Sose hagyta. Ha tudta, hogy mi az ábra, megmondta a véleményét, aztán alkalmazkodott. Ezért nem lett belőle keserű öregasszony. Amikor az otthonba került, ennyit mondott: egyedül nem tudom ellátni magam, bármi érhet, itt biztonság van. De ne mondjátok, hogy ez otthon. Az otthon az, ahonnan eljöttem. Ez menhely. Menedék. Jó, hogy van. Hála Istennek. De nem otthon.

A telefonban megérzem, hogy éppen hogy van. Ha erős a hangja, ha olyan, mint régen, akkor nincs baj. Ha már egy kicsit gyengébb, tudom, valami nem stimmel. Ha beszélgetünk, mindig előkerül a régi élet, de soha nem panaszként. Inkább a gyerekeket emlegeti, az ő mondásaikra emlékszik gyerekes örömmel. Nem sír vissza semmit, a jelen foglalkoztatja, kritikusan szemléli a társakat, van véleménye, de mindenkit megért és elfogad.

Emlékszem, még a férje, Feri is élt, ketten támogatták egymást az öreg házban, minden mozdulás nehezen ment már, csak a kedvük volt kikezdhetetlen. Végigjártuk akkor a környéket, Kölesd, Borjád, Gyönk, Pincehely, Regöly… Karcsú templomok, élő és elhagyott házak, tiszta és gazos udvarok, düledező, valaha gazdag gangos porták. Mennyi üres ház… Állnak gazdát keresve, az udvarokra gyerekek, tehénke, kecske, tyúkok, kutya, macska kívánkozik. Várnak, csak várnak a házak, nem akarják megadni magukat. Nem, ahogy ők sem.  

– Ne főzz semmit, hozunk halászlét! – üzenem Mariskának, rám hagyja, de a kapuban már ölelkezve fenyeget.

– És a regölyi pörkölttel mi lesz? – pöröl, ahogy szokott, és nem érzem az eltelt éveket, nem látom Feri nehéz mozdulását, csak a nevetését hallom, ahogy meséli, mit mondott a fiatal orvos, amikor a kórházban elkerekített valamit cifrán.

– Csak bontakozzon ki, Kovács bácsi! – kacsintott a doktor és nevettek a nővérek, és nevetünk a konyhában most mi is, mert Feri tényleg el tudja kerekíteni, de úgy, hogy senkit se bántson. Aztán egyszer megálltak a nehezen mozduló lábak és nem kanyarított el többé Feri semmit.

Egy ideig még magában volt Mariska, aztán a távol élő gyerekek megtalálták az otthont, ami hozzájuk is közel volt, ahol saját kis szobája lett Mariskának, benne minden, ami szükséges.

Jó ideje már ennek. Voltam látogatóban, beszélünk is olykor, friss híreim vannak Laci bácsiról, Erzsikéről, a nővérekről… És egyszer csak csend lett és nem felelt a telefon. Orbánc. Nagy fájdalmak. Valahogy rendbe jött és utána a gerince. Törés. A fájdalomcsillapítók elvették a gondolatokat, el a mondatokat, Mariska nem ismerte fel a látogatókat sem. Megoperálták. Egy idő után eltűnt a fájdalom. Visszakerült a kis szobájába. Fekvés, ágyhoz kötöttség, kiszolgáltatottság.  

Az első telefonnál azt mondta, addig nem nyugszom, míg újra nem fogok járni. Én ebben az ágyban nem maradok. És a harmadik telefont nem tudta felvenni, mert a járókerettel épp az ajtónál járt, hogy a lifthez menjen.

Bátor és erős. Nem hagyja magát. Nyolcvanhat éves. És nem nyafog. Még mindig másokra figyel. Az előbb így köszönt el.

– Tegyük le a telefont, jött a nővérke ágyat húzni. Nem akarom várakoztatni. Tudod, hányan vagyunk szegénynek erre a két kezére…? 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?