Engedd el. Vedd játéknak. A görcsös igyekezet elgáncsolja a szerencsédet, oda fordul, ahol nem szorongatják. A tanár úrnak igaza volt. Azóta már tudom, hogy semmin nem szabad görcsölni. Se kicsi, se nagy dolgokon. Azzal nem jut az ember sehova.

Hogy pontos legyek, én sem jutottam odébb egy tapodtat se.

Azon a késő délutánon még Észak-Erdélyben, Nagybánya mellett egy kis faluban álltam a járdán, kétségbeesetten fogtam a vendéglátók házának kerítését. Már rég el kellett volna indulnom, és most már lekéstem mindenről. És nekem aznap muszáj volt hazajutnom Budapestre, bármilyen későn is. Hatszáz kilométer…

A Nagybányára menő napi két busz közül a második már rég elment, az a néhány autós, akiket megszólítottam, egész más irányba indult.

Ideges voltam, és dühös. A tehetetlenségtől, meg attól, hogy ennyire a végére hagytam az indulást, remegő nyugtalanság fogott el. Elöntötte a forróság a nyakamat, éreztem, zakatolva lüktet a vér a fülemben. Hosszú percekig álltam így, megfosztva minden előre vivő lépéstől, tehetetlenül.

Aztán vége lett. Nekitámaszkodtam a kerítésnek, hátat fordítottam az utcának, és akkor… Akkor valahogy elengedtem az egészet.

Egy varangy mozdult a járdán, azt néztem. Minden figyelmemet a göröngynek tetsző béka kötötte le. Ült a meleg kövön, lomha testére ráfolyt a szürkület. A bokor, ami alá tartott, tele volt hajnali pókok szőtte, selyemnél finomabb kendőkkel, úgy feszültek a levelek közt, mint megannyi, parányi lepel. Gondolatok nélkül néztem a bokrot, a békát. Amikor megböktem, lomhán ugrott egyet. Aztán még egyet. És akkor beszólt valaki a kerítésen.

– De örülök, hogy megint látom!

A szemem még a békán volt, lassan hátrafordultam. A kerítésnél mosolygós fiatal nő állt, napközben egy véletlen találkozáskor váltottunk néhány szót. Egy könyvet dedikáltatott. A férje most pár méterrel odébb pakolta be a kisfiukat a kocsiba. Hagytam a békát, még egy ugrás és odaér a bokor alá. A fiatal nőre néztem.

– Merre mennek?

– Erdődre. Szatmárnémeti felé.

Erdőd, gondoltam. Odavaló Szendrey Júlia. Ott vezette oltárhoz Petőfi Sándor. Onnan indultak Koltóra… De az is átvillan a fejemen, hogy Szatmárnémeti már közel van a határhoz.

– Megy vajon onnan valami jármű Budapestre?

A férj, szakállas ifjú ember, előkapja a telefonját, hamar kideríti, megy. Egy kisbusz az állomásról, este tízkor indul. Rám néz.

– Ha most elindulunk, erős másfél óra, elérjük. Akarja?

– Nem kerülő maguknak?

– Arra mennénk amúgy is…

Így kerültem Krisztina, Zoltán és a hároméves Mátyás társaságába.

Akkor nem, de a buszban már elgondolkodtam azon, hogy ezt az egész szerencsémet a békának köszönhetem. Hogy a láttán megszűnt bennem a görcsös akarás, az ideges tehetetlenség. Mit mondott a tanár úr? „Vedd játéknak. A görcsös igyekezet elgáncsolja a szerencsédet.” És amikor ez megtörtént, elengedtem a nagy akarást, akkor a szerencse odahozta a kerítéshez az erdődi házaspárt.

Szatmárnémetiben a busz indulásáig még volt egy ajándék-óránk. Zoltánról kiderült, informatikus rendszergazda, mellette borértő ember, kis szőlőjük van. Krisztina némettanár, a férje megsúgta, most lesz a születésnapja.

– Van itt egy megfelelő hely, válogatott, finom boraik vannak. Töltsük el ott az időt…

Jó választás volt. Krisztinát felköszöntöttük, Mátyás gyerek narancslevet kapott. Sok mindenről beszélgettünk, és senki nem lepődött meg, hogy olyan otthonosan zajlott minden, mintha régi ismerősök lennénk. Amikor aztán letettek a busz mellett, és elkanyarodtak Erdőd irányába, hosszan integettünk.

A kis fehér buszban még volt hely, tíz órakor pontban nekilódul az országútnak. Még nem lehet érezni, hogy fogynak, de azért egyre fogynak a kilométerek. Éjfélkor kis pihenő, a legtöbben kiszállunk, ki füstöl, ki csak megmozgatja kezét, lábát.

– Jeremiás! – hallom a busz vezetőjét, amikor a pihenő után elindulunk – mindenki megvan?

Jeremiás, úgy látszik, törzsutas, már számolja is a közönséget. A végén visszaszól:

– Jeremiás, de nem próféta… Megvagyunk!

– Vigyázni kell – nevet a sofőrünk – a múltkor ott hagytam egy benzinkútnál egy idős hölgyet. Vagány nagymama volt, lestoppolt egy kamiont. Telefonált, hogy ne izguljak, csak a csomagjaira ügyeljek, majd értük jön!

Mellettem a nagykárolyi utastárs döcögve nevet, elöl egy szőke román lány kérdőn felhúzza a szemöldökét, mi van, mondják el neki is.

Lassan mindenki elcsöndesedik, hátradöntöm a fejem. Hálás vagyok és fáradt. Fiatal erdődi ismerőseimet hozom az eszembe, már biztosan alszanak. Halkan szól a rádió. Jeremiás férfias horkolása már-már prófétai, de nem ő az egyedüli a rögtönzött kórusban.

Kinézek. Most hagytuk el a mezőkeresztesi lehajtót. Ha ilyen tempóban megyünk, fél háromkor leszállhatok a Keletinél. De ezt a gondolatot is elengedem. Ennyi szerencse elég volt erre az estére. Dehogy gáncsolom el!

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?