maximalizmus. Ők még tényleg az embereknek akarnak adni, nyomot hagyni a lelkükben. Megpróbálom úgy formálni a tehetségüket, hogy ezt ne öljem ki belőlük.